Folyamatosan a csöppnyi kis árnyékot bámultam. Szinte már reszkettem a félelemtől. Várjunk csak... Én nem félhetek egy apró, 5 éves gyermektől. Még ha a Sátán fia is, akkor se! Damien nemsokára kiért a kastélyból. Mozgása nem hasonlított egy 5 évesére. Sokkal határozottabb, férfiasabb volt. Engem nézett. Mintha lángok gyúltak volna fel szemeiben a gyűlölettől. De miért gyűlölt volna? Nem is ismer engem...
'Gondolkodásomból' a fiú hangja zökkentett ki.
-Persze, mindjárt odaviszlek hozzá.
Mondtam neki. Még mindig a kisfiút néztem, aki ezt viszonozta. Mint a kisiskolások, mikor farkasszemet néznek.
Nem bírtam tovább. Egyszerűen már idegesítő volt! Egyből a legerősebben kezdtem kínozni. Mintha misem történt volna tovább sétált felém. Ő is immunis a képességemre? Vagy csak ekkora a tűrőképessége? Újra elkezdtem kínozni, amilyen erősen csak tudtam. Végre megállt, tőlem alig 10 méterrel. Szemei még mindig izzottak, már-már vicsorgott is. Újra elindult, de most sokkal lassabban. Legyőzhetetlen. Újra a fiú hangja zavart meg. De most nem csak elmondtam a választ, magam elé, hanem felé fordultam, s a szemeibe mondtam.
-Nem zavarsz, csak van ez a kisfiú...
Pillantottam magam mögé, ahol a kisfiú volt.
-Tudod, Damien-nek hívják...
Tettem célzást. Gondolom, tudja, hogy kit hívnak Damien-nek. Újra az 5 éves gyermekre néztem. Pillantása már-már ölni tudott volna.
-Ennyi volt...
Suttogtam, majd elindultam a kisfiú felé. Mikor odaértem, leguggoltam elé, majd gonoszan rámosolyogtam. Kezeimet vállaira helyeztem, majd belenéztem lángoló szemeibe. Először egy kicsit kínoztam, majd beleharaptam nyakába. Most sem ordított, mint a többi ember. Nyugodt volt. Ezt már csak a szívveréséből is tudtam. Türelmesen várta, míg meghalt. Végre kifogyott belőle a vér. Elengedtem, mire ő összeesett. Még egy kicsit néztem a kisfiú élettelen testét. Végül felálltam, s visszamentem a fiúhoz.
-Szóval, akkor odavezesselek Aro-hoz?
Kivételesen nem Mesterként neveztem meg Aro-t. Most mintha nem is én lettem volna. Kicsit megviselt ez a Damien-es dolog... Tudtam, hogy addig nem fogja feladni, míg engem, vagy az egyik szerettemet meg nem öli.

I'm a killer ;;

Cold and wrathful ;;

* Apróságnak tűnhetnek azok a pillantások, amik nem Terád irányulnak.
Ha akkora az önbizalmad, mint egy ház, biztosan...
Én viszont nem tudtam levenni a szemem a kicsi, ám annál szebb testőrről.
Jane-t sosem néztem volna veszedelmes amazonnak, ha csak az utcán
futok össze vele, még emberként.

Nem szerettem volna végtelenül illetlenül megbámulni, ám ez hatalmas
akaraterőmbe tellett. Nem arról van szó, hogy pillanatok alatt elvarázsolt volna...
Sokkal inkább elő bújt belőlem a védelmező-ösztön, habár tudtam: inkább engem
kéne megvédeni tőle.
Mégsem bírtam megállni.
Mikor ember voltam, minden esetben a nők védelmére keltem, legyen szó bárkiről is.
Ez a tulajdonságom vámpír létemre is megmaradt, ahogy az is, hogy nem nőt
nem ütünk meg! Ez alap szabály...
Ajkaim öntudatlanul is félmosolyra húzódtak. Talán Jane nem is tudja, milyen
szerzettel áll szemben. *
- Sajnálom, hogy szorult helyzetemben zavarni kényszerülöm Önt, Ms. Milani,
de probléma adódott, amivel kapcsolatban fel kell keresnem Aro-t.
Megkérhetném, hogy esetleg szánjon rám két percet az idejéből, s a gazdája
elé vezessen? * hangom behízeégő volt és mézes-mázos. Féltem, csak így tudok
eredményt elérni...
Ám annyit mindenképp el kellett ismernem, hogy Jane meglepően hasonlít a katolikus
templomok üvegablakain, és mennyezetein fénylő, színes angyalokra.
Nem, nem a kis, kövér, alulöltözött Cupido-kra gondolok, hanem a Kerubokra,
a hit legszebb hölgyeire.
Mikor még ember voltam - alig öt éves - a családommal gyakran jártunk templomba.
És ott nem mást csináltunk, mint könyörhötünk, ahogy én tudtam, ételért, italért,
betevő falatokért...
De míg az ikertestvérem s én ezekért rimánkodtunk, Apánk bocsánatért esedezett,
Anyánk pedig azért, hogy minél előbb elvihessen minket Apánktól. Valahova, ahol
elfogadják a házasságok felbontását, és nem mutogatnak ujjal a megesett emberre.
Fájdalom, ilyen hely sehol nincs a planétán még ma sem...

