A tanácskozóteremben már kellőképp össze voltak gyűlve a Vének, s az egyéb alattvalók, kik oly sok évtizede már a Volturri szolgálatában állottak. A csarnok jobb oldali szegletében a társaim, azaz az őrök, illetve néhány ember ácsorogott. Félelmüket alighanem kimutatták, mivel a lábaik feltűnően remegtek, arcukról pedig úgy csörgedezett a víz, mintha egy kiadós edzés után lennének. Nem értem ez a fajta pánik rohamot, hiszen nem is fecséreljük el az időt a kínzásukkal. Kivéve persze Jane-t, és Alec-et, mert a képességeikhez mérvén ők ugyan nagyon is elszórakoznak e némberek gyötrelmein. Mit ne mondjak, jómagam szintén élvezem ezeket, de most egyáltalán nem lenne ínyemre az efféle boldogsággal teli reakciók sorozata. Most valami egészen más veheti kezdeték, mégpedig az én kivégzésem. Igaz, erre is lehet normálisabb megoldás, bár végül is rám sem tekinthetnek úgy, mint valami őrült újszülöttre, aki folyton folyvást csak gyilkolni akar. Legjobb tudomásom szerint nem tartozom ezen elvetemült őrültek közé, viszont az összes porcikám erre van hagyatkozva. Hiszen én is csak vámpír vagyok, s ez ellen senki sem tud semmi érdekfeszítőt tenni… Még én sem! Noha többször is megpróbáltam átállni a sötét oldalról a jóra, nekem nincs túlságosan több akaraterőm az ilyesmiben, mint egy kancsó víznek, ki vérré szeretne változni. Magától ez nem mehet végbe, ugyanis ez lenne az élet rendje. Ehhez valamiféle felsőbbrendű személyre lenne szükségem.

- Üljetek le! – hallatszódott Aro hangosan felzendülő hangja, melynek hatására beleremegett az egész épület. Szinte minden e pár szófoszlányoktól csengett, a kupola legeslegtetejétől, egészen a pince elrejtett zugaiig. Mindenki engedelmeskedett neki, mert úgy vélem, egyikük se szeretné a kimért napjait a sötét cellákban tölteni. Talán a sötét jelző nem is nagyon szükséges oda, hisz ez minket éppen, hogy csak nem fenyeget. Köszönhetően a kiváló, s élesnek bizonyuló látásunknak. Aro már beszélni készült, mikor valaki váratlanul benyitott. Heidi volt az, de meg nem szólalt volna, csak a főfejek felé biccentett, majd leült a hátsó sorokba. Ott volt még néhány újonc is, de őket nem nagyon vette figyelembe.

- Gondolom, már mindannyian tudjátok, hogy miért hívtalak össze benneteket, s senkinek sem kell különösképp elmagyaráznom. Nos, a mai nap egy rendkívül fontos, bár kétségkívül lényegtelen eseményeket hordoz magában. Azt szeretném, hogy lássátok a mi kis traccspartinkat, miközben döntünk eme fiú sorsáról. Mivel vannak köztetek olyan vámpírok is, kik megkérdőjelezik a döntéshozatalunkat, ezért úgy vélem, mindenkinek a kedvére teszek azzal, ha a nyilvánosság előtt határozzuk meg, illetve ítéljek el az ifjút. – Ekkor Aro hangja egyszeriben elhalkult. Érezni lehetett rajta a fájdalmat, mely ez a gondolat okozott. Vele kötöttem a legjobb barátságot, hisz ő bizonyult köztük a legrendesebbnek. Nyilván közrejátszott benne az is, hogy jószívű, s ha kell, még könyörületes is tud lenni, ellenétben Marcus-al és Caius-al. Ők ketten nagyon is különleges esetek. Mintha az örömüket lelnék mind az eszeveszett gyilkolászásban, mind a kivégzésekben. De, mint az már az előbbiekben is megemlítettem cseppet sem lesz célszerű dolog az, ha simán kinyírnak. Nem, ezt nem engedhetik meg maguknak, valamint a világnak egyaránt. Pocsékolás lenne minden szempontból nézve, hiszen mégis ki akarna engem, azaz egy egoista, öntelt, továbbá jóképű és sármos vámpírtól megszabadulni?! Hát, szentül meg vagyok győződve az igazamról, ergo senki sem lenne rá képes. Ez van, ilyen az én szerencsém… Visszatérve az elsőrangúakhoz. Aro teljesen úgy viselkedett, mintha a gondolatait akarná nyilvánosságra hozni. Fura, hisz ilyesmit az elmúlt évek során egyáltalán nem tett.

