Love to first blood

Twilight Saga
 
HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

 

 Angelica Smith // ELFOGADVA //

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Szerző Üzenet
Isabella Marie Cullen
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 630
Join date : 2009. Oct. 30.
Age : 22

TémanyitásTárgy: Re: Angelica Smith // ELFOGADVA //   Szomb. Júl. 10, 2010 8:45 pm

Mrs. Perfect

Ez így nagyon szép és jó, hozzáfűzni valóm igazából nincs is ...

Ja, de mégis van!

ELFOGADVA


Üdva LTFB-on, jó játékot!

A STAFF

_________________


TŐLE
Oroszlánidomár by: Zoey & Lana
Bella's Wedding Dress
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Angelica Smith
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 257
Join date : 2010. Jul. 08.
Age : 25

TémanyitásTárgy: Angelica Smith // ELFOGADVA //   Szomb. Júl. 10, 2010 8:17 pm

::: Angelica Smith :::

Ez vagyok én...



~ Karakter teljes neve: Angelica Marie Smith Torres
~ Születési ideje: 1980.12.24
~ Születési helye: Recife, Brazília
~ Faj: ember
~ Nem:
~ Kor (a játék kezdetén) : 29
~Titulus: Mrs. Perfect

~ Család:
~ Apa: Jonathan Smith, ügyvéd. Kapcsolatunk afféle igazi apa-lánya kapcsolat. Sokáig volt ő a példaképem, hiszen nála becsületesebb ügyvédet nehezen találhatnék.
~ Anya: Kiara Gioconda Albuquerque, orvos. Kapcsolatunk nem felhőtlen, aminek legfőbb oka az, hogy nem szeretem, ha irányítanak, ő pedig előszeretettel tenné ezt.
~ Testvér(ek): Egy húgom van, Juliana Spencer, aki 26 éves kora ellenére már házas, sőt, jelenleg második gyermekét hordja a szíve alatt. Amikor lehet, telefonálunk egymásnak.



~ Előtörténet:
Utálom ismételni önmagam, az adataim egy kicsit feljebb találhatóak. Ha nem voltál lusta, hogy rögtön az előtörténetemmel kezdd, akkor lényegében már mindent tudsz a családomról, arról, hogy hol és mikor születtem, valamint a nevemről, ami egy kissé hosszúra sikeredett, de a szüleim sosem gondolták, hogy engem valaki el fog venni feleségül, esetleg megtartom az apám által rám ruházott családnevet. Tévedtek.

„Igen, a gyermekekkel könnyű, mikor még őszinték és tiszták…”

Szóval miután megszülettem, három éves koromig csakis én kaptam a figyelmet, hiszen nem volt senki, aki elvegye tőlem ezt a titulust, hogy apa és anya pici lánya. Igazából nem sok mindenre emlékszem három éves koromból, de egyszer csak megjelent Ő, Juliana és az élet szinte körülötte kezdett forogni, amit nem nagyon bántam addig, míg engem hagyott rajzolni, szaladgálni és a babáimmal játszani. Eltelt újabb három év, egészen jól kifejlődött a mozgásom, ezért a szüleim abban a hitben éltek, hogy híres balettos leszek. Igazából már 4 éves korom óta balettozni járattak, aztán sikeresen benyomtak egy olyan iskolába, ahol a balett volt a fő irányvonal, de azért tanultunk mi rendesen ilyen-olyan dolgokat, például olvasni meg írni. Amint megtanultam összeolvasni a szavakat, falni kezdtem a könyveket, különös tekintettel a képes bibliának az újszövetségi részére. Olyan nyolc éves lehettem, mikor egy apámék számára furcsa kéréssel álltam elő. El akarok menni a templomba és ministrálni akarok. Először furcsán néztek rám, de aztán belementek, hiszen nem fog menni a tanulás rovására, és csak okosodni fogok tőle. A következő lépés az volt, hogy hittanra szerettem volna járni, de ekkor már a húgom is mindenhova követni akart, így mivel ő is képes volt olvasni – bár nehézségek árán, hiszen akkor tanulta -, kéz a kézben jártunk a plébániára. Igazából azt hiszem, hogy akkor alakult ki köztünk ez a mély szeretetkapcsolat, amiben most is élünk. Tizenkettő-tizenhárom éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy én valami ilyesmivel akarok foglalkozni, miután az egyik hittanórát egy civil hitoktató tartotta, nem az atya. Pályaválasztás előtt álltam, bár még csak a gimnáziumot kellett megválasztanom, de én ezt fontos döntésnek tartottam, így egy katolikus iskolát jelöltem meg. Az, hogy apámék hogyan reagáltak nem tudott érdekelni, sőt az sem, hogy mindent elkövettek annak érdekében, hogy folytassam a balettot, hiszen igazán ügyesnek voltam mondható, de én egy határozott nemmel eldöntöttem a sorsomat, így végül is engedélyezték azt, hogy az általam kiválasztott gimnáziumba járjak.