Jane elsuttogott szavai zökkentettek ki az emlékek árjából, amik bár súlytalannak tűntek,
mégis a Földre taszajtottak.
Értetlenül pislogtam rá.*
- Netán ... problémát okoz a megjelenésem, Kisasszony? * kérdeztem bátortalanul.
Nem szerettem volna kiesni Jane kegyeiből még mielőtt elfogadott volna, de fogalmam
sem volt, mit számíthatna?!
Akaratlanul is követtem Jane burgundi vörös pillantását, és alig két pillanat múlva megpillantottam a
kisfiút, aki szemeit fogva tartva bilincsbe verte.
Azt hittem, nevetnékem támad a látványtól...
A Volturi testőre, Jane Milani megijed egy kisfiútól? Egy gyámoltalan gyermektől?
Ez lehetetlen!
Ám a mellékelt ábra magáért beszélt. Jane szinte reszketett.

Félhangosan megköszörültem a torkomat, hátha ezzel elvonhatom figyelmét az apróságról.
Elég sürgős ügyben jártam, bár ezt nem vallhattam be.
És mikor a mobilom zizegni kezdett, a dolgom még sietősebbé vállt...*

Damien appears again;;

Egy hang se jött ki a torkomon. Kicsit zavarba voltam. Mintha újra ember lennék, visszatért az a félénk kislányos énem. Hirtelen mintha elfelejtettem volna, hogy mi vagyok. Egy vámpír. Lehetetlen, hogy újra élő, lélegző, emberi lény legyek. Csábosan mosolyogtam a fiúra, mikor észrevett engem. Azt hiszem, hogy felismert. Köszönt, s meghajolt előttem. Nem tudtam, hogy milyen hangon szólaljak meg, hogyan köszönjek neki, de azt sem, hogy egyáltalán megszólaljak-e. Azért köszönnni mindenképpen kell, különben azt hinné, hogy egy bunkó állat vagyok. Pedig nem. Vagy mégis? Hát erre a kérdésre én magam sem tudom a választ. Miután a fiú kiegyenesedett a meghajlásából, ey utcai lámpa világította meg az arcát. Jóképű fickó volt. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Teljesen ledöbbentem. Lehet, hogy a fiú látványától nem tudtam megszólalni, vagy csak valami baja volt a torkomnak... Próbáltam erőltetni, de nem ment. Gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Nincsen nálam papír és ceruza, amivel le tudom írni, hogy mit akarok neki mondani. Így hát muszáj volt megszólalnom. Újra megpróbáltam, mostanra már sikeresen.
-Üdv, idegen.
Mosolyogtam a fiúra. Hangom elbűvölő volt, legalábbis én így éreztem. Mint egy tini lány, aki most látta meg a suli legmenőbb pasiját, aki megszólította őt. Azzal a különbséggel, hogy nem iskolában vagyunk és Ő csak azért szólított meg engem, mert én idejöttem hozzá. Talán nem is kellett volna ezt tennem, akkor most nem lennék ebben a kínos helyzetben. Várjunk! Én mintha elfelejtettem volna valamit. Ja igen. Én a Volturi klán egyik őrzője vagyok. Ez a viselkedés számomra nem megengedett! Talán jobb lenne komolyabbra vennem a hangomat. Egyetlen egy gond voltt már. Tegezzem vagy magázzam? Nem tudtam eldönteni. Kinézetre idősebbnek tűnt nálam, de ki tudja. Lehet, hogy én avgyok az idősebb.
Hirtelen üldözési mániám támadt. Mintha valaki figyelne. De ki? Hátrafordultam, s a kastély egyik ablakából egy pöttömnyi árnyékot pillantottam meg. Rögtön eszembe jutott egy kis, pöttömnyi ember, aki figyelhet engem. Úgay bizony, Damien.
-Ó jaj. Már megint...
Suttogtam magam elé, miközben szemem le sem vettem az árnyékról. Hirtelen megmozdult, s a kijárat felé tartott. Nem akartam újra összefutni vele. Talán Ő akar engem megölni? Azt akarja, hogy találkozzak apjával, a pokolban?
Hirtelen csak ezek jutottak eszembe. Arcom aggodalmat fejezett ki. Nem akarok meghalni. Itt van Alec, Aro, és azok az emberek, vagyis vámpírok, akik törődtek velem. Nem akarom Őket csak így itt hagyni. Bele se merek gondolni, Alec mit érezhet akkor. Neki én vagyok az egyetlen családtagja, aki még 'életben' van. Semmi kedvem elmenni nélküle. De mi van, ha Damien, csak 'barátkozni' jött? Nem... Ez kizárt. Hisz Ő maga a Sátán fia. Miért jönne barátkozni? Kicsit vicces lenne: Szia, Damien vagyok, a Sátán fia és jöttem barátkozni! Te mit csinálnál, ha egy kisfiú odajönne hozzád ezzel a szöveggel? Hát én kiröhögném az biztos. Szóval nem barátkozni jött... De akkor meg miért? Szövetséget akar kötni? Mert megölni biztosan nem fog! Én nem fogom hagyni magamat.
Jézusom, kicsit elkalandoztunk. Szóval akkor visszaköszöntem a fiúnak, és megláttam egy kicsi árnyékot a palotából, ami aztán elkezdett közeledni a kijárat felé. Kicsit megijedtem... Vagyis, miket beszélek? Ez csak egy 5 éves kisfiú. Csak nem gondolja, hogy engem meg fog ölni. Ugyan már. Vagy lehetséges, hogy alábecsülöm? Lehetséges, de nem biztos. Lehet, hogy majd idejön, elkezdi ütögetni a klábamat, amit én inkább simogatásnak mondanék... Bár lehet, hogy hivatja az apját és megveret... Na attól már biztosan félnék!
Szemeimet levettem az árnyékról, újra az idegen férfiura próbáltam koncentrálni. El akartam felejteni azt a kisfiút, de egyszerűen nem ment! Mi van, ha addig nem nyugszik, míg meg nem öl engem? Vagy valamelyik szerettemet? Na csak azt próbálja meg! Inkább engem, mint őket...

