"Was ist der Unterschied zwischen einer Sternschnuppe und dir?
Wenn ich dich sehe hat sich mein Wunsch bereits erfüllt!"

Egy halvány mosolyt küldtem felé, jelezve, hogy nem haragszom, aztán felpattantam és a derekára téve a kezem elindultunk a kocsi felé.
~Vicces, hogy még ilyenkor is ránk gondol, amikor rosszul van. Ez persze csak közvetett aggódás, hiszen elsősorban a zöldségek miatt aggódott, ami ugye a mi táplálásunkhoz kell. Komolyan mondom, lassan olyan leszek, mint Angie, hogy mindent filozofikus bolondságokkal magyarázok, és mindenben meglátom a többet, a szebbet, a jobbat. Apropó szép és jó. Mi van, ha Morgan terhes? Imádja ezt a partot, most meg panaszkodik az állítólagos büdös végett, amit én személy szerint nem vagyok hajlandó büdösnek felfogni. Ez tengerpartszag, mindig ilyen, sosem lesz más, és végeredményben ez a normális, hiszen ez nem az a homokos part, mint mondjuk Miamiban, hanem olyan undorítónak ugyan nem mondható, de nyálkás, hordalékkal teli, mind mondjuk Velencében, de ettől függetlenül ez nem büdös. Akkor sem az, ha annak lehet nevezni. Büdös amúgy a rohadt étel, meg az, amit néha Nicky produkál a wc-ben. Na, az büdös. Ez tengerpartszag. Ez tőmondatismétlés volt, de nem baj. Ismétlés a tudás anyja, és ezt tudatosítani kell magamban, hiszen Morgan ok nélkül elájul és büdösnek tartja a szagot, amit annyira imád. Mi lesz a következő? Lehányja az ingem az arcszeszem miatt a reggeli puszinál? Nicky kétség kívül nevetni fog rajtam.~
Magamhoz húztam Morgant a kocsinál és szenvedélyesen megcsókoltam, beleadva apait, anyait, meg szerintem az összes rokonságom vérvonalát. Végigsimítottam a haján, a hátán, a derekán és végül a kezem a hasánál állapodott meg. Talán már itt is van a kis Müller.
- Szívem, én nem haragszom, de tényleg. Sőt, arra gondoltam, hogy talán egy sokkal mélyebb, orvosi oka lehet a rosszullétednek. Te, aki imádod ezt a helyet, mindjárt ide rókázol, ok nélkül elájulsz. Ez nem jellemző, csak akkor, ha valami egészségügyi oka van. Én, mint férfi ilyenkor a terhességre gondolnék, de ami biztos, menj el orvoshoz, hogy megtudjuk mi az oka. Rendben? – mosolyogtam és kinyitottam az anyósülés ajtaját, miközben végigsimítottam feleségem pocakján. Oké, nem pocak. De lesz. Majd. Egyszer. Biztosan.
Bekapcsoltam a CD lejátszót, ám ezúttal egy másik számra tekertem és le is halkítottam, hogy ne zavarja az én kis drágám, és indítottam. Lassan vezettem, nem siettem sehova, hiszen mellettem van a nő, akit szeretek.
~Be kell szereznem egy német baba CD-t, amit majd tud hallgatni, de egy hollandot is. Nehogy már Morgan megsértődjön, mert elnémetesítem a gyereket… Istenem, olyan vagyok, mint egy rossz gyerek, de lehet, hogy gyerekem lesz és ez okkal dob fel. Édes Jézusom, add, hogy így legyen…~

"Was ist der Unterschied zwischen einer Sternschnuppe und dir?
Wenn ich dich sehe hat sich mein Wunsch bereits erfüllt!"