„Boldog órák az ifjúságom szép idején…”

A gimnáziumi évek rettentően jól teltek, hiszen olyan barátságokat kötöttem, amik még több mint 10 év távlatából is tartósnak mondhatók. Az osztályunkban sosem volt csak fiú-fiú vagy csak lány-lány barátság, hanem egyszerűen mindenki mindenkivel jóban volt. Tökéletes négy évet töltöttem el itt, bár otthon nem volt minden a legnagyobb rendben, hiszen a szüleim egyre többet és többet veszekedtek. Apa sokat dolgozott, anya sokat ügyelt, Juliana nem tanult jól, ezért a két, magát felnőttnek mondó egyén, akik amúgy a szüleim, egymást okolták, holott mindkettejük ugyan olyan hibás volt ebben a dologban. Mikor egy nap ugyan arra a szokásos veszekedésre értem haza, mint mindig, amikor egyik szülőm sem dolgozott, kénytelen voltam közbeszólni.
- Mama, papa, elég legyen most már! – kiabáltam, és közéjük álltam, aztán mikor elhallgattak egy elégedett mosollyal folytattam. – Milyen csodálatos lenne, ha nem veszekednétek, hanem csak csendben megbeszélnétek a dolgokat, ugye? Szóval, én most fogom magam és felmegyek megcsinálni a leckémet, aztán pedig ha Ju hazajött leültök vele tanulni, mert nekem erre nincs most időm. Viszont holnap Ju dolgozatot ír matematikából, és felel természetismeretből, szóval itt most össze kell dolgoznotok. Felőlem marhatjátok egymást, de ne előttünk. Papa, nem véletlenül hangszigetelt az irodád – megfordultam, és mint aki jól végezte a dolgát, felsétáltam a szobámba és vártam. Nem volt veszekedés, én pedig nekiálltam tanulni, ahogyan ígértem. Másnapra el kellett olvasnom a Szeretet-himnuszt és ki kellett elemeznem házi dolgozatban, ez pedig nem lett volna olyan egyszerű feladat, főleg ha veszekszenek a szüleim közben…
A balettozást időközben abbahagytam, de indult egy olyan társulat, amely teljesen megfogott, hiszen tánccal foglalkozott, nekem meg – bár balettozni utáltam -, a tánc volt a lételemem, így eldöntöttem, hogy közéjük állok. Ez a tánccsoport keleti, főként indiai, de egyébként arab hastánccal is foglalkozott, így tényleg nagyon jó móka volt. Rengeteg fellépésünk volt a környéken, sőt, egyszer Rioban is felléptünk, a karneválon. A ruhák máig megvannak, amikben egykor táncoltunk, s talán még ma is menne, ha egy kicsit gyakorolnék. Tánc, tanulás és újból pályaválasztás. Apámék kedvéért beadtam az orvosira, de elsőként mégis a teológiát jelöltem meg, mert én hittantanár akartam lenni, akkor is, ha ez nekik nem tetszik.

