Morgan bár láthatóan boldog volt, és úgy láttam, hogy ezt az örömöt csak fokozni lehet, elküldte Nickyt, hogy nézze meg azt a patkányos mesét, amit én egyébként utáltam, egyszerű okként pedig azt tudtam felhozni, hogy basszus, a patkányok nem tudnak főzni! Ráadásul ez egy francia mese volt én meg valami oknál fogva, a gyerekkori Párizsi kirándulás miatt valószínűleg, de utáltam a franciákat és mindent, amit francia, és szerintem akkor is a német sör sokkal jobb, mint az az átkozott francia bor. Ráadásul miért van az, hogy semmit sem úgy ejtesz ki, ahogy írod? Példának okáért ott van rögtön a Champs-Élysées, amit egyébként, normális körülmények között „sanzelizé”-nek ejtesz, mégis tök máshogy írod. A németben ilyen nincs, ha azt mondom Mariahilferstrasse, akkor maximum „strássze” helyett „strasse”-t mondanak, de az meg hülyén hangzik, és mindenki rájön, hogy a dupla es valójában egy egyszerű, mezei esz betűt rejt magában. Egyébként most, hogy tök véletlenül eszembe jutott Bécs egyik nevezetessége, így eszembe jutott az az elképesztő ötlet, hogy ezen a gyönyörű utcán kiüljek egy kávézó teraszára és igyak egy kávét. Vagy Münchenben egy sört, és énekeljem, hogy „Trink, trink, Brüderlein trink…” De ezt szinte teljesen biztos, hogy Morgan nem pártolná, hiszen vegyük számba annak a lehetőségét is többek között, hogy a 11-12 fokos sörökből nem kell túl sokat inni ahhoz, hogy mérhetetlenül arrogáns bunkóvá változzak. Csodaital. Ez van.
Visszakanyarodva az eredeti témához, miszerint én éppen hűséges kiskutyaként követtem feleségem a konyhába, vegyes érzelmek uralkodtak bennem. Egyfelől, Morgan közölte, hogy a vizsgálat felesleges volt, mert ő tudja, hogy mi a baja. Ez nem meglepő, hiszen az én feleségem rettentő okos, többek között ezért is vettem el. De ez azért aggasztott. A másik uralkodó érzés pedig a kíváncsiság volt, hiszen az Istenért, mondja már el, hogy mi a baja, mert kihűl a kávém. Harmadrészt pedig nagyon szerettem volna végre Münchenben sörözni, az Oktoberfesten. Na, hogy ez hogy jön ide, nem tudom, de tény, hogy ez volt a harmadik érzés bennem, de a másik kettő teljesen lehetetlenné tette, hogy erre az egy rohadt érzésre tudjak koncentrálni, és megtaláljam a forrását. Aztán nagy nyögvenyelősen, keserves kínok között, miközben elgondolkodva egy korty forró feketét juttattam a gyomromba, kibökte, hogy mi a helyzet, én pedig a következő kortyban elakadtam és cseppet sem szalonképes módon visszaköptem a kávém a pohárba és megtöröltem a szám az ingujjammal. Lelkes voltam én, hogyne lettem volna az, de más sejteni valamit, és más, ha tudod, hogy igaz. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiket csupán németül tudtam volna megfogalmazni, de nem akartam ezt a gyönyörű, angol szavakkal tűzdelt mondatot elrontani az én erőteljes németemmel, így csak letettem a poharam és átöleltem Morgant.
- Oké, gyerekünk lesz. Csodás – mondtam, de ez korántsem volt annyira hatásos, mint ahogy elképzeltem. Sokkot kaptam a hírtől, képtelen vagyok érzelmeket kifejezni. Ennyi az egész. Majd holnap, vagy holnap után örülök.
- Drágám, azt akarom mondani, hogy én tényleg örülök, de annyira megleptél ezzel a hírrel, hogy fel kell dolgoznom. Lesz egy saját gyerekem, aki egy csomó vonást örököl majd tőlem, meg persze tőled is, de egyszerűen annyira nem tudom, hogy mit mondjak. Persze most is összehordok mindent, de akkor sem tudom kifejezni, amit érzek – mondtam, miközben egy pillanatra sem engedtem el. Szerettem ezt a nőt, és most megadja nekem, amire minden férfi vágyik. Mert valljuk be, hogy nem az a leghőbb vágyunk, hogy esetlegesen a kedvenc csapatunk nyerje a VB-t vagy az EB-t, hanem az, hogy gyerekünk legyen a nőtől, akit szeretünk. Esetleg emellé még társulhat egy másik vágy, hogy 90 évesen szex közben érjen minket a halál olyan 3 körülbelül 20 éves lány mellett, de ez is eltörpül egy gyerek gondolata mellett, komolyan.
- Nicky-nek mikor mondjuk meg? – jött elő a gyakorlatias énem, és a kissrác felé néztem, aki elmélyülten nézte a patkányséfet.
Két dologban biztos voltam, az első az az volt, hogy boldog családapa leszek, és ezt nem különválasztva, imádom a családomat. A másik pedig az, hogy ha törik ha szakad, eltüntetem ezt a DVD-t, mert változatlanul gyűlölöm a franciákat.

