Love to first blood

Twilight Saga
 
HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

 

 Lester Kerouac //ELFOGADVA//

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Szerző Üzenet
Zoey Averay
Vegetáriánus vámpír
avatar

Hozzászólások száma : 407
Join date : 2009. Oct. 28.
Age : 25

TémanyitásTárgy: Re: Lester Kerouac //ELFOGADVA//   Csüt. Júl. 15, 2010 1:38 pm

Üdv Lester, the rock dealer

Először is bocsánatot kérek, hogy ilyen sokáig tartott míg megnézésre került az előtörid,
de remélem ami ezután következik az majd kárpotól.

WOW WOW WOW

NOs elvoltam ámulva. Igazán tetszett.
Bár bizonyos szavak amiket te is mondtál nem a tetszési lista élén áll,
de azt hiszem egy rockertől nem kérhetem, hogy fogja vissza magát.
Bár az tény, hogy csak az enyhébbeket használtad, és ezennel megkérlek, maradjunk is ezeknél, és azt a bizonyos határt ne lépd át.
Szóval csak óvatosan, a szemünket rajtad tartjuk!!!


Egy új színes egyéniség érkezett erre a vidékre. Fogadjuk nagy szeretettel. Very Happy Very Happy

ELFOGADVA^^

Nyomás az avifoglalba, majd emhet a játék!

Üdv a LTFB-on!!!

A STAFF

_________________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://boszimagia.gportal.hu/
Lester Kerouac
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 149
Join date : 2010. Jul. 14.
Age : 32
Tartózkodási hely : Washingtonban egy lakókocsiban

TémanyitásTárgy: Lester Kerouac //ELFOGADVA//   Szer. Júl. 14, 2010 7:46 pm

::: Lester Kerouac :::

Ez vagyok én...



~ Karakter teljes neve: Lester Scott Kerouac
~ Születési ideje: 1987. Július 26.
~ S zületési helye: Cannes, Franciaország
~ Faj: Boszorkááány! Ja, hogy ez vicc? Akkor csak ember...
~ Nem: férfi
~ Kor 23
~Titulus: rock dealer

~ Család:
~ Apa: Andrew Jonathan Kerouac, 48, homoszexuális, a kaliforniai Good Hope nyugdíjas otthon egyik gondozója és az ottani sakk-kör vezetője
~ Anya: Lou-Anne Fagant, 42, kapcsolati kríziseiről elhíresült bolti eladó, francia származású és szereti nézni a South Park-ot esténként
~ Testvér(ek): nincsenek
~ Egyéb:
Jack Daniel Buster alias Jack D. 23, Lester legjobb barátja, született idióta, törekvő rocksztár
Thomas Campbell, 24, Lester & Jack D ősi és esküdt ellensége
Heather Campbell, 20, Thomas húga, a Hitchickers ifjú dobosa, Lester és Jack D haverja
David Larsen, 50 éves, Andrew Jonathan Kerouac élettársa
Dr. Charles Prachett, kora ismeretlen, Franciaországból egy nem túl profi szülészorvos
Joan le Chatiere, 35 (wtfk!?), kórházi dolgozó, nővér, különféle kényszerképzetekkel
Pierre Tiersen, kora ismeretlen, Lou-Anne Fagant utolsó francia szeretője
Bill Clothes, 56, egy vietnami veterán
Charlotte Stevens, 22, Jack D ex-barátnője
Beverly Morgen, 23, egy facebook mániás pláza-cica
Egy iskolaigazgató, kilenc szerető, akik nincsenek nagyon megemlítve és egy ’85-ös Mercedes lakókocsi, aki a Becky névre hallgat



~ Előtörténet:1987. július 26-án délután három óra tizenöt perckor és ötvennyolc másodperckor valahol Kentucky állam határánál David Larsen - akit a háta mögött tisztelői csak a „szajha” megszólítással illettek ismeretlen és egészen biztosan erkölcstelen indokok miatt - rájött, hogy rátalált a szerelemre. A kiszemeltje Andrew Jonathan Kerouac volt, Dél-Kaliforniai lakos, akinek egyetlen szenvedélye abból állt, hogy megtudja, milyen erősen kell egy macskát eldobni úgy, hogy az biztosan ne talpra essen. Kereken három óra tizenhat perckor Larsen rámosolygott Kerouac-ra.