„A felnőttek már tudják, Mi rossz és mi jó…”

A teológiát jó eredményekkel végeztem. Nehéz volt ez az öt év, de megérte, és időközben felnőtt nő lett belőlem, legalábbis immáron 23 évessé lettem. Az egykori gimnáziumomba mentem vissza, ezúttal tanítani. Csodálatos volt ugyan azokat a folyosókat járni, ezúttal tanárként. Már nem kellett megállnom a tanári előtt, ha valami gond volt, hanem egyszerűen csak besétáltam és megbeszéltem a kollégákkal. Tanárnak lenni sokkal nagyobb kihívás volt, mint gondoltam, főleg, hogy a tánccsoportot sem hagyhattam cserben és a heti két próba heti háromra emelkedett. Az első hónap még könnyű volt, hiszen mindenki a nyárral volt elfoglalva, de aztán bejött a kőkemény tanítás. 23 évesen, 16-18 éves fiataloktól mély tiszteletet kivívni nem volt egyszerű, hiszen akár a nővérük is lehettem volna, de megtettem. Az első év végére már szinte teljesen elhagyták a tegező formulát még iskolán kívül is, én pedig próbáltam igazságosan fordulni feléjük. Nem akartam túlságosan szigorú lenni, de nagyon engedékeny sem, hiszen akkor hova lenne a tisztelet, ha ennek vagy annak kicsit többet engedek meg. A második évem szeptemberében még nem volt semmi jele a változásoknak, de januárban az igazgatónő bejelentette a lemondását, így a helyére az addigi igazgatóhelyettes lépett, Lucas. Szerettem vele együtt dolgozni, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy engem tesz meg igazgatóhelyettesnek. Örültem neki, nem arról volt szó, de én kapásból tudtam volna 4 másik tanárt, akik már az én diákságom alatt is itt tanítottak és sokkal alkalmasabbak lettek volna, mint én. De nem volt mentség, kénytelen voltam elvállalni, hiszen egy pár reallal többet kaptam, mint eddig, ezek pedig fedezték a plusz kiadásaimat a tánchoz. De álljunk is meg itt egy pillanatra és vegyük számba azt, amit a tánccal elértem.
Fél év után úgy döntöttünk, hogy egyesület leszünk a támogatások és minden egyéb végett, ez pedig azt jelentette, hogy némi tagdíjat kell fizetni. Apámék nem rajongtak az ötletért, hogy holmi indiai baromságra pénzt adjanak ki, de ez volt, el kellett fogadniuk, hiszen ez volt az életem és ekkorra a húgom is beszállt közénk, így mindketten ennek szenteltük a szabadidőnket. rio de janeiro-i fellépésünk után megkeresett minket egy indiai férfi, aki külföldi vendégek szórakoztatását biztosította egy neves étteremben, Recife-ben, hogy néha napján adjunk előadásokat a vendégeknek. A nagy kitörési lehetőségnek éreztük ezt, és az is volt. Fellépéseket fellépésekre halmoztunk és egy idő után kizárólag az indiai táncokra gyakoroltunk, hiszen annak volt nagyobb keletje. Aztán mikor utolsó éves voltam teológián életemben először járhattam Indiában egy világtalálkozón, ahol engem küldtek, mint követet a tánccsoport nevében, hiszen folyékonyan beszélek angolul, és eléggé meggyőző tudtam lenni. A fődíj 100.000 $ volt, amit a csoport fejlesztésére kellett volna fordítani. Első kudarc élményem volt hosszú idő után, hogy csupán a második díjat tudtam elhozni, ami mondjuk nem volt kevés pénz, 50.000 $, de azért mégsem 100. Vettünk egy házat, amit kialakítottunk próbateremnek, a felső szinten pedig egyfajta szállodát alakítottunk ki, és táborokat kezdtünk el szervezni. 2004-ben volt az első, júliusban, azóta pedig minden évben megszervezzük, hogy mások is kedvet kapjanak ehhez a műfajhoz.

