.:Everything happens for a reason!:. /Emily&Jamie/

Vendég

Hisztis toporzékolásom befejeztével kénytelen vagyok visszafordulni és megkeresni az ősrégi telefonom, mely valahol a földön heverhet. Jobb esetben belesett valamilyen bozótba, vagy egy mocsaras izébe. Mihelyst száznyolcvan fokos szöget lejtettem hátrafelé, megakadt a pillantásom egy magas pasin. Valószínűleg lenge öltözékben volt, mely látványától kirázott a hideg. Fura, hogy ilyen hidegnek bizonyuló, hosszadalmas estén nem fázik, vagy ilyesmi. Nos, már magában maga a megjelenése is különös. A legtöbb férfi most otthon ül pizzával és sörrel a kezében, miközben kényelmesen nézi a meccset a fotelból. Már az elején leszögezem, hogy ezektől a lusta, mihaszna, illetve semmirekellő emberektől szintúgy undorodom, mint… mint a patkányoktól. Igen, eme jelző pontosan rájuk illik. Talán épp vége lehet, és hazafelé igyekszik valamelyik jól kereső barátjától. Hát, mit ne mondjak, érdekes egy cimbora lehet, ha az erdő mélyén leledzik a háza. Szóval, ez kilőve… Lassan erőt veszek magamon, az oxigént pedig egyenletes lélegzéssel juttatom be a szervezetembe. Próbálom leplezni mérhetetlen félelmem, valamint az azon belüli idegességet. Ilyen őrültség még soha nem fogott el az utóbbi időben. De, pont, mint körülöttem lévők, én is kezdek megváltozni, pontosabban megőrülni. Most boldognak kéne lennem, hogy valaki erre járt és talán még segíthetne is a bajba jutott helyzetemen. Tehát kizárom az esedékes hallucinációimat, s még íziben szétszaggatom az előttem lévőt. Vagyis inkább csak kikérdezem…
-Hello! Mi járatban vagy errefelé?- kérdem óriási kíváncsisággal a hangomban, elnyomva ezzel az előbb keltett pánikrohamomat magamban. Pár pillanatig nem érkezett válasz az ügyben kapcsolatban, így tovább faggatóztam.
-Nem félsz, hogy megtámad valami, vagy valaki ilyen köd fedte sötétségben?- suttogom, majd a végén a hangom is elhalkul, és elcsuklik. Hiába… javíthatatlanul rossz hazudozó vagyok, illetve beszélgetőtárs. Egyszerűen csak magányra vágyom valahol az egyik fa tövében, ahol senki sem tud zavarni. Valóban nagyszerű lenne, de épp bájcsevejbe keveredtem egy titokzatos idegennel, kinek még a nevét sem tudom. Mindenesetre érdekes a személyisége, legalábbis külső szemmel ítélve. Temérdeknyi titkot, ritka nyavalyát hordozhat magában… Talán jobb lenne bemutatkoznom, a végén meg csak megszólal itt nekem.
-Bocs… Emily vagyok.- szűröm ki a fogaim között, majd a bal kezemet felé nyújtom. Fürkészni kezdem árnyékos arcvonásait, hátha fellelek benne valami undorra emlékeztető jelent velem illetőleg. De végül nem leltem ott mást, mint komoly belsőt tükröző emberkét... A nagyszerű csendet egyszer csak egy halkan kiabáló hang zavarta meg, mely talán a telefonból jöhetett. Kelletlenül elfordultam a sráctól és a földre hajolva kezdtem keresgélni, miközben a hang vezényelt. Hosszas kalandozás után megleltem egy kis pocsolyában. Még az volt a szerencse, hogy vízálló, máskülönben rég tönkre ment volna. Mivel a hangrögzítő volt bekapcsolva a zöld gomb után kapkodtam. Ekkor már késő volt, mert letette az úriember, kiben a legjobban bíztam.