Ugyanebben a pillanatba a világ másik felén, a Franciaországi Cannes városában a Dunant kórház szülészeti osztályán, a harmadik emelet 123-as szobájában az akkor tizenkilenc éves Lou-Anne Fagant hosszú vajódás után világra hozta első és egyetlen gyermekét. Lou-Anne-n kívül ennek az eseménynek a szemtanúi dr. Charles Prachett, amerikai származású krisztusi korban járó férfi volt, orvosi diplomáját egy Rockville-i árverésen szerezte három éve. A másik Joan le Chatiere nővér, aki arról volt híres, hogy éjszakánként olyasfajta kényszerképzetek gyötörték, miszerint ő Joan d’Arc a nagyapja pedig egy hivatásos lágy tojás, akit mindenki el akar fogyasztani reggelinek, egy fokhagymás pirítóssal. Lou-Anne elgyötörten oldalra fordította fejét, egy valakit nem látott csak a szobában. Valakit, akinek örült volna, ha ott lett volna, valakit, aki egy férfi volt. Egy férfi, aki elhagyta őt egészen pontosan öt hónappal, négy nappal, hét órával és nagyjából harmincnyolc perccel az után, hogy megtermékenyítette azt a petesejtjét, melyet éppen egy újszülött formájában szült meg. Különös véletlen, hogy ez a férfi ugyan az az Andrew Jonathan Kerouac volt, akire David Larsen rámosolygott.

Huszonkettő évvel, tíz hónappal és három nappal később, 2010. Május 29-én hajnali kettő óra harminchétkor Lou-Anne gyermeke, név szerint Lester Scott Kerouac, egy balett táncost megszégyenítő kecsességgel támaszkodott rá legjobb barátja Jack Daniel Buster (a Jack Daniel nevet apja adta neki, képes volt a fiát kedvenc whiskyéről elnevezni), vagy ahogy mindenki szólítja, Jack D vállára. Valahol Seattle-ben járhattak, legalábbis kettejük közül egyikük efelől teljességgel meg volt győződve, azt még ők maguk sem tudták hogy vajon melyikük.
Detroitból indultak útra körülbelül egy hónapja egy ’85,-ös gyártású Mercedes típusú lakókocsival és legfőbb ellenségük, Thomas Campbell húgával, Heather Campbell-lel. Heather már a lakókocsiban volt, Lester-re és Jack D-re várt. Igen, talán a várakozás volt a legjobb kifejezés, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a két fiúnak abban a pillanatban az is nagy megerőltetést jelentett, hogy megkülönböztessék egymást két osztrigától, a legmerészebb képzeletük sem terjedt odáig, hogy képesek legyenek arra, hogy visszataláljanak a lakókocsihoz…
Hogy hogyan kerültek ilyen állapotba?
Mi volt a céljuk?
Mit kerestek Seattle-ben?
És miért volt velük Heather?
Igyekezve nem beleacsarkodni a részletekbe, a helyes válaszok röviden és sorban a következők:
Mert szeretnek inni és véletlenül betévedtek egy bárba.
Anarchiát és káoszt hozni a város békésnek hitt világára.
Pénzt, szerencsét, verekedést, talán még nőket is.
És ez utóbbi kérdésre a válaszért, hogy biztosan megérthesse bárki boldog boldogtalan, egy kicsit vissza kell menjünk az időben, hogy pontos és világos képet festhessünk fel a szituációról. Persze, a valóságban kapásból három válasz is létezik, amiket csak megemlítenék gyorsan: mert, csak és azért. Na de, gondolom ennyivel még nem tiszta semmi, úgyhogy, inkább kezdjünk csak szépen bele.