Ismét visszafordult a többiekhez, miközben valamit piszmogott az orra alatt. A két vérszívó mellé állt egy egységes kört formálva, majd valamiféle láthatatlan biccentés kíséretében döntöttek. Ezúttal Marcus fordult felém, és simán kiejtve a szavakat ennyit mondott: SZABAD VAGY! Fulladozva kapkodtam levegő után, holott nincs szükségem e szintetikus anyagra. Teljesen úgy éreztem magam, mikor az átalakulásom megtörtént. Csak süllyedtem, süllyedtem, de fájdalmat nem éreztem. Még mielőtt megpróbálnának maradásra inteni kiviharzottam a teremből, egyenesen a lépcsősorokhoz, ahol a csomagjaim már vártak. Nem szerettem volna vissza menni a szobámba, mert a búcsúzkodás azért már csak-csak nyomot hagyna bennem. Na, nem mintha ez az attrakció nem fog. Úgy véltem jobb, ha azonnali hatállyal elindulok, így magamra vettem kabátomat, mely az egész testemet befedi, hisz nem esne jól egy kis csetepaté velük, kik az előbb oly normálisan viselkedtek velem szemben. Vámpírsebességgel igyekeztem a főbejárathoz, ami végül a sikátorok poros szegleténél fog kijuttatni. Útközben megakadt a tekintetem Gianna-n, aki ismét hatalmas vehemenciával küzd az álmosság felett, hogy a mi kis dolgainkat intézze. Szerintem szánalmas, amit vele teszünk ahelyett, hogy végre átváltoztnánk őt is. Meg kell mondjam, már csak egy aprócska szál tartott vissza e terv megvalósításától. Kétségkívül neki is vannak bizonyos képességei, de csupán elfedi őket, így nem kerülnek a közösség elé.

Az út további részét a légikikötőtől már repülővel tettem meg. Nos, nekem is fárasztó lehet ám ez a hosszadalmasnak tűnő útszakasz a célomig, mely a Port Angeles névvel büszkélkedik. Azt hiszem, itt majd remekül elleszek, s még akár új barátokat is szerezhetek, már ha valaki is képes lesz velem szóba állni. Bár semmi sem bizonyulhat lehetetlennek, én mégis ezt érzem ott leges-legbelül. Ami pedig az utazást illeti, egy szó mint száz, bekell valljam elég szörnyű volt. Talán nem vagyok hozzászokva a magaslati levegőhöz vagy nem is tudom, de egy valamiben azért még nagyon is bizonyos vagyok, nem nekem találták ki ezt az egész hacacárét. Nem, most nem az akaraterőmről beszélek, hanem csupán a félelmeimről. Elsőre különösnek tűnhet, hisz alighanem vannak a vámpíroknak aggodalmaik, bár ezen esetben én vagyok rá az élő, akarom mondani élőholt bizonyítéka.
Miután sikeresen kikászálódtam a gépből a kijárathoz siettem, mert semmi kedvem nem lett volna még egynél is több percet itt tölteni. Itt, ahol még az oxigén fogalmát sem ismerik, mivelhogy jóformán az egész épület tele volt cigaretta füsttel. Egészen eddig azon hiszem éltetett, amely a légi utas közlekedés előírásaiban is oly sokszor szerepel: Csak tiszta levegővel! Tán jobb is, ha nem boncolgatom tovább az ügyet innentől fogva… Szóval, mikor kiértem hamar fogtam is egy taxit, de szerencsétlenségemre egy alkoholtól bűzölgő ember volt a sofőr. Ha módomban állt volna gyalog indultam volna útnak, viszont mostantól kezdve már nem a sivár négy fal közt vagyok, úgyhogy vissza kéne térnem a jól meg szokott emberi létemhez, melyet már nagy ízben el is felejtettem. Mindeközben hozzá sem szóltam, sőt még az utat is csak úgy mutogattam. Midőn már végleg feladtam a gépkocsivezetőhöz fordultam, s így szólottam:

- E- elég! Itt a sarkon már ki is tehet… - hadarom ki egy szuszra, majd előkerestem a tárcámat a baloldali zsebemből, hogy viszonylag gyorsan kipattanhassak ebből a verdából. Az ember rendre követte a követelésemet, és megállt a járdaszegélynél. A kocsi motorját nem halkította le, mivel körülbelül sietős helyzetében lehetett az öreg. Kezébe nyomtam a pénzt, utána pedig jó kisfiú módjára, azaz köszönés nélkül, kiviharzottam mellőle. Csak most vettem észre miféle helyre is tévedtem el… Elértem az úti célom, s a boldogságom betetőzésére még épp ott álltunk meg, ahova eredetileg is készültem, a parkban. Nos, azért, mert az előre kivett ház nem messze van ettől a csodálatos földi paradicsomtól. Valamiféle pad után nézelődtem, melyből akadt is elég a környéken. Így a csomagjaimmal együtt letelepedtem az egyikre, fejem a tenyeremre hajtom, majd pihenek egy igazán kicsit, hisz ez azért nekem is kijár a mai nap folyamán...