-Halóó, halóó!- nyöszörgöm vissza mindhiába. Inkább csendben maradok, s nem adom ki magamból a dühöm, hisz akkor egy idiótának titulálna be a számomra idegen emberke. Tehetetlenül összerogyok a földre, majd még inkább elborulok a lelkiismeretemben a jövőm elemzésének céljából- persze, ha nekem lesz olyanom is.
Aww… az életemnek lőttek! Se családom, se macskám, se kutyám… mégis mi lesz így belőlem, csavargó?! Pedig oly sok jó leselkedik még rám a nagyvilágban, hogy kár lenne elszalasztanom bármiféle lehetőséget is. De most meg itt hempergek a sárban, mint valami hibbant, ahelyett hogy elmondanám ennek az izének a történetem. Talán elszaladna ijedtében, vagy mit tudom én… Nos, akkor viszont megszabadulnék a tébolyult rögeszményeimtől, melyek a halálom időpontját, s helyszínét sugallják. Igen, valóban jó lenne, de nekem nem sikerül semmi sem ilyen könnyen. Mindenért meg kell küzdenem, és ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik már átéltek hasonló helyzeteket. Ilyenkor jól esne egy kiadós sírás, ami eltörölné az örök bárgyúságot az arcomról néhány szemrebbenésnyi időre. Hát, ha végleg feladom a harcot magamban talán engedek a csábításnak, és bő könnyeket hullajtva fogom majd itatni a szürke kisegereket. Legalább ők megértik mire is gondolok eme csodás pillanatokban…
Ügyetlenül kezdem letörölgetni a koszt a mobilomról, mely rászáradt. Tán már nem is működik olyan jól, mint eddig. Eltekintve persze a csicsás külsőtől és a benne rejlő ezernyi szolgáltatástól. Régen el sem tudtam volna képzelni az életem nélküle, mert minden bonyodalmas ügyet ezen keresztül rendeztem le. A programok leegyeztetésétől kezdve az ügyes-bajos pletykálkodásig. Uh, akkoriban magasra szökkentek a világrekordot döntögető számlák sorozata. Valószínűleg ezért is tiltotta le a kártyámat, az én drága édesapám. Sajnos már nem lehet köztünk, de én akkor is szeretem és tisztelem, hisz minden egyes rezdülésemet figyeli odafentről. Az emléke meg bennem él, és fog is örökkön örökké. Végeláthatatlan idők hosszú sorozatának tűnhet, holott néhány aprócska évről van szó. Addig gondolom úgyis megölnek, vagy valami szerencsétlenség árán kihuny a láng a szívemből… Nos, ha jobban belegondolok, még egy véget nem érő álomnak is betitulálhatnám a különös létemet a földön. Rendszerint mindenkié boldogsággal teljes, míg az enyém szenvedéssel, nyomorúsággal. Olyan ez, mint Hamupipőke sztorija, csak nincsenek gonosz mostohák, meg nővérek. Helyette viszont nagy ízben megtalálhatóak az ügyefogyott kis pockok, és a segítőkész tünderkék. Kár, hogy nem létezik valamilyen varázslat ezen meseszerű lények valóságteljes megteremtését illetőleg... Úgy érzem, hogy még minden jóra is fordulhat, hisz a sorsom nincs megírva. Minden egyes alkalom, valamint elhamarkodott döntés befolyásolhatja jövőnket. Pontosan ezért nem lássa senki sem előre, vagy ha mégis, akkor az percről percre megváltozik.

