Love at first sight (Adrian&Hope)

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Pént. Okt. 22, 2010 7:20 pm

You've got me speachless

Adrian őszintesége belém rekesztette a szót. Annyira meg voltam döbbenve, hogy egyetlen csípős visszavágás sem jutott eszembe, amivel piszkálhatnám az amerikai filmekbe is simán beillő titokzatos hangsúlyát. Azonban ahogy a csend leült közénk, a hideg végigfutott a hátamon. Olyan komolyság sugárzott Adrianből, mint amilyen régen szinte sosem. Titkon még reméltem, hogy mindjárt elkiáltja magát, hogy Április Bolondja, és aztán végre átugorjuk ezt a témát.
Ő viszont csak kitartóan bámult rám, és szinte éreztem, ahogy úgy átlát rajtam, mint csak nagyon kevesen. Mély levegőt vettem, és behunytam a szemem. Akármit tett velem a múltban, az együtt töltött idő megköveteli azt, hogy most őszinte legyek vele. Egyébként is, egész idő alatt egyszer sem tudtam hazugságon kapni, sőt semmilyen apró ferdítésen sem.
A gond csak az volt, hogy már lassan 10 perce én is ezen a kérdésen rágódtam, és nem tudtam a választ. Azt hiszem, mégsem vagyok olyan bátor, mint hittem. Egy hangocska azt súgta nekem, hogy a válasz igen. A zavaró gond viszont az volt, hogy agyamnak racionálisabb fele folyton elnémította. Tényleg képes lennék folytatni mindent ott, ahol abbamaradt? Adrian befutott fotós, én pedig kisegítő a családi boltban.
Nem szégyellem a származásom, és soha nem is fogom, de Adriannek akkor is furcsa lenne a helyzet. Ráadásul azt is tudtam, hogy ha most még nem is, de idővel megint fülig szerelmes lennék, de ez mire lenne jó? Még van mit tanulnom az egyetemen, Adrian pedig nem fog Forksban maradni. Én lennék az, aki kitenném a házból. Nem engedném, hogy feláldozza a karrierjét miattam.
A hangocska viszont felerősödött és hirtelen eszembe villant egy nagyon nagyon mélyre temetett emlék. Sosem akartam rá emlékezni az elmúlt öt év alatt, azt akartam, hogy bárcsak meg sem történt volna. Már egy idege együtt jártak Adriannel, amikor egyik este elmentünk a partra sétálni. Csodálatosan szép volt az idő, a szél nem fújt olyan erősen, ahogy a víz közelében szokott, és egyetlen felhő sem volt az égen. Leültünk a homokba, én nekidöntöttem a hátamat a mellkasának és néztük a csillagokat.
- Tudtad, hogy azok a csillagok, amiket mi látunk, lehet, hogy már több ezer éve kihunytak, csak mi vagyunk olyan távol tőlük, hogy ezt nem vesszük észre? - kérdeztem.
- Nekem a csillagokról te jutsz az eszembe, Hope. Olyan vagy nekem, mint egy nagyon fényes csillag, és tudod mit? Azt hiszem, a te fényed soha nem hunyna ki. Nem számít, hogy mi történik velünk, mindig te leszel nekem a legeslegfontosabb, érted?
Adrian nem az a típus volt, aki sokszor mondta volna, hogy szeret, sőt ezt a szót elég kevésszer használta. Helyette viszont annyi módon adta tudatomra ezt, hogy szinte megszámolni sem tudom. Akkor este a parton jöttem rá, hogy szeretem. Nem kislányos fellángolással, hanem igazán, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A hideg futkosott a hátamon, és azt hittem, elájulok, mielőtt bármit mondhatnék. Adrian valószínűleg észre vette, hogy valami nem stimmel, mert még közelebb húzott magához. Mélyet lélegeztem, és a lehető legkomolyabb arckifejezéssel, mélyen a szemébe nézve megszólaltam:
- Azt hiszem, hogy igen. Valahol mélyen mindig szerettelek, Adrian Parker.
Azt hiszem, csak ennyi kellett neki. Mihelyst a neve elhagyta a számot, magához rántott és megcsókolt. Az ajka elképzelhetetlenül puha volt, és én már ebbe beleremegtem. Lágyan csókolt, mint aki nem siet sehová, aztán saját megdöbbenésemre én voltam az, aki átvette a kezdeményezést. Mint a szomjazó, aki egy hete gyalogol a Szaharában, valósággal rávetettem magam az ajkaira. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott nekem! Megint érezni akartam őt, és nem mondhatni, hogy ellenkezett. Az ajkaink vad táncot jártak, amibe rövidesen a kezeink is bekapcsolódtak. Éreztem, hogy minden lángol körülöttem, bennem és nem tudtam megállni.
Adrian sem foglalkozott sokat az önuralmával, hasonlóan gyengéden bánt velem, de nekem most ez a fajta férfi kellett.
Váratlanul azonban egy hang hallatszott valahol a hátam mögül, ami a nevemen szólított. Kétségbeesetten szakadtam el Adriantől, bár testünk többi része még mindig összeért. Ahogy azonban hátranéztem, éreztem, hogy megfagy bennem a vér.
Tom Jenkins, Forks rendőrségének becses tagja állt a tisztás szélén, és elkerekedett szemekkel bámult ránk.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Vas. Okt. 17, 2010 9:02 pm