Morgan felállt, én pedig átkaroltam a derekát és erősen próbáltam tartani, de amikor a lány közbeszólt, egyszerűen el kellett engednem egy pillanatra szerelmemet.
- Igaz ez, drágám? Na, mindegy, majd otthon megbeszéljük, de most azt hiszem ideje mennünk, eléggé sokáig tartottuk fel a hölgyet.
Kezem újra Morgan derekára helyeztem és elindultam vele kifelé, megfeledkezve a mangóról és arról, hogy igazából valószínűleg Morgan aggódik amiatt, hogy milyen fejmosást kap a kocsiban. Elvettem szerelmemtől a két zacskót és rámosolyogtam az eladóra, miután megölelte a mellettem álló angyalt.
- Köszönünk mindent. Viszont látásra! – mondtam mosolyogva és kikísértem Morgant az autóig, aztán a csomagtartóba tettem a két szatyrot és én is beültem az ajtóba. Ahogy indítottam beindult a zene és én egy ingerült mozdulattal kikapcsoltam. Biztonság kedvéért bezártam az ajtókat, és míg elindultam a tengerpart felé, egy szót sem szóltam Morganhez. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen makacs, mint egy öszvér és úgysem hallgatna rám, és teljesen egyértelmű, hogy most nem kocsikázni akar, hanem hazamenni és lefeküdni, de nekem gondolkodnom kellett arról, ami ma történt.
~A történelemben nincs olyan szókapcsolat, hogy „mi lett volna ha”, de mi lett volna, ha nem járok erre és Morgant baj éri hazafelé az úton? Ennyit ér neki a házasságunk meg a bizalom? Na, kösz szépen Frau Müller…~
Leparkoltam egy viszonylag nyugodtabb bokros helyen és bekapcsoltam a légkondit. Lassan, szinte kínzó lassúsággal fordultam Morgan felé, aztán vissza és kibámultam a szélvédőn.
- Ez most mire volt jó? Egyáltalán eszedbe jutott, hogy ha nem járok, erre felhívsz engem, vagy képes lettél volna hazáig gyalogolni, mert végülis úgysem számít senkinek, ha esetleg összeesel az utcán? – mondtam monoton hangon, és próbáltam leplezni az aggodalmam, valószínűleg sikertelenül, de én azért próbálkoztam azzal, hogy ne legyenek érzelmek a hangomban. Nem hiányzik, hogy leomoljon az álca rólunk. Egy mozdulattal feljebb kapcsoltam a légkondi fokozatát, mert még mindig meleg volt. Rohadt időjárás. Gaildorfban nincs ilyen, ott, ha hideg van, az hideg, ha meleg van, az meleg.
- Az előbbi egy költői kérdés volt. De egyébként elgondolkodhatnál azon, hogy nem egyedül játszol, hanem vannak rajtad kívül ketten, akiknek te jelentesz mindent ezen a világon. Egy rossz esés és akár meg is halhattál volna. Elég egy kis kődarab, és vége az életednek – kétségbeestem. Ennyit az erős nem-mutatom-ki-mi-bánt férfi jellemről. Na azért nem sírtam el magam, de nyilvánvalóan a nejem tudtára adtam, hogy aggódom érte. Gabriel és Angie is igazat adnának nekem, azt hiszem. Kiszálltam az autóból és lementem egészen az óceánig, leültem a kavicsra és a mellettem levő köveket kezdtem el dobálni a hullámok közé. Igazából nem is tudom mire vártam. Talán csak én akartam lenyugodni, vagy arra vártam, hogy Morgan idejön, bocsánatot kér és magyarázatot ad arra, ami történt? Nem tudom. Csak ültem és dobáltam a kavicsokat, mint valami hülyegyerek.

"Was ist der Unterschied zwischen einer Sternschnuppe und dir?
Wenn ich dich sehe hat sich mein Wunsch bereits erfüllt!"

Rendkívül hosszú napom volt, és igazából még nem értem a végére, de volt pár szabad órám, így úgy döntöttem, hogy PA-ból hazaugrok egy kicsit, úgyis lenne némi dolgom. Nemrégiben amikor Nicky-vel egy vegyesboltban jártam és akkor látott egy pár érdekes gyümölcsöt, mint például a mangó és úgy döntöttem, hogy ha ma szerencsém lesz, akkor beugrok és veszek neki. Én is nagyon régen ettem, és Morgan akár salátát is csinálhatna, bár azt mondta hogy ma valamilyen elég különleges ételt akar csinálni. Apropó, ma ugye hétvége van, tehát mondjuk betelefonálhatnék, hogy nincs kedvem visszamenni, ha hazaértem. Megtehetem, hiszen a főnököm a legjobb barátom. Ordított az egyik kedvenc együttesem CD-je a lejátszóból, és én a zenekarral együtt énekeltem a refrént, miszerint Franz nem utazik San Franciscoba. Elég bugyuta volt a szöveg, de nálunk kint Németországban ez elengedhetetlen kelléke a buliknak. Befordultam az utcába, és lassan leparkoltam. Lekapcsoltam a zenét, beriasztottam az autóm és beléptem a boltba. Annyira utáltam ezt a csilingelő hangot, ami azt jelzi, hogy vendég érkezett, hiszen ha becsukom az ajtót ugyan úgy meghallja, hogy ott vagyok, ha mást nem amiatt, mert köszönök, és valljuk be nem volt egy olyan hangom, amit nem lehet meghallani. Nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még mielőtt köszönhettem volna feltűnt, hogy az egyetlen feleségem ül egy széken, ami nem túl azt a hangulatot keltette, hogy minden rendben van.
Végigmentem a polcsorok között, és nem sokkal később már Morgan mellett guggoltam és feltekintettem rá.
- Drágám, valami baj van? - kérdeztem semmi köszönés nélkül, aztán barátságosan a lány felé fordultam a pult mögött.
- Jó napot! - mosolyogni akartam, de nem nagyon ment, mert szerelmem láthatóan volt már sokkal jobban is, mint ezekben a pillanatokban. Végigsimítottam a kezén, aztán az arcán egy kicsit megemelkedtem, hogy egy puszit adjak az arcára. Valami miatt más előtt utáltam csókolózni az én feleségemmel. Ez egyéni, saját dolgunk volt, nem kellett volna másnak is látnia, hogy hogyan végzünk előszeretettel nyálcserét. Megfogtam a kezét, és visszahelyezkedtem a számomra tökéletesen megfelelő guggoló pózba.