Kilenc évvel, öt hónappal és tizenkét nappal ezelőtt, Lou-Anne és fia, Lester ott hagyta Franciaországot, miután Lou-Anne tizedik nagyreményű, nem túl elmélyült kapcsolata is véget ért, legutoljára egy bizonyos Pierre Tiersen szobafestővel. Az összetört szívű asszony családnak, barátoknak, kontinensnek és a józanésznek is hátat fordítva Detroit-ba költözött, a városba, ahol annak idején először találkozott Andrew Jonathan Kerouac-kal, a férfival, akinek nevét a fia is viselte. Azt persze nem tudhatta, hogy régi szerelme az óta már Kaliforniában David Larsen-nel züllött életet élt, és reménykedve várta a törvényt, ami lehetővé tenné számukra, hogy egybekeljenek. De csak várta és várta és várta… Na szóval, teljes és teljesen fölösleges bizakodással a jövő felé nézve Lou-Anne dolgozni kezdett Detroit-ban, házat vásárolt, emberekkel ismerkedett, tehát berendezkedett arra, hogy a közeljövőben nem igen fogja elhagyni a várost. Hogy ezt miért tette, azt még annyira sem lehet tudni, mint azt, hogy valóban Sid ölte-e meg Nancy-t, vagy valaki más volt az elkövető, mindenesetre, a rossz nyelvek azt suttogják, hogy sok köze van ennek a Cosmopolis című magazin horoszkópjához.
A fiának, Lesternek ez a helyzet tulajdonképpen egy csöppet sem tűnt furcsának. Hozzá szokott ahhoz a sok szokatlansághoz, ami egész életében végig kísérte. (Jegyzett történelmében csak egy olyan pillanatot tudunk, amikor igazán megdöbbent, 2007-ben történt, mikor megtudta, hogy Miley Stewart és Hannah Montana egy és ugyan az a személy.) Az egész óvodában és az általános iskola évei alatt ő volt az egyetlen, akinek minden évben más jelent meg az apák napjai ünnepségen, noha közülük egyikőjük sem számított törvényes gondviselőjének. Az igazi apjának csak a nevét tudta, meg látott pár képet róla. Szeretett volna vele mindig is találkozni, beszélgetni vele, esetleg behajtani tőle az elmúlt pár év zsebpénzét, és abból venni pár új pick up-ot a gitárjához. Alapjába véve, nem igen tudta, hogy milyen is egy igazi apa és hogy azzal mit is lehet kezdeni. Még Franciaországban, az iskolai szünetekben néha kihallgatott másokat, ahogy az apákról és azok különböző tulajdonságairól beszélnek, az ezekből összegyűjtött információk alapján arra következtetett, hogy nyílván valóan az apa az az intézmény, ami nem enged el, szobafogságot ad, időnként dolgozik, és ünnepnapokon elmegy a tengerpartra, ahol jól leég a hasa, miután elalszik a napon. Ezek után kiegyezett saját magával, hogy egy saját apa után csak akkor fog vágyakozni, ha nagyon-nagyon szükség lesz rá. Például, ha egy megfelelő máj donorra lesz szüksége.
Na de térjünk csak vissza eredeti témánkhoz. Detroit-ban a gimnázium első évében találkozott Jack D-vel. Kettejüknek éppen akkor egy különleges délutáni programja volt, elzáráson voltak. Lester-t azért dugták oda, mert nem egy ízben ellógta a franciaórákat. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy neki arra semmilyen szüksége nincsen, mert a francia voltaképpen az anyanyelve és csak unatkozik az órán, a szőrös szívű, hídpillér idegű diri meg sem hallotta szavait. Jack D teljesen más indok miatt volt ott. Állítólag azért rakták oda, mert a fiúöltözőben Thomas Campbell szekrényét piszoárként használta. Thomas Campbell-nek Jack D-vel nagyjából az óvoda óta nézeteltéréseik voltak. Az alap konfliktusuk témája egy sárga homokozó lapát volt, amit mind a ketten egyszerre akartak használni. A lapátot Thomas kaparintotta meg, mire bosszúból Jack D a fejéhez vágott egy nagyobbacska dömpert. Tomast kórházba kellett szállítani, ahol három öltéssel varrták össze a fejét. Onnantól kezdve a két fiú örökösen és gyökeresen megutálták egymást, ahol csak tudtak, keresztbe tettek a másiknak.