Vendég

.:Everything happens for a reason!:. /Emily&Jamie/ Tyson2

Sötét, esős és roppant módon átlagos éjszaka volt. De komolyan, semmi különleges nem volt benne, a nap ugyanúgy nem sütött, legfeljebb Ausztráliában lehetett ez másképpen. A holdnak és a csillagoknak nyoma sem volt, helyette vastag, engem a vattacukorra emlékeztető felhők uralták az eget. Ezt is csak onnan tudom, hogy az említett éjszaka nem otthon voltam hét lakat alatt bezárkózva szerény kis házamba. Nem tudtam elaludni, a TV-ben meg csak valami szappanopera ismétlését adták, meg pár helyszínelős és orvosos sorozatot. Nem túl érdekfeszítő műsorok, nekem biztosan nem. Ezek és még számos más indok miatt – melyeknek mi léte maradjon ismeretlen – a szabad ég alatt sétáltam, ezzel kitéve magamat a rajtam landoló ezernyi esőcseppnek. Fél óra kint lét után már teljesen eláztam, vizesebb kizárt, hogy fizikailag lehettem volna. Így aztán gondoltam, minek aggódni, ha jobban ronggyá ázni nem tudok, akkor akár maradhatnék is kint… Így is tettem, az utam az erdőbe vitt, rémisztően sokszor fordulok meg ott. Mindenféle sötét, mozgó árny vett körül, ezeknek csak annyi hasznát vettem, hogy semmibe tudtam venni őket. Amúgy meg, az élet élénk hiányát tapasztaltam, mint ezerszer máskor is. De már szinte előre sejtettem a folytatást. Valakivel összefutok, akinek semmi keresni valója nem lesz arra, azzal beszélgetek, és rájövök, hogy mekkora idióták mozognak erre felé, és hogy egyáltalán én mekkora idióta vagyok! A kérdés már csak annyi maradt, mikor jön el ez a pillanat…
De ez is, hogy folyton ilyenek történnek velem, biztosan a város hibája. Egyszerűen tudom. Itt mindig valami váratlan adódik az én egyszerű, szerény kis életembe. Mióta itt vagyok, szerintem ezerszer paranoiásabb lettem, mint voltam.
Szóval, így négy hónap után rájöttem, ez Forks. Mikor először ide kerülsz, azt hiszed véged. A világ legeldugottabb, legzöldebb és legunalmasabb helye. Azt hiszed, hogy az itteniek mind a nyugdíjas korukat élő szenilis kispolgárok, még a vietnami háborúról fennmaradva, valamint van még egy sereg fiatal is, akik az öregeket utálják, azon kívül meg fenntartják a helyi gimnáziumot. Amúgy az összes tudományuk az, hogy legalább azt megjegyezték, hogy Washington állam nem egyenlő Washington DC – vel. Az egyik nyugati a másik keleti part az USA-ban… Majd eltelik még egy kis idő. Addigra az összes létező jóindulatod felhasználod, hogy valami pozitívumot láss a helyben. Ez nagyon nehéz feladat, részben annak köszönhetően, hogy valójában igen kevés jó dolog van erre… Végső megoldásként illúziókat teremtesz magadnak olyasmikről, hogy a város még sem annyira szörnyű, nem lehet annyira szörnyű, mert hogy vannak virágok, mókusok és helyes kis zöld parkok. Igen nagyon zöld parkok, majdhogynem bosszantóan azok. De azért szépnek és jónak fogod látni, azért, mert azt akarod, hogy olyan legyen, azért mert szépnek és jónak akarod látni. Saját magadat csapod be, de tegyed csak, legfeljebb összezavarodsz.
Ám mindennek a végére jön a szembe találkozás az igazsággal, a spirituális megvilágosodás, aminek jobb esetben még értelme is lesz. Forks ugyanolyan, mint az összes többi szánalmas, visszamaradott, civilizáció. Magyarul, egészen hasonlít a többi városra, amik találhatók a földgolyón. A világ majdnem összes helye ugyan ennyire értelmetlen, vacak és enyhén csokoládé illatú. Bár, ez utóbbi nem biztos, hogy mindenhol igaz. Na mindegy. A lényeg az, hogy kiábrándultam a városról kecsegtetett összes ábrándomból. Már nem az ellenségem, nem is a barátom, egyszerűen csak van, létezik, és ez ellen nem tudok tenni. Lehet, hogy le kéne lépjek, akkor talán kevesebb hülyeségen járna a fejem. Igen, talán ez lesz a jó megoldás: lelépni! Csak hová? Mégis hová az ördögbe mehetnék innen, ahol egy-egy madár ugyan megfordul, de amúgy meg nem az élet az első dolog, ami eszünkbe jut róla. Nincsen egy hely sem, amire különösebben vágynék, szóval unatkozni itt is ugyanolyan jól lehet, mint bárhol máshol. Vagy tévednék?
Visszaterelve a szót, az erdőben sétálgattam, a sötétet és az esőt meg nem elemezném még egyszer. Meg voltak és kész, mindenki legyen elégedett ennyivel. Már nem járhattam messze az úttól, mikor egyszer csak felfigyeltem egy orrom előtt elrepülő mobil telefonra. Meglepődtem, nem is tudtam, hogy ezek a szerkentyűk repülni is tudnak… Várjunk csak, hiszen nem is képesek rá! Ezt valakinek talán dobnia kellett… Körbenéztem, tőlem három órára csak ugyan megláttam egy sötét sziluettet. Szinte sokkot kaptam, kis híján sikítottam.