"Deep as the sea, wailing secrecies are burning in me
For a dream I once desired"

Hope szerencsére még időben alámtolta a széket, különben biztos összeestem volna a bolt közepén. Amint leültem, éreztem, hogy a vér átáramlik a fejemből a lábaimba, és ha parancsolnák sem tudnék felkelni egy darabig.
Próbáltam egyenletesen lélegezni, és nem arra godolni, hogy percek múlva hányni fogok, ha nem javul az állapotom. Magamban összeszedtem, mi kell a salátához, de amikor eljutottam az öntetig, émelyegni kezdtem.
~Lehet, hogy ma már főznöm sem kellene? Rá sem bírok gondolni a kajára, most csak azt akarom, hogy minél előbb hazajussak a jó hűvös ágyamba, szorosan lehunyjam a szemeimet és kizárjak mindent az agyamból.
A háttámlán pihenő karomra hajtottam a fejemet és megvártam, amíg a zsibbadás kiáll a nyakamból, és haza tudok menni a saját lábamon. Elég gáz lett volna, ha Christiant kell felhívnom ezért. Szerencsémre nemsokára újra tisztán láttam, úgyhogy megkíséreltem felnézni Hope-ra. Határozottan élesek voltak már a vonalai, és a helyiség sem forgott már össze-vissza a szemeim előtt, úgyhogy mély megkönnyebbüléssel elmosolyodtam.
-Köszi...
A szavaim még a saját fülemnek is távolinak tűntek, erősen kellett koncentrálnom, hogy meghalljam, ha Hope hozzám szól. A szatyrok már mind ott voltak a pulton, az egyik még a mérlegre volt téve, a lány pedig láthatólag zavartan nézett rám. Oly' sokszor néztem már ezzel a tekintettel szembe, mikor sok, ismeretlen ember előtt jött ki rajtam az epilepszia - ugyanez a félelemmel vegyes sajnálkozó tehetetlenség, amikor csak állnak, riadt a tekintetük, látszik, hogy nem tudják, mit kellene tenniük, és félnek, mi következhet még. Ilyenkor mindig megpróbáltam mosolyogni és azt mondtam " ez előfordul". Jelen esetemben viszont nem élhettem ezzel a jól bevált két szóval, mert velem nem "szokott előfordulni", hogy csak úgy minden ok nélkül hányingerem lesz. A Teremtő egyetlen egy, gyógyíthatatlan betegséggel átkozott meg egész életemre, de afelől kegyes volt, hogy soha nem kellett más nyavalyát elszenvednem. 10 éves koromra kinőttem az összes gyermekbetegséget, azóta lázas sem voltam, sőt, náthás is csak egyszer vagy kétszer 15 év alatt.(!)
Hogy ezt a hirtelen rosszullétet minek tudhattam be, arról fogalmam sem volt, mindenesetre örültem, hogy múlófélben volt, úgyhogy megeresztettem egy halvány mosolyt Hope felé.
-Köszi a segítséget! Uhh... mostmár jól vagyok, nyugi, csak... Nem is tudom, mit történt velem, tudod, nem szoktam ájuldozni!
Nem voltam benne biztos, hogy most ezzel megnyugattam őt, de legalább azt le tudhatta szűrni, hogy nem fogom elveszteni az eszméletemet, amikor egyes egyedül van a boltban. Felálltam, lassan, fogva a szék karfáját, közben erőt gyűjtöttem a lábaimba, hogy szilárdan meg tudjak állni.
~Most aztán fizetek és pucolok haza. Aztán fel sem kelek délig.
Kerestem a pénztárcámat, s közben eszembe jutott mégis egy hasonló eset, amikor is 4 éve a gyorsétteremben szédültem meg. Volt ott egy fiatal japán lány... azt hiszem, Ayumi volt a neve. Igen, már pontosan emlékeztem arra az esetre, de az azért volt mert akkor voltam a második hónapban Nickyvel.
Milyen furcsa...
Sehogy sem tudom megérteni ezt a helyzetet.