Szóval, ezen az iskolai elzáráson a két fiú egymásra talált. Kiderült, hogy ugyanazokat a zenéket szeretik, ugyan azt a csajt húznák meg az osztályból, mind ketten nagyon jól meg vannak a Star Wars nélkül, ellenben Dougles Adams-et egészen bírják, és ugyan úgy rühellik a matektanárukat, mivel – ahogy mondani szokták – az egy kicseszett predátor. A predátor fogalom meghatározása egy a lehetetlenek széles listájából. Annyi bizonyos, hogy nem dicséret és nem lehet akárki az.
Lester-re nagy hatást gyakorolt Jack D személyisége, onnantól legfőbb segédjévé vált abban, hogy hogyan tudnának minél jobban kibaszni Thomas-szal. Felgyújtott autó, 69 varangyos béka postán való elküldése neki, a jó öreg fingó párna, az a bizonyos „kék pirula” a reggeli kávéban mind szerepelt a Thomas elleni akcióik listáján. Ezzel könnyen elérték, hogy Thomas nem csak Jack D gyűlölte hasonlatosan a Szaharához, hanem Lester-t is. Ezzel elintézte, hogy a fiúk életében legyen még egy közös pont, és hogy még inkább elválaszthatatlanok legyenek. Persze, ezen semmit sem kell félre érteni.
És van itt még valami, ami elvezet minket oda, ahova el akarunk jutni. Kettejük életében ami még nagyon meghatározó volt, az a hírnév utáni vágy. Az egész suli, sőt a fél város megismerte őket Thomas-szal való viszonyuk után, de nekik ez nem volt elég. Ahogy ők mondták, nem egy érzelmileg instabil, degenerált seggfej szívatásával akarnak emlékezetesek maradni. Illetve, nem csak azzal.
Tudni kell, hogy Jack D tíz éves kora óta a basszus gitárok szerelmese volt. Lester tizenhat éves kora óta kacérkodott az elektromos gitár használatával, meg kell hagyni volt érzéke hozzá. Ha úgy vesszük, egészen komoly zenei tudás volt mögöttük, ketten együtt már majdnem olyan jók voltak, mint Keith Richards. Bár, ez nem a legjobb hasonlat, mivel Keith dobos volt, zenekritikusok szerint a történelem legrosszabb dobosa de ebbe most inkább ne menjünk bele.
Átugorva unalmas és lényegtelen részleteket, amit egy rövid ital mellett biztosan ki lehet szedni valakiből, 2010 tavaszán, Lester diploma megszerzése után, tettek egy fogadalmat egymásnak, miszerint ott hagyják Detroit-ot és betörnek a rock-zeneiparba. Ez persze nem olyan egyszerű, még annál is bonyolultabb, mint amilyennek hangzik…
Indulásuk előtt még egy utolsó nagy dobást akartak Thomas ellen. Nagyon jól tudták, hogy mit és hogyan akarnak. Itt jön a képbe Thomas húga, Heather. Bátyja árnyékában élt, és ebből jócskán elege volt már. Náluk három évvel fiatalabb a lány, és néhány roppant gyanús és kellemetlen véletlen miatt kirúgták a zeneakadémiáról, ahova járt. Innentől, mivel a lánynak nem volt mit tennie, Lester-nek és Jack D-nek publikálhatatlan módszerekkel sikerült rávenniük, hogy jöjjön el velük. Három okból kellett pont ő nekik. Egyrészt, mert ő Thomas húga. Másrészt Lester szerint nagyon jó mellei vannak. Harmadszor és legvégül pedig a lánynak elképesztő hangja és ritmus érzéke van. Nyolc éves kora óta dobol.
Innentől minden iszonyat gyorsan ment. Bill Clothes-tól, egy vietnami veterántól, megvették a lakókocsit. Olyan áprilisig újítgatták, pofozgatták, majd az egészet félbe hagyták, amikor Charlotte Stevens, Jack D ex-barátnője egyszer leszólta, hogy olyan, mint egy hippi busz. Emiatt (is), a jármű 500 kilométerenként egyszer biztosan elromlik, de a légkondi legalább működik benne. Illetve, azt nem is lehet kikapcsolni…
Tehát, nagyjából ezért volt velük Heather.