I'm a killer ;;

Cold and wrathful ;;

* Vágyni valamire, olyan, mint megégetni magad önszántadból...

Tudva és akarva mélybe lökni magad, miközben azt reméled,
túl éled a zuhanást. Ez a vágy?
És mi a gyötrelem, ami a vágyat kíséri, ha az előbbi porába
hal, mint a főnix madár?
Hát... a gyötrelem a kulcs. Abba az ajtóba, aminek küszöbéhez
a vágy vezet, de ha nem tudod, mi jön utána, a gyötrelem
nem tudja majd előtted feltárni azt a bizonyos bejáratot.
Akkor pedig lesheted!
Rostokolhatsz ott ameddig csak kényed-kedved tartja, ám bebocsájtást
nem nyersz, ahogy bocsánatot sem a bűneidre.

A halandók általában ezért járnak gyónni, nem?
Hogy megszabaduljanak bűneiktől. De el kell árulnom valamit:
a bűneidtől nem lehet szabadulni! És nem csak akkor, ha ne talán-tán
öröklétű, fagyos, gyönyörű szörnyeteg vagy.
Mert ezek a súlyos bűnök, amiket Te meggyónnál, mindig ott lesznek
Veled! A bőrödben hordod őket, akár családod, barátaid, hozzátartozóid
szeretetét. A DNS-edben lebegnek, mint apró, tudattalan foltocskák,
amik mégis ártóbbak, mint a világ összes járványa. Mert ezeket Te
magad generálod!
Higyj nekem, én már öltem embert...
Öltem nőt, férfit... gyermeket még soha, ez az egy szerencsém,
mert az a kín már biztosan sírba vitt volna...