-Üdv, én Morgan van der Meijden vagyok! -mutatkoztam be barátságosan a lánynak, bár közben arra gondoltam, úgysem jegyzi meg az egész nevemet. Talán úgy kellett volna mondanom, hogy Morgan Müller, vagy ami még szebb, Mrs Müller? Lehet, hogy jobban járok, de csak akkor szoktam így bemutatkozni, amikor Christian ügyfeleivel találkozok, vagy a főnökömével. Van ebben valami szemtelen felvágási kényszer, amikor azt érzed, hogy szinte dicsekedni akarsz, mert férjezett vagy. Még ha csak egy éve is...
Amikor nem ide nézett, kicsit jobban megfigyeltem Hope-ot. Az igazat megvallva, nem sok mindenben hasonlított az édesanyjára, talán csak abban, hogy mindketten nagyon udvariasak és irigylésre méltóan barna bőrük van. Őmellette csak még sápadtabbnak és színtelenebbnek tűntem, mint máskor.
-Szabadnapon? Szokott ő pihenni? -kérdeztem mosollyal az arcomon, mert tényleg nem láttam még Mrs Millert szabadságon. Persze, gondolom kell nekik a megélhetéshez, mivel Mr Miller már nem él. Mikor csak ketten voltunk Nickyvel, emlékszem, én is alig jöttem ki a fizumból, amit havonta kaptam a GYES mellé.
Elővettem a vászonszatyrot is, aminek az alján a pénztárcám lapult, majd megint a lányhoz fordultam.
-Szeretnék 50 dkg répát, 20 dkg sajtot, egy üveg sajtos salátaöntetet, konzerv kukoricát... Van most cukkini? -kérdeztem még kíváncsian. Habár a recept szerint karfiolt kellene bele tenni, Nicky ki nem állhatja a karfiolt, úgyhogy valami mást kellett helyette kitalálnom. Amíg Hope lemérte a zöldségeket és próbált visszaemlékezni, mit kértem, kinéztem az ablakon. A hullámok egészen idáig látszódtak, nem voltak messze First Beach partjai, ahol annyit sétálunk Angie-vel. Hallottam azt is, ahogy a rezervátumbeli fiúk hatalmas csatakiáltások közepette a vízbe ugranak egy szikláról. Komolyan mondom, őrültek! Mindig reméltem, hogy ha az én fiam megnő ekkorára, nem fog hasonlókat csinálni, különben szegény édesanyja tövig fogja rágni a körmeit az aggodalomtól, s majd úgy járok mint az apám, aki már 20 évesen teljesen megőszült.
Túl sokáig állhattam egy helyben elmélázva, ugyanis a nyakam lassan zsibbadni kezdett és már nem láttam tisztán az ablaküveget. Gyorsan elnéztem a másik irányba, közben egyik lábamról a másikra álltam, de sajnos nem segített, mint máskor. Sőt, inkább csak romlott a helyzet, mikor a lábam is elkezdett bizseregni és azt hittem, vagy elájulok vagy... vagy elkezdek hányni. Az arcom még sápadtabb lehetett, mint máskor szokott lenni, de nem tudtam leülni sehová, mivel mint mondtam ez egy kis bolt volt, alig 7 ember fért el ott egyszerre kényelmesen. A lábam egyszercsak emgindult hátra, de a hátam mögött belekapaszkodtam egy polcba, hogy ne essek neki és ki tudjak valamelyest egyenesedni.
-Hope, leülhetnék valahová? -akadozott a nyelvem, gondoltam, talán meg kellene ismételnem, amit mondtam, de mégsem tettem, mert mégegy szó, és tuti hogy lesz valami... aminek nem kéne lennie...
~Mi lehet ez? Tuti, hogy nem roham, mert az nem húzódik ilyen sokáig. De nem szoktam beteg lenni!