Még egy kis előzmény, 2010. május 16-án Beverly Morgen ezt írta ki a facebook üzenő falára:
„Három idióta elhúzott Washingtonba, hogy rocksztárok legyenek. Mekkora barmok is ezek, basszus. Előre sejtem, hogy el fogják szúrni, bár… nem is tudom, még az is lehet, hogy pár hónap múlva az ő számaikon fogunk ugrálni a koncertjükön. Lester említette, hogy mi lett a [s]bandájuk[/s], oh bocsánat, ahogy hangsúlyozta direkt nekem ze-ne-kar-uk neve. Hitchickers… legalább is így emlékszem. Na mindegy, szarom le, amúgy meg ma voltam körmösnél, mert emlékeztek, amikor a múltkor meséltem, hogy lejött az egyik strassz kő a kisujjamon a virágmintáról és…”
(innentől a szöveg súlyos károsodásokat okozhat bármely érzelmes, emberi lény számára)

2010. Május 29-én hajnali kettő óra negyvenkét perckor Lester Scott Keruoac megállapította, hogy hányás után közvetlenül könnybe lábad a szeme. Ugyan ebben a másodperben Thomas Campbell-ben megszületett az elhatározás, hogy csak azért is haza cipeli a kis hugicáját…



~Szerepjáték példa:
másik oldalról
Próbáltam neki még elmagyarázni. Minden tőlem telhetőt megtettem, főleg, hogy vele igazán nem akartam összeveszni. Kedvelem őt, pont, mint egy barátot, ám valami azt súgja, ő koránt sincsen ezzel már így. Eleve az életéből törölne ki. Épp levegőt vettem, hogy újra belekezdjek monológomba, hogy ne kelljen egy életen át ezen az egészen rágódnom, de a rám meredő, méreg kék szempár, ami előtt álltam, belém fojtotta a szót.
- És még valami, húzz a francba innen! – csengettek a fülemben cseppet sem kedvesnek szánt szavai. Az arca különös képpen nyugodt volt, mikor ezeket kimondta, de a hangja megremegett a dühtől. Nyeltem egyet, miközben pislogtam párat rá. Addigra biztosan tudtam: ezt alaposan elcsesztem. Védekezés képpen hátráltam pár lépést, amivel kikerültem a biztonságos zónának számító folyosóra az előszobájából. A kezét figyeltem, hogy nem kap-e föl valamit, amit aztán hozzám vágna idegességében. Viszont a keze valamivel váratlanabb irányba nyúlt – nem kell semmit félre érteni – az ajtó kilincsre rakta apró tenyerét, aztán számomra teljesen meglepő erővel és lendülettel becsapta az ajtót, kizárva engem lakásából.
Lassan kifújtam a levegőt, a csukott bejáratot bámulva. Nem fért a fejembe, hogy mégis hogyan tudtam így magamra haragítani az előbbi lány, Judy Freeman-t. Azt hiszem, már öt éves korom óta ismerem, ő az egyik abból a tucatnyi emberből, akivel óvodától kezdve egész az érettségi évéig jóban voltam. Igen, úgy látszik csak addig; ezek szerint, ha az ember elkerül Kaliforniába, akkor onnantól el kell tőle fordulni, semmibe kell venni, gyűlölni kell. Még csak azt sem mondta meg nekem, mi is valójában a baja velem. Az elmaradt leveleim, a régi, nem túl józan, közös emlékek, vagy az, hogy a semmiből, négy év után újra be akartam toppanni a tökéletes kis életébe? Bevallom, mindegyik nyomós és létező érv lenne. Pedig én nem akartam semmi mást, mindössze látni őt, beszélgetni vele. Chris adta meg a címét, szólt előre, hogy nem biztos, hogy örülni fog nekem. De engem nem érdekelt, vagyis akkor és ott nem érdekelt. Mikor ideértem a seattle-i bérházhoz Forksból, már kíváncsi voltam, mit szól hozzám. Mióta pedig bekopogtam hozzá, azóta meg folyamatosan az előszobájában ordítozott velem. Bánom is én, elmehet oda, ahova gondolom.