Vendég

Éjszaka van, mely talán ma a legveszedelmesebb. Az eső odakint időközben meg-megeredt, de nem volt ez erős, inkább olyan szitáló ködfelhő. Bár mostanában az ember az efféle csodákat el is felejti, vagy csak simán a semmibe véli felfedezni. Míg a többiek ily primitív módon vélekednek, addig én hatalmas horderejű égi jelnek fogom fel. Például mikor vége szakad, akkor mindenegyes szeglet tisztán fellélegezhet, majd valami igazán különleges veheti kezdetét. S ez így fog menni örökkön-örökké… Na, de ott van még a szél is, amely roppant könnyed erőfeszítéseket téve hatol be, esetleg át, a zord búzamezőbe. Néhány feljegyzésnyi részben azért még szóesett a régi kódexekben, mégpedig elég ramaty, illetve szegényes megfogalmazásban. Lényegtelen, most mindössze arra kéne figyelnem, hogy ne repítsen ki a kemény lepelként szolgáló ablakon valamiféle lenge fuvallat. Igaz, ami igaz, s mit szépítsem itt a dolgokat, még egy kicsinyke horderejű szellő is kacagva felkaphatna. Első hallásra teljesen abszurdnak tűnik, de aki egy részem is ismeri, az kénytelen nekem igazat adni. Ha viszont nagyon nagyképűnek akarnák látszani, és magamról kezdenék el pusmogni, akkor talán ezekkel a jelzőkkel illetném szerénységem: ügyefogyott, szétszórt, tébolyult, illetve álomlélek. Jó tulajdonságokkal meglepő módon nem szolgálhatok, hisz még hírről is távol állok onnan. Legalább páran elfogadtak ilyennek, bár ők is elhagytak, szóval mindegy… Nos, eddig abban az elmebeteg téveszményben éltem, hogy még én is normális életet élhetek. Pont úgy, mint a többi kukoricajancsi itt körülöttem. S nem valamilyen értelmetlen célok után hajkurászó debilis létformát. Tán csak én vagyok vele így, de számomra minden eltelt pillanat, maga a káprázat. Így visszagondolván a régelfeledett emlékekre kirázott a hideg, holott csak egy ártatlan környezet elemzésnek indult minden.
Szép lassan közlekedtem, hisz nem férne bele az időmbe egy katasztrofális baleset. Bár az úton nincs is olyan sok pocsolya, mert már rég lefolyt az árokba vala. Hihetetlen mennyi minden száguldott most végig rajtam. Elsősorban pár jövőkép, melyben ott fekszek valahol szétterülve a kijelölt úton. Az meg csak hab a tortán, hogy senki sem néz le rám. Még a megtébolyult, hajdani nagyanyám se, kinek oly sok használható tennivalót köszönhetek az eltelt életem során. Ilyenkor jó lenne felrepülni a mennyekbe, majd ugrálni a puha fellegeken.
Boldogságom betetőzésére még az autó kereke is defektes lett. Mindez egyetlen szempillantás alatt következett be, mikor az égi paradicsomról álmodoztam... Esetleg pár kiálló faágban rekedhetett meg, vagy néhány szétszórt hegyes szegben. Mindenesetre ki kell jelentsem, hogy ehhez én cseppet sem értek. Sőt, talán én vagyok az a szerencsétlen, aki e föld kerekén a leghasználhatatlanabb. Összességében véve valahány kocsit már össze is törtem. Szóval, ez most csak olyan kis semmiség, mely egy-két emberrel elő is fordulhat pár másodpercben.
A megőrült mócsingokhoz hasonlóan szitkozódni kezdtem magamban. Senki nem járt errefelé, így könnyed lelkiismerettel bambulhattam magam elé. Miután mindezt felhagytam a kíváncsiságom felülkerekedett a józan eszem felett, majd kikászálódtam a most már hevesen szakadó esőbe. Körbejártam mindent, s szokásomhoz híven az utolsó pillanatban lettem figyelmes a kilukadt abroncsra. A hibát ugyan eltaláltam, de a megoldására nem lennék képes…
Vissza se szállok, majd úgy telefonálok. Vagyis csak próbálok, mert a térerő is vészesen fogyott. Sétálni kezdek egyre beljebb az út mentén végighúzódó erdőben. Mindeközben a csíkokat figyeltem, hátha felmegy itt nekem párral… Körülbelül tíz méter gyaloglás után történt be a változás. Igaz, hogy egy csíkkal ment feljebb, de ez még mindig jobb, mint a semmi. Szóval, remegő ujjakkal,- melyet kiváltképp a hideg okozott- kezdem bepötyögni a számokat. A zöld gomb lenyomása után a fülemhez teszem a mobilt, majd várok, míg a túloldalon felveszi valaki. Pár szó erejéig elmondom, hogy kit is hívtam fel valójában… A legjobb barátomat, ki, ha bajban vagyok, azonnal segít nekem. Bár a világ másik felén él, mégis olyan kimérten mondja el a teendőket, hogy még az én kelekótya memóriámmal is képes vagyok felfogni a dolgokat… A görcsös várakozást egy sípszó szakította meg, majd mit sem törődve vele földhöz vágom a szerkezetet.
-Remek, ma minden megfeneklett!- szűröm ki a fogaim közt a szavakat.
Testem megfeszítem, szemeimet pedig behunyom. Képtelen vagyok felfogni eme tradicionális eseményeket, melyek nagyon jól vannak beidőzítve. Ráadásul még egy napra süllyesztették össze. Mondhatom csodálatos dolgok ezek, bár igazán beadagolhatták volna csak szép lassan… Időközben még pár csepp könnyet is megengedhettem magamnak, hisz ha mást igen, ezt senki nem venné észre.