Kezem akaratlanul is a nadrágzsebemben pihenő mobilomra kúszott,
majd egy lendületes mozdulattal kikaptam a rejtekéből és a képernyőre
szegeztem a tekintetemet.
Meglepett némineműleg, amit láttam.
Önnek egy új hangüzenete van!
Ez az egy apró mondat úgy villódzott a fekete hátteren, akár a
mézesmadzagot húzzák el az átejtett orra előtt.
Kíváncsian a fülemhez emeltem a kütyüt, és megnyomtam - pusztán emlékezetből -
az üzenet lejátszására utaló 3-as gombot.
Az már kevésbé lepett meg, mikor a testvérem hangja csengett vissza a
telefonból.*
" - Dean, tudom, hogy ott vagy, és tudom, hogy nálad van a mobilod!
Gyere vissza! Kérlek! Ne gyötörd magad Melanie miatt, mert az én
hibám volt! Óvatosabbnak kellett volna lennem vele! Dean! Bocsáss meg,
kérlek! A tes... "

* Még mondta volna tovább is, de inkább ismét megnyomtam a 3-as gombot,
ezzel jóvá hagytam az üzenet törlését.
De tudtam, így még nehezebb lesz véghez vinni, amit eltökéltem. Sóhajtva
piszkálni kezdtem cipőm orrával egy megrepedt követ a padlón, mintha nem
lenne jobb dolgom.
Már indulni szerettem volna, de még tisztáznom kelett magammal a terveimet.
Először is beszélnem kell Aro-val. Vagy bármelyik magasabb rangú Volturi-val,
aki nem csupán testőr, hanem uralkodó is. Utána meg kell említenem, hogy
miért is jöttem. Bár ez még számomra sem volt világos igazán...
Talán azért, hogy szoktassanak le az embervérről? De hiszen ők maguk
is azon élnek!
Vagy azért, hogy beálljak közéjük? Nem tudnám ott hagyni Eliott-ot...
Nem, én bűnhődni jöttem. Feladni magam az igazságszolgáltatásnál,
amiért embert öltem. Olyan embert, aki már tudott a titkunkról...
Felvállaltam a dolgot Eliott helyett is; mielőtt még Őt keresik fel!

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülem.
Valaki jön ... és ez a valaki céltudatosan, kecsesen mozog...
Vámpír. Csakis az lehet, hisz más élőlény nem mozog így.
Az ismeretlen illatára furcsa kettős reakció alakult ki bennem.
Először is, tele volt embervérrel és annak jellegzetes aromájával,
ez pedig taszított. Viszont az egyik legjobb illat volt, amit eddigi
létezésem során éreztem.
Mire felpillantottam, már ott állt. Rögtön tudtam ki az.
Ismertem már Jane arcát a kódexekből, legendákból és hallottam
már a nevét anno Theopdolinda-tól is. De sosem hittem volna,
hogy ilyen...*
- Bom Pomerigio, Kisasszony! * köszöntöttem egy illedelmes meghajlással.
Szám sarkába fájdalmas mosoly kúszott.
Hát kezdődik...*

I'm a killer ;;

Cold and wrathful ;;

* Senki nem tudja, mi történt velem...

" - SENKI NEM TUDHATJA MEG, DEAN! "

Még Eliott sem, aki mindig mellettem állt, bármit tettem is.
Az ikertestvérem. A legjobb barátom. Mégis elárult. Nem,
nem a szó univerzális értelmében, de ezt tette. Megtagadta
a kérésem, nálam pedig ez egyenlő az árulással, tekintve,
mennyire egymásra lettünk utalva az utóbbi években.
Nem is tudom, mennyi idő volt...
Egy év...
Egy évtízed...
Két évszázad...
Egymásba folyva úsztak el a napok, az éjszakák alvás nélküli
éber álomban teltek. Mi is álmodtunk. Egy jobb, szebb, biztosabb
jövőről.
Legalábbis én igen...
Nem tudtam, mik a testvérem vágyai. A gyilkolás azonban nem tartozott
közéjük, erre a nyakamat tettem volna akkor is, mikor először éreztem
ajkamon a sós vér mámorító, mégis idegenítő, gyilkos ízét. Mert eljutott
a tudatomig a tény: ahhoz, hogy éljünk, embert kell ölnünk!
Embert, nőket, férfiakat, gyermekeket!
Nőket... olyanokat, mint anyánk volt egykoron. Mielőtt a vírus halált
hozó igéje örökre megpecsételte a sorsát. És az övével együtt a miénket is.*

" - ELIOTT, AZ A NŐ SIKOLTOZOTT! LÁTTAM AZ ARCÁT! SIKOLTOTT, HALLOD?! "