Zsebre vágtam a kezem, sarkon fordultam a lépcsők felé véve az irányt. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, amik leginkább róla szóltak, és amiket igyekeztem kiverni fejemből. Lépteim gyorsak voltak, semmi kedvem nem volt sokáig még a házban vagy annak környékén lenni. Legszívesebben elszívtam volna egy szál cigarettát, attól általában lenyugszom. Ám azt a kocsimban hagytam, ezért az autóm lett az új célom. Ha jól emlékszem, az épülethez közel parkoltam, hamar odaérek. A linóleum padlózaton kopogott a cipőm talpa, ahogy a mögöttem vagy a velem szemben elsétálókénak is. A folyosón, ahol mentem nem volt világítás. Seattle tömbházainak többségében sosem gondolnak olyasmikre, hogy annál a gyér fénynél, ami a szűk ablakokon vagy az ajtók alatt szűrődik be, többre is szüksége lehet az embernek… Elértem a lépcsőházhoz, onnantól kettesével szedtem a lépcsőfokokat, míg el nem értem a főbejáratig, amit ez esetben kijáratnak használtam. A lift üzemen kívül volt.
Kiléptem az utcára, ahol hét ágra sütött a nap. Örültem neki, Forks-ban ilyesmit ritkán látni. Legendák keringenek az ott lévő időjárásról, hogy évente talán háromszor látni csak a napfényt, hogy a felhők öregebb lakók arra, mint maga az alapító atya. Leszögezem, nem az esővel van bajom, inkább a változatosság hiányával. Elviselhetetlen, ha az ember egész évben ott van, vagyis gondolom az. Tulajdonképpen, még csak két hete élek ott, viszont Port Angeles-szel és Oceanside-dal, a kaliforniai várossal össze sem vethető. Nem csak az időjárást tekintve, a létező összes szempontot. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni az ott létet, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem számított. Emberek voltak mindenfelé, ismeretlenek jobbról is, balról is. Az egész nyüzsgés olyan volt, mint egy arányaiban nem eléggé eltúlzott New York. Az útjelző lámpáknál méteres sorok, elviselhetetlen ricsaj, az alig pár emeletes tömbházak mögött megcsillanó felhőkarcolók. Egy pillanatig elnéztem feléjük, onnantól nem törődtem velük, nem volt rá időm, vagy csak a cérnám fogyott el rá… lényegtelen. Egyenesen az autómhoz mentem.
Úgy fél órás a belvárosban való „totyogás” után – csúcsforgalom volt az utakon, valamiért mindenkinek egyszerre jár le a munkaideje, hovatovább, egyszerre is mennek haza – egy étterem előtt parkoltam le. Céltudatosan idetartottam, egyrészt, mert akkor, mikor véletlenül a nővéremet látogatom meg a városban, mindig ezt a helyet szidja, mert egyszer leöntötte itt egy ügyetlen pincér. Másrészt pedig, már jócskán elmúlt az ebédidő, viszont nekem a reggeli volt az utolsó táplálék, amit magamhoz vettem. A kocsiban elszívott két szál cigi után rá kellett jöjjek, nem az idegesétől, hanem az éhségtől reszkettem belül. Lendületesen léptem be a vendéglőbe. Odabenn mindenfelé fiatal párocskák üldögéltek, szemmel láthatóan készülődtek az esti programjukra, amire még a hülye is egyből rájöhet, hogy mi lehet. Elég csak rájuk nézni. Kifejezéstelen arccal sétáltam végig az asztalok között, még mindig Judy járt a fejemben, ezernyi más dolog mellett, előtt és után. Ezek közben egy szabad helyet kerestem.


~ Kinézet:

Nem láttad még? Tudod, ő az, hülye grimasz, lenövesztett, kócos haj. Így sem? Na várj, oké, ha észreveszel valakit az utcán, a kezében vagy a hátán egy gitár van, ő maga meg a fűben ül, esetleg füvezik, vagy énekel, legrosszabb esetben ugrál, na akkor biztosan ő lesz az. Egészen feltűnő jelenség még akkor is, ha eltekintünk 186 centis magasságától. Amúgy aranyos srác, nem az, hogy helyes, inkább aranyos. Nagyon sokat nevet, nevettet, mosolyog, szóval, ahogy egy bizonyos ember mondta egy bizonyos műsorban „biztos nem gyakran fáj a feje”. Azt hiszem, kéket a szemei, vagy barnák? Nem tudom, azt nem néztem még meg, de amint látom elmondom. Ne lepődj meg, ha véletlenül borostás az arca. Nagy Doktor House fan, és szereti őt utánozni abban, hogy reggelente nem húzza le a szakállát… Rendben, ez csak a rizsa, igazából fogalmam sincs, miért fordulhat ez elő, talán csak lusta borotválkozni. Amúgy meg, van pár tetoválása. Ezt olyanoktól hallottam, akik már látták ők meztelenül, vagy fél pucéran (ijesztően sokan vannak…). Igyekszik nem ott összevarratni magát, ahol mindenki láthatja.
Az öltözködési stílusa egészen, nos nem is egyedi, inkább olyan… nem is tudom, talán a rocksztáros és az egyszerű között valahol. Farmer inggel, vagy pólóval, pár dögös kiegészítő… hmm, érdekes. Na mindegy, ha kíváncsi vagy továbbiakban is a kinézetére, keresd fel és bámuld meg jó alaposan.



~ Jellem:
Nem kell megijedni, teljesen normális illetve, csak félig idióta… vagyis hát, talán egy ici-picit nem árt, ha megijedsz. A csávó néha elég sokat iszik, nincs baja a füvezéssel, nem egyszer próbálta a keményebb drogokat. Nem függő, csak keresi az izgalmakat. Ugyan így van az egy éjszakás kalandokkal is, de egyszer majd csak kinövi. Reméljük. Amúgy jó fej alak, mellette biztosan nem unatkozol, már ha el tudod viselni. Bármit megtenne, csak hogy egy kis mókában legyen része, és ha ehhez az kell, hogy megszervezze, hogy egy kis hadsereg fiatal pucérra vetkőzve ugráljon békaügetésben egy szökőkút körül, miközben a God saved the Queen-t éneklik hangosan a Sex Pistols-tól, hát akkor ezen nem bukik el semmi. Két dolgot szeretne elérni, az egyik, hogy egyszer meghúzza Heather Campbell-t, a másik, pedig hogy világhírt érjen el a Hitchikers-ben. Az első nem túl könnyű feladat, mivel nem nagyon mer kezdeményezni egy lánynál, betegesen menekül a tartós, komoly kapcsolatok elől, amit azzal indokol, hogy elég neki a szex is, az érzelmek még ráérnek. Hogy ebben mennyi az igazság, azt még ő maga sem tudja. A második könnyebb, mivel nagyon jó zenész, a hangja sem rossz, szóval, ha úgy vesszük még esélye is lehet.
Les Kerouac-ról, amit még tudni kell, hogy valamikor elfelejtett felnőni. Képes úgy viselkedni, mint egy gyerek, amit sokszor meg is szív. Kreatív srác, ügyesen rajzol és különös vonzalmat érez a Ford Mustang-ok iránt. Azokat, akiket tisztelnie kéne, mindig flegmán kezel. Nyegle kissé, de mit lehet tenni…



~ Cél:
Hátat a falnak és nem megdögleni.

~ Szeretem, mert: A szexet, mert azt ki nem. Énekelni, gitrázni és úgy mindent, ami a zenével kapcsolatos. És hát, talán még magát, mert egy rohadék egoista.

~ Nem szeretem, mert: Ha nem tudja valaki eldönteni sorban álláskor, hogy mit is akar venni. A McDonald's-os kaját és rengeteg olyan dolgot, aminek felsorolása több személynek is sértő vagy zaklató lehet.

~ Ellenségek: Thomas Campbell, az előtörténetből kiderül.


~ Fontosnak tartom, hogy tudjátok:
A fenti szöveg sokaknak lehet felkavaró vagy sokan nézhetik nem többnek egy orbitálisan nagy hülyeségnél. Akadnak benne káromkodások, amikért itt is elnézést kérek, a helyesírási hibákat, ha vannak, idővel ki fogom javítani.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Lester Kerouac //ELFOGADVA//

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum: Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Love to first blood :: ::: Karakterek ::: :: ~ Karakteralkotás :: Új előtörténetek -