Somehow
I just don't wanna stay and wait for a wonder

Megmozdult rajtam, először csalódtam is egy kicsit, hogy nem akar a közelemben lenni, de végül megnyugodtam, mert ugyanúgy a mellkasomon feküdt, csak úgy, hogy kényelmesebb legyen mindkettőnknek. Engem mondjuk az sem zavart volna, ha úgy marad, ahogy van, mert ha már a vízben fekszem teljes súlyommal, akkor semmi sem zavarhat már. A fényképezőm felcsúszott a nyakamig, de pillanatnyilag nem érdekelt, mi lesz vele. Jó, azért a képeket nem bántam volna, ha nem teszi tönkre a nedvesség, de alapvetően tudnék venni egy új fényképezőt, ha nagyon akarok. Mialatt vártam Hope válaszát, ki is vettem belőle a filmet, és elraktam a kabátom cipzáros belső zsebébe, így legalább a fotók biztonságban voltak.
Hope eközben választ adott a kérdésemre, bár nem tűnt valami vidámnak. Érthető, hiszen egyikünknek sem a boldog percek jutnak eszébe a szakításunkról sé a titkolózásokról. Viszont azok alapján amit mondott, teljességgel meggyőzött arról, hogy szeretett engem, és nem érdekelte, amit pletykáltak rólam. Legalább olyan fontos voltam neki, mint ő énnekem, még ha ezt nem is érezte mindig.
Jól emlékszem még arra az estére, amikor minden felfordult a kapcsolatunkban. Aznap vele voltam Port Angelesben, ez ezotéria-boltban, ahol mindenféle mágikus cuccot akart venni. Utána beültünk egy étterembe is, aztán a kocsiban Linkin Parkot bömböltettünk egész hazafelé jövet, majd pár házzal az otthona előtt kitettem. Nem akartam, hogy meglásson az anyukája, mivel köztudottan utált. Megcsókoltam, ő elnevette magát és sietve kiszállt a kocsiból; de előtte még a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel reggel. Én szentül megígértem neki...
De amikor hazaértem, s utána még sétáltam a parton a naplementében, mindent elrontott az az undorító féreg, aki a húgom pasijának nevezte magát. Tudtam, hogy aznap randijuk volt a parton, de Flo rózsaszín felhős, kislányos világában nem volt még hely a tapizásnak. El kellett szenvednem azt a látványt, hogy a szinte még gyermek testvéremet egy idősebb pasi erőszakos módon fogdossa és kezdi megszabadítani a ruháitól, mialatt Flo kiabál vele és menekülni próbál. Az ösztöneim vezéreltek, nem tudtam magam ép ésszel irányítani, csak azon kaptam magam, hogy két kézzel rázom a pasast, és vicsorgok rá, mint valami vadállat. Ha nem hallom meg idejében Flo kétségbeesett sikolyát, a hapsi nem úszta volna meg egy orrtöréssel. Nem tudtam mi van velem, a következő pillanatban remegni kezdtem éreztem, hogy a pulzusom az egekben van, majd azt hiszem, elájultam. Utána már csak az maradt meg, hogy rettenetesen fájok mindenütt, és hogy valami ki akar belőlem törni. Legbelülről marcangolt, s végül győzött.
Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár apám és a falka többi tagja a telepátián keresztül megtanította az önkontrollt, minden felborult bennem: az értékrendem átalakult, nem úgy néztem már a világra sem, mint azelőtt, ráadásul a titoktartás is gyötört.
Bár elmondhattam volna Hope-nak, hogy miért lett belőlem az, ami; minden sokkal könnyebb lenne, ha tudhatná ezt az egészet. De nem árulhatom el a falkát, mert ez az ő titkuk is. Nekik sem könnyű, se Sethnek, se Jacobnak, még Sam-nek sem, sőt Apának sem; mégis tudnak hallgatni róla.
Megintcsak Emily jutott eszembe, és Anyám is, akik együtt élnek a saját vérfarkasukkal. Talán a mi esetünk Sammel és Apával lehet mentség a titoktartás alól...
-Azt hiszem, senki nem tudta akkor, mi volt köztünk igazából. -mondtam neki, majd még mindig a jobb karomra támaszkodva felnéztem Hope-ra, a jobbommal pedig átkaroltam a derekát. -Gondolod, hogy még mindig meg van közöttünk ez a dolog? Te érzel még valamit abból irántam, amit annak idején?Egyenes kérdés volt, amire nem lehetett kitérő választ adni. De mivel mégis felmerült ennek a lehetősége bennem, ezért gyorsan folytattam, kissé lehalkítva a hangomat.
-Mert ha igen, akkor most olyat mondok el neked, ami magyarázatot adhat mindenre, ami az elválásunk alatt történt; de felforgathatja ezt az egész mostani életedet.Nem akartam ráijeszteni, éppen ezért nem próbáltam titokzatoskodó hangon közölni vele a dolgot. Miután befejeztem, halványan rámosolyogtam.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Vas. Okt. 17, 2010 12:56 pm