* Annyi mindent el kellett volna még mondanom, amit nem tudtam. Nem voltam
hozzá elég erős...
Mikor az ember világra jön az egyetlen biztos dolog az életével együtt a Halál lesz
számára. Az elmúlás, a semmibe veszés. Én sosem féltem a Haláltól, békésen
tekintettem feléje, mint az elkerülhetetlenre, ami szét rágja a szerveid, s előbb
vagy utóbb felemészt mindent, ami vagy, s azt is, aki egykor voltál. Így... semmi
nélkül nincs értelme az életnek...
De Eliott más. ő egy másik világ, egy sziporkázóbb, egy közvetlenebb, egy hangosabb.
Ölni, gyilkolni, vért venni magadért, önzőségbe menekülni neki is fájdalmas rutinná
vált az emberöltők alatt, melyek számomra alig tűntek pár lenge pillanatnak.
Ám Ő a vámpírlét egy fajta kultikus megszállottja is. Élvez, érez, hall, lát, minden
probléma nélkül; habzsolja az új életét, dőzsöl. Szép embernőkkel veszi körül magát,
akik mindig akarnak tőle valamit. Hol az érintését, hol többet...
De a Bátyám tipikusan olyan, hogy utána csak is összetört szívek maradnak.
Örök agglegény, semmi egyéb...
Ő nem változik soha. Ezálltal nem is értheti, ami rajtam végbe ment. Amire elhatároztam
magam.
Őrült, szürreális ötlet, olyan, ami nem fogan meg ép-elmékben. Sem szívekben, amik
boldogan dobognak egy másik szívvel együtt. Talán itt lehetett a gond?
A szívemmel, ami nem dobog, s a csöndben egyedül fuldoklik mellkasom üregében sok
évszázada...*

" - NEM ÉRDEKEL, HA SZÁZSZOR MEGNÉMULT IS, TE AKKOR SEM TEHETED EZT! "

* Óh, Eliott...
Milyen makacs vagy, s én mennyire szeretlek testvéremnek tudni. Milyen jó,
hogy van mellettem valaki. Ezt egyedül nem bírtam volna ki...
Hátamat a fa ajtónak döntöttem, s ködös pillantással csodáltam a lemenő
Nap utolsó sugarait.
Az aranyozott fénycsíkok kacéran nyaldosták a patinás ajtó mögül kivillanó
jobb arcélemet, ami válaszul játékosan meg-megcsillant. De most nem kellett
attól tartanom, hogy valaki megpillant, egy lélek sem volt már az utcákon.
Csupán a Főtér mellett elhaladva pillantottam meg egy fekete öltözetes, fehér
hajú fajtársamat egy szőke, fiatal vámpírlánnyal, de gondoltam, előttük nem
érdemes titkolódznom. A fehér hajú férfit már amúgy is ismertem, képről.
De sosem gondoltam volna, hogy Caius de la Volterra halandók karjai
közé merészkedik önszántából.
Mialatt elsiklottammellettük, akaratlanul is felvillant előttem mind kettejük múltja.
Ijesztő látképek a férfi agyából, boldogsággal kikövezett út a lányéból.
Két külön világ találkozott...
Egyik kezemet felemelve vizsgálni kezdtem a fehér bőrkesztyűmön egy apró
porszemet, ami minden bizonnyal a várakozás eszményien unalmas pillanatainak
egyikében szállhatott rá. Mióta is állok ott? Talán 3 órája is van, nem tudom biztosan...*

" - DE BÁTYÁM EZ NEM HELYES! MIT TESZEL? MIT TESZÜNK? A MINDENHATÓSÁG ELVAKÍT! "

* Való igaz. A vakság szörnyűség, s utáltam Eliott-ot, amiért önszántából választotta.
Mindig is Őt tartottam a fajtám legfurcsább ellentmondásának. A vámpír, aki jó akar
lenni, de eközben habzsol, dőzsöl, akár egy császár...
Szórakozottan felsóhajtottam.*
~ Köszönöm, Melanie, hogy rá világítottál a lényegre. Arra, amit eddig nem láthattam.
Még meghálálom, ha a másvilágon össze futunk... ~
* Csöndes fogalom volt ez egy olyan fiatal teremtéshez, akivel az én tulajdon két kezem
végzett...
Eliott felfedte a titkunkat Melanie Foster előtt, bár akaratlanul. S a lány azzal fenyegetett
minket, hogy kitálal országnak, világnak. A bátyám viszont nem ölhette meg, Őt
eskü kötötte, hogy Melanie-nak nem esik bántódása. Így rám hárult a feladat...
Máig emlékszem Mel hosszú, fekete hajára, ahogy a tenyerembe simult, mikor egy
rekedt kiáltás következtében az utolsó csepp élet is kiveszett belőle. A párna, amibe
folytottam aznap este már a kandallóban égett...*