„Szerelem ég szemében…”

Visszakanyarodva ugranék az életemben pár évet, pontosabban kettőt. 2006-ban járunk, újra az iskolában egy tavaszi szép napon megjelent Ő. Gabriel Torres, a környék legnevesebb építésze. Sokat hallottam róla ezelőtt, jót és rosszat egyaránt, hiszen imádta a nőket, de egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. Olyan vonzereje volt, amilyen kevés férfinek, sőt, meg merem kockáztatni, hogy ilyet még sosem éltem át férfivel. Mondjuk tekintettel arra, hogy 26 éves koromig nem volt az életemben egyetlen férfi sem, ez végül is érthető. Az iskolát akartuk bővíttetni, felújítani, így szükségünk volt egy építészre, aki megtervezi, segít kivitelezni meg hasonlók. Amint Torres úr belépett az ajtón, rögtön tudtam, hogy bármilyen tervvel is áll elő, ő kapja a megbízást. Mikor megmutatta a terveket szinte a szavam is elállt, mert bár nem értek az építészethez egyáltalán, csodálatos dolgokat láttam lerajzolva. Először a munka, aztán saját érdeklődés miatt kezdtünk el találkozgatni, és talán egy fél év is eltelt, mire először bemutattam őt a szüleimnek. Az egy éves évfordulónkon, miközben én éppen táncpróbán voltam, megjelent és az egész csoport előtt kérte meg a kezem. Tudta, hogy talán lőttük nem utasítom vissza, de szerintem egyébként sem tettem volna. Az esküvőt Rioba terveztük, hatalmas násznéppel, ám egy váratlan hír beárnyékolta felhőtlen boldogságunkat. Gabriel terjeszkedési lehetőséget kapott az államokban egy olyan helyen, ahol se napfény, se jó idő, csak eső és eső. Mikor megtudtam, hogy ő el szeretne menni, kiakadtam, ordibáltam, csapkodtam, hisztiztem és a végén még sírtam is, hiszen nem akartam összeköltözni vele addig, amíg nem kötjük össze az életünket hivatalosan is, ráadásul tisztában voltam vele, hogy ha együtt fogunk élni, akkor előbb-utóbb le fogunk feküdni egymással és én megfogadtam, hogy csak a házasság után adom oda az ártatlanságomat a férfinek, akit szeretek. Apa végül meggyőzött róla, hogy Gabriel biztosan nem fogja kihasználni a helyzetet, hiszen lett volna rá bőven alakalma, de én ugyan ezt a szerelmemtől is hallani akartam. Ráadásul nem csak a családomtól és a munkától kellett megválnom, hanem a csoporttól is. Mindannyian bőgtünk, amikor egy meglepetés búcsú bulin tudatosult bennünk, hogy vége van az egésznek és többet talán nem is látjuk egymást, hiszen egy csomó minden történhet.
Az ideköltözésünk után egy hónappal, Port Angelesben, egy nem messzi városban kaptam hitoktatói állást egy katolikus gimiben. Szinte rohantam haza, ami azért furcsa kifejezés, mert autóval voltam, de amint elhagytam a Forks táblát erősebben kezdtem nyomni a gázt és csak a nagy szerencsémnek köszönhetem, hogy Charlie nem kapott el gyorshajtásért. Bár akkoriban fogalmam sem volt, hogy Charlie-nak hívják a rendőrfőnököt. Beléptem a házba és szinte egyből Gabrielnek estem, hogy megkaptam az állást. Csók csókot követett és egy pillanat alatt átszakadt az általam felállított gát, pedig én azt hittem, hogy az mindent megállít. Tévedtem. A szüzességem elvesztésének a pillanata, sőt ez a folyamat, amivel egy teljesen új világot ismertem meg, különlegesen hatott rám. Addig a pillanatig utáltam az esőt, de mivel éppen zuhogni kezdett, amikor ez megtörtént, úgy éreztem, hogy ez egy jel, és azóta imádok kinn lenni, ha zuhog. Az esküvőt a tervekhez hűen Rioban tartottuk, és rettentően boldog voltam azért, ami velünk történik. Minden nap hálát adok a Jóistennek, hogy az utamba küldte a férjemet, hiszen nélküle nem lenne teljes az életem.
A jelenről csak pár szóban annyit, hogy tanítok, mint az állat és legfőbb célom, hogy hamarosan egy utóddal ajándékozzam meg az én drága férjecskémet.