"We lied to each other again
But I wish I could trust"

Az esés egyáltalán nem fájt, sőt! Furcsa módon kellemes érzéssel töltött el az, hogy ilyen közel tudhatom Adriant, és az sem zavart különösebben, hogy éppen rajta fekszem.
- Megütötted magad? - kérdeztem, bár nem úgy tűnt, mint akinek komoly fájdalmai vannak.
Ő erre csak elvigyorodott, és furcsa csibészség villant a szemében. Nem értettem, hogy mire fel ez az önelégültség, hiszen egy ilyen esés során akár meg is sérülhetett volna, de a béke kedvéért ráhagytam.
Kicsit viszont fészkelődni kezdtem, hogy legalább úgy helyezkedjek el, hogy ne nyomjam őt még jobban a földbe. Kicsit mintha csalódott volna attól, hogy megmozdultam, de nem kellett félnie - még mindig a mellkasán feküdtem.
Hátravetette a fejét, ezzel még jobban összevizezve amúgy is nedves haját. Úgy nézett ki, mint egy ázott kiskutya, és nem tudtam nem megállapítani, hogy mennyire aranyos. A kérdése azonban bennem rekesztette a szót.
Nem szerettem az olyan fajta kérdéseket, mint a mi lett volna, ha. Megtanultam elfogadni a múltat, úgy ahogyan történt, és nem érdekelt az, hogy mit tudtam volna megváltoztatni. A lehetetlen ötletekbe hülyeség kapaszkodni.
Pillantása lézerként fúródott belém, és ezzel megint elérte, hogy beszéljek. Ráadásul az igazat. Egyre inkább kezdte visszaszerezni a régi befolyását fölöttem, és ez zavart.
- Őszintén nem tudom, Adrian. Tudod nagyon jól, hogy szerettelek, fontos voltál nekem, jobban, mint bárki más. Megvédtelek, mindenkivel szemben, nem hittem el, akármit mondtak rólad. Olyan vakon hittem benned, hogy utólag már gyerekesnek is tűnik.
Ahogy beszéltem, eszembe jutott, hogy mennyi mindent tettem meg érte. Emlékszem Anya első reakciójára, amikor Adrian bemutatkozott neki. Nagy csábító hírében állt a városban, mindenki tudott arról, hogyan szokta kezelni a lányokat. Anya nem akarta, hogy csalódjak, és hiába játszotta Adrian a tökéletes úriembert és mintadiákot, semmivel sem lehetett meghatni.
Az este végére tulajdonképpen kidobta a házból, nekem pedig megtiltotta, hogy még egyszer beszéljen vele. Az igazat megvallva kijelentette, hogy ha még egyszer behozom a házunkba, akkor már nem tekint a lányának.
Aznap este zokogva, ordítozva, csapkodva próbáltam meg meggyőzni őt arról, hogy Adrian tényleg szeret, hogy komolyan gondolja, ahogy én is. Anyát viszont nem érdekelte semmi. Én annyira kiborultam, hogy képtelen voltam egy légtérben maradni vele, ezért sírva kirohantam a házból. Azt még hallottam, ahogy Anya utánam kiáltja: "Ne várd tőlem, hogy vigasztaljalak, ha majd eldob téged, mint egy használt rongyot".
Kétségbeesve, és a teljes letargia, és a mindent felégető harag között ingázva tettem meg gyalog az 5 kilométeres utat Adrianék házáig. Félúton az eső is szakadni kezdett, így átázva, reszketve, és sírástól feldagadt szemmel kopogtattam éjfél körül az ajtajukon. Adrian még ébren volt, bár nagy sietségemben a mobilomat is otthon hagytam, így szólni sem tudtam, hogy jövök.
Amikor kinyitotta az ajtót és rám nézett, az arca megrándult, de nem mondott egy szót sem. Én csak álltam ott, és reméltem, hogy nem küld el, nem lett volna rá elég erőm, és nem is volt más hely, ahová mehettem volna. Mélyen a szemembe nézett, aztán kinyújtotta a karját az esőbe, és behúzott a házba.
A meleg azonnal megcsapott, és én vacogva bújtam hozzá. Belecsókolt a hajamba, elringatott, és hallottam, ahogy ezt mormolja:
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek, kicsim?
Aznap este mellette aludtam, az ő egyik kinyúlt pólójában. Bár az ágy elég szűkös volt kettőnknek, de mégis olyan jól aludtam, mint addig még soha.
- Viszont tudod, mit? Szerintem sokkal jobban működött a dolog, mint ahogyan azt a többiek gondolták.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Vas. Okt. 10, 2010 1:53 pm