Két napja olyan voltam, mint egy mérgezett egér, hiszen Morgan jelenlegi orvosa egy paraszt volt, és szinte semmit nem volt hajlandó tenni az én drága feleségemmel, aztán végül nagy nehezen elküldte vérvételre. Ragaszkodtam hozzá, hogy én is ott legyek, de az én kis feleségem szerint elég nagylány ahhoz, hogy elmenjen egy vérvételre, de cserébe azt a megtisztelő és korántsem könnyű feladatot kaptam, hogy öltöztessem fel Nicky-t és vigyem el az óvodába. Na, mármost, tisztázzunk pár dolgot.
1. sosem vittem még óvodába a gyereket, ennek egyetlen egyszerű oka, hogy Nicky 8-ra jár oviba én pedig ¾ 8-ra járok munkába.
2. bár imádom a gyereket, ami hisztit le tud rendezni a kedvenc macijáért, felér egy kínzással. Ezeket a sírásokat én további két ok miatt nem vagyok hajlandó elviselni: az egyik, mert a szívem megszakad azért, hogy sírni látom az „elsőszülött” fiam, a másik pedig az, hogy én nem vagyok hozzászokva ezekhez a dolgokhoz.
A fentiek alapján pedig rá kellett jönnöm röpke fél óra leforgása alatt, hogy én nagyon sok időt elveszek a családomtól, a munka miatt. Ez pedig bántott egy kicsit, mert én tényleg próbálok a lehető legtöbb időt velük tölteni, de ez az idő, úgy látszik kevés. És mialatt Nicky hátizsákját pakoltam össze, eldöntöttem, hogy megbeszélem Gabriellel, hogy heti 3× egy órával később járnék be, abból a megfontolásból, hogy ezeken a napokon Nicky-t én vihessem óvodába. Elvégre, ha lesz egy saját gyerekem – és ezt senki se értse megkülönböztetésként, hogy Morgan gyerekét kevésbé szeretem, mert nem ezt mondom -, akkor előbb utóbb ugyan ezeket kell vele is átvészelnem. Hátizsák rendben, felöltöztetés hibátlan, mindkettőnk sérója belőve, mehetünk. Betettem a gyerekülésbe hátulra, és a szokásos CD-t tettem be, mire Nicky leszólta, és elkezdett újbóli hisztit levágni, hogy nekem ugyan milyen ízlésem van és ez a zene szar. Szó szerint ezt a szót használta, mire én kikapcsoltam a CD lejátszót és olyan apaian leszidtam, amiért ezt a szót használja. Végülis nem baj, mert én is használtam ilyeneket, de az anyja nem örülne. Bevittem az oviba, átöltöztettem a játszóruhájába, mert itt ilyen is van, és egy búcsú puszi keretében elbúcsúztam tőle.
Irány a munka. Ordítattam a CD lejátszót, már csak azért is, és együtt énekeltem a bandával. Leparkoltam a helyemen és bementem az épületbe. És ha nem lenne nyilvánvaló, leállítottam a motort, kikapcsoltam a zenét, és még az autót is beriasztottam, sőt még az ablakokat is felhúztam. Szóval felmentem az irodámba és Gabriel már gőzerővel telefonált és valamit portugálul hablatyolt valakinek, aki a hangokból ítélve az apja volt, hiszen Gabriel száját egy perc alatt háromszor hagyta el a „papai” kifejezés, ami aput jelent és nem hiszem, hogy Almeida urat, az egyik ügyfelünket hívta volna apucinak. Közben az én telefonom is csörgött és miután felvettem, hátradőlve a székemben kerestem a megfelelő szavakat németül. Hiába, megkopott a tudásom, hiszen Morgannel angolul beszélek, és ha hazatelefonálok, sosem használom a „tetőszerkezet” és a „támasztószerkezet” kifejezéseket. A rövid megbeszélés után belevetettem magam a munkába, de már 4-kor eljöttünk Gabriellel, és mivel őt aznap reggel Angie hozta kocsival, ezért én voltam kénytelen hazafuvarozni. De végtére is a legjobb barátom, mit tehetnék. Otthon bekapcsoltam a tévét és vártam azt, hogy Morgan hazaérjen, és közölje velem, hogy mi volt. Egész nap nem tudtam felhívni. Nem sokára nyílt az ajtó és Nicky rohant be, átölelve a combom, ugyanis én időközben felálltam. Miután Morgant végre a karomban tarthattam, magamhoz szorítottam és beszívtam a haja illatát. Imádtam a samponjának az illatát, ha lehetett volna, egész életemben ezt szagolgatnám. Morgan hátralépett egyet és úgy vigyorgott, mint a tejbetök, mire nekem is fülig szaladt a szám. Pillanatokig csönd volt, miközben Nicky magyarázása távolinak tűnt és nem is tudott ebben a pillanatban érdekelni, hogy milyen élményei voltak az óvodában.
- Nos? Mi az eredmény? – kérdeztem, letörölhetetlen mosollyal, hiszen ennek csak egy oka lehetett.