~Szerepjáték példa:
Csak hallgattam a szavait, és nem hittem el, hogy ezt ő mondja. Pont ő, akiben annyi kitartás és győzni akarás van, feladta. És vele együtt eltűnt minden reményem, hogy egyszer még valaha együtt leszünk. Az embernek akkor fáj legjobban a saját megérzése bizonyos dolgokban, amikor azt egy másik fél az arcába ordítja, még ha képletesen is. Szerettem volna valamit mondani neki, de felesleges lett volna. Ő már mindent kimondott, amit lehetett. Tudtam, hogy erre a pillanata életem végéig emlékezni fogok. A szakításra. Nyilvánvaló volt, hogy ez a „nem létezünk egymásnak” dolog korántsem lesz ennyire egyszerű, hiszen mindkettőnk lakásába, ruháiba beivódott a másik illata. Új életet kezdünk, egymás nélkül és anélkül, hogy bizonyos dolgokat csak egymással tudjunk megbeszélni. Nekem is és neki is voltak olyan témák, amikről csak és kizárólag a másikkal tudtunk beszélni, mert a másik értett csak meg minket igazán. És mégis, amint Gabriel kilépett az ajtón úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna és kiszakították volna a testem egy darabját. Erőtlenül felálltam és becsuktam utána az ajtót. A zár kattanása sokáig visszhangzott a fülemben, mintha csak ez is a szakítást erősítette volna meg bennem. Fölmentem a szobámba és belefeküdtem az ágyamba. Magamhoz húztam a takaróm és a fejem belenyomtam a párnába. Éreztem Gabriel illatát, ami akaratlanul is könnyeket csalt a szemembe. Pár perc csendes könnyezés után azonban valami megmagyarázhatatlanul hisztérikus zokogás tört rám, és csak most kezdtem megérteni, hogy elvesztettem azt, aki a legfontosabb számomra, ráadásul mindezt közölnöm kell a családommal, akik talán egy órán belül megérkeznek. Akárcsak egy durcás kisgyermek a fejemre húztam a takarót és próbáltam álomba sírni magam, hogy ezzel is közelebb kerüljek a holnaphoz. Kapkodva vettem a levegőt és szúrt a mellkasom a sírástól, a szemeim égtek, de úgy éreztem, hogy megérdemlem a sorsom. Nem akartam belegondolni abba, hogy másnap rendbe kell tennem az életem, ki kell pakolnom a szekrényem és el kell tűntetnem Gabriel cuccait. Mivel mostantól ismeretlenek voltunk egymás számára, két választásom maradt: kidobom őket, vagy elteszem a pincébe, bedobozolva, ahogy valószínűleg illene, de kinek kellene pár ruha egy ismeretlentől. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok másnapig várni ezekkel a dolgokkal, csak egy kicsit le kellett nyugodnom, hogy racionálisan végiggondoljam a történteket. Még mindig sírva lementem a konyhába és kinyitottam a hűtőt, melyben öt-hat doboz sör és egy félig megevett pizza volt. Dühösen vágtam be őket a szemetesbe, ahogy egy fél üveg bort és egy doboz Mascarpone sajtot is. A könyvespolchoz lépve két albumot vettem le, amikben csak a közös képeink voltak és ezeknek is hasonló sorsuk lett, mint a hűtőben talált közös ételeknek. Mindent, ami rá emlékeztetett megpróbáltam eltűntetni, a legkisebb fecnitől kezdve, a ruhákon át, a közös házunk tervéig. Egy pár apró dolgot mégis meghagytam: a szentképeket, amiket tőle kaptam, a két gyűrűt, és egy pár fülbevalót, amit ő vett. Mikor anyámék jöttek, elküldtem őket, nem akartam senkit látni, sem most, sem máskor. Fel kellett dolgoznom ezt a szakítást, minden segítség nélkül. A biztonság kedvéért kihúztam a telefont és kikapcsoltam a mobilom. Egész éjjel szortíroztam a dolgokat és szinte egyenként szaladtam ki velük a kukához, hogy minél könnyebb legyen az elválás. Hajnalra teljesen végeztem és egy kicsit nyitottabban egy új életre aludtam el...