"Sometimes
I feel like I should go and play with the thunder"

Hirtelen, mintha ezek a hosszú évek eltűntek volna, és soha nem is váltunk volna el: annyira önfeledtek voltunk mindketten, ahogy a széllel szemben futottunk. Mintha én még mindig ember lennék, egy csélcsap kamaszfiú egy komoly lánnyal, akit élete szerelmének gondol. Hope a világot jelentette ezekben a pillanatokban, s tudtam, hogy ez örökre így is fog maradni. Talán ő is érezékeli ezt, vagy ki tudja, de nagyon úgy tűnik, mintha engedne a csábításnak.
Ugyan csak fél karral fogtam, de nem tudott volna kiszabadulni, s egy idő után fegyelmeznem kellett magamat, mert olyan erősen fogtam, hogy ha nem vigyáz, még a derekát is eltöröm. Kicsit lazítottam a tartásomon, közben minduntalan a tekintetét kerestem. Láttam rajta, hogy amikor a szemembe néz, ugyanazt érzi, amit én.
~Lehetetlen, hogy ne szeressen viszont! Olyan nincs! Csak talán még maga sem tudja, hogy újból belém habarodott.
Elhatároztam, hogy nem fogok vele erőszakoskodni, türelmes leszek, kivárom, amíg igent mond, udvarolni fogok a szó klasszikus értelmében: virágokat viszek, megdicsérem a ruháját, olykor elhívom moziba, meg ilyesmi... Nem akarok ajtóstul rontani a házba, az mindent tönkre tenne, és igen, akármennyire is nehezemre fog esni, egyelőre nem vallok színt neki a ki(mi)létemről.
A szavai, amiket felém intézett viszont abban a percben, amint elhangzottak, máris arra kényszerítettek, hogy megszegjem a saját szabályaimat. Veszélyesen közel volt az arcunk, s ha rajtam múlik, az ajkaink is összeérnek, de akkor Hope ellökött magától. Megdöbbentett ez az elutasítás, viszont nem volt időm a hüledezésre, mert éreztem, hogy azonnal elesek. Jóformán semmibe nem tudtam volna kapaszkodni az üres légen kívűl, így a lehető legközelebbi szilárd testbe kapaszkodtam - Hope-ba. Sajna az ő törékeny alakja nem volt megfelelő arra, hogy az én 190 centis, 120 kilós testemet megtartsa, úgyhogy velem együtt dőlt. Nagyot huppantam a nyirkos talajra, a hátam tiszta víz lett, de meg sem éreztem az ütődést. Ez semmi nem volt ahhoz képest, amit egy éve éltem át egy vámpírral harcolva. Az volt az egyetlen vérszívó, akivel verekedtem, s a végén letéptem a karját, majd a fejét is. De előtte, persze, még fél karral is úgy nekivágott egy raktár falának, hogy kificamodott a vállam.
Most csak egy enyhe puffanás volt a puha fűbe, és Hope sem okozott különösebb fájdalmat, amint a mellkasomra esett. Már megint minimális volt köztünk a táv, de úgy vettem észre, hogy ő szabadulni akar ebből a helyzetből. Elnevettem magam ezen az abszurd helyzeten, de lefejtettem róla a karomat, hogy leszállhasson. Persze, csak ha nincs kedve rajtam maradni...
-Ne haragudj, bocsi! -mondtam még mindig nevetve, aztán hátradöntöttem a fejemet a füvön és az eget kémleltem. Persze fél szemmel odasandítottam felé, hátha mégsem akar itthagyni.
-Hope -kezdtem bele mégis valami egészen másba. Muszáj volt tudnom valamit, s megkockáztattam, hogy utolsó szemétládának nézzen, s itthagyjon örökre.
-Mi lett volna, ha nincs az a dolog 5 éve? Mármint, ha minden megy tovább, ha felveszem a telefont, ha nem kerüllek el, és nem titkolózok...
Feltámaszkodtam a jobb karomra, és próbáltam figyelni a jelekre. Haragudni fog most rám, vagy megérti, ami akarok tőle?
-Szerinted működött volna hosszú távon?
A pillanatok leforgása alatt én arra jutottam, hogy ha ez az egész imprint nem történik meg, vagy ha sosem változok át, akkor is együtt járnánk, mert... összetartozunk.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Szomb. Okt. 09, 2010 7:55 pm