~ Kinézet:
175 cm magas, vékony testalkatú vagyok, ám ennek ellenére szerintem izmos, és formás. Talán a tánctól. Szeretem a visszafogottabb ruhákat, talán a jellemem miatt, meg egyébként hogy néznék ki miniszoknyában és kivágott topban, amikor közben hitoktató vagyok. Viszont szeretek magas sarkút felvenni, talán így kompenzálom a Gabriel és köztem levő 25 centit. Gyakran mosolygok. Fekete szemeim és körülbelül derékig érő hosszú, fekete hajam van. A bőröm kreol színű, amire én nagyon büszke vagyok, hiszen nem kell annyit napoznom, mint másnak. A hajam általában összefogva hordom, de gyakran fonom be vagy engedem ki, ez attól függ, hogy milyen eseményre megyek. Ha tanítok szeretem kontyban hordani, hiszen ez komolyabb megjelenést biztosít.


~ Jellem:
Jól nevelt, néha hajlamos vagyok átmenni gyerekbe, ilyenkor Gabriel állítása szerint teljes mértékben az édes és cuki jelzők használhatóak rám. Alapjáraton nyugodt vagyok, türelmem szinte határtalan. Ritkán veszekszem, inkább higgadtan próbálom megoldani a dolgokat. Eddig még sosem ütöttem meg senkit, amire büszke vagyok. Szeretem a gyerekeket, bár sokkal jobban szeretek a fiataloknak vagy a felnőtteknek hittant tanítani. Egyébként pedig elsőszámú mottóm, hogy először a munka, aztán a szórakozás. Ezt igyekszem nem megszegni.


~ Cél:
Gyerekeket szeretnék Gabrieltől, és szeretnék egyszer hosszabb időre hazajutni, hiszen a testvérem már nagyon hiányzik, de a családom többi tagja is.

~ Szeretem, mert: könyvek, komolyzene, ha fotóznak és fotózhatok. Szeretem azokat a romantikus estéket, amikor a kandalló előtt egy pohár bor társaságában elmélkedhetek a szerelmemmel az élet nagy dolgain. Szeretem még a keleti kultúrát, főleg Indiát. Szeretek főzni és kényeztetni másokat, de főleg a férjem, vagy az unokahúgom. Szeretek felolvasni szentmiséken, és imádom a hivatásom.

~ Nem szeretem, mert: dohányfüst, ha valaki fikázza az állásomat, ha anya irányítani akar, amikor Gabriel meccset néz és németül szólogat be, ha valaki megjegyzéseket tesz a bőrszínemre, a hazugságot és azt, ha valaki rám erölteti az akaratát. Nem szeretem a szúnyogcsípéseket és utálom, ha beteg vagyok, és ápolni kell.

~ Ellenségek: hitoktató vagyok, nekem nincs olyanom xD


~ Fontosnak tartom, hogy tudjátok:
Hát usernek van egy multija: Christian Müller, játék ügyében őt is nyugodtan kereshetitek. User 17 éves, Heninek hívják és jövőre fog ballagni a gimiből. Előrehozott érettségit tett hittanból és németből, mindegyiket pont olyan eredménnyel, amilyet megérdemelt. Razz Asszem ennyi. Ja és szülésznő vagy hittantanár szeretnék lenni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Angelica Smith // ELFOGADVA //

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum: Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Love to first blood :: ::: Karakterek ::: :: ~ Karakteralkotás :: Új előtörténetek -