I see you

Hallottam, ahogy Adrian lohol mögöttem. Ez volt a helyes kifejezés arra, amit művelt. Én teljes erőmből futottam, de a talpam szinte nesztelenül érintette az avart, valósággal úsztam a levegőben. Közben a hátam mögül zihálás hallatszott, majd egy furcsa zaj is társult hozzá.
Hátranéztem a vállam fölött, közben pedig éreztem, ahogy a szellő belekap a futás közben kibomlott hajamba. Elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy a zajt, Adrian kamerája keltette, amit most is a kezében szorongatott.
Régen sokszor kergettük egymást hasonlóan az erdőben, és én azóta is sokszor gondoltam rá, amikor futottam. Felemelő élmény volt, ahogy a strand süppedős homokját tapostuk egymás mellett, és közben versenyeztünk egymással és a széllel. Ha elfáradtunk, belegázoltunk az óceánba, vagy elterültünk a parton.
Ahogy eltöprengtem, kicsit lassíthattam a tempómon, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy Adrian lépései egyre közelebbről érkeznek, a következő pillanatban pedig már a keze a derekamon volt. Kicsit kifulladva kijelentette a nyilvánvaló tényt, miszerint elkapott.
Én azonban nem akartam abbahagyni a játékot. Tudtam, hogy nem tudnám kitépni magam a karjai közül - ahhoz túl erős lenne. A messziről izmosnak tűnő karok, most ilyen közelről határozottan úgy néztek ki, mint amik könnyedén egy helyben tarthatnak. A meglepetés erejét kellett tehát kihasználnom.
Még mindig magához húzva tartott, amikor felé fordultam, ismét a szemébe nézve. Valósággal mellbe vágott a szempárból áradó meleg szeretet. Úgy éreztem, hazaértem, biztonságban vagyok, és nem kell tovább futnom. Aztán kicsit megráztam a fejem. Már egyszer eldöntöttem, hogy Adrian Parker számomra nem létezik, és ezt így is akartam hagyni.
- Tudod, Adrian, talán mégsem változtál annyit, mint hittem.
Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, majd elernyednek, és már éppen kezdett volna az ajkaim felé hajolni, amikor én minden erőmet összeszedve mellkason löktem.
Ő kibillent az egyensúlyából, és bár még egy pillanatig megpróbált belekapaszkodni valamibe, de nem talált semmit - rajtam kívül. Így az egésznek az lett az eredménye, hogy mindketten a tisztás földjén találtuk magunkat, Adrian alul, én pedig fölötte.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Csüt. Okt. 07, 2010 4:57 pm

"You were my first love
The earth moving under me
Bedroom scent, beauty ardent
Distant shiver, heaven sent"

Annyira édes volt, ahogy rámmosolygott, valahogy mégiscsak azt éreztem, hogy nem utál. Bár ki tudja, 5 év az sok idő, azóta talán változott egy kicsit. Régen sosem palástolta, ha utál valakit, de azt sem, ha szeret. Most nem tudom eldönteni, hogy azért ilyen kedves velem, mert megbocsátott, vagy mert megszokta, hogy mindenkivel kedves.
Furcsa, hogy most még csak a közelembe sem jön. 4 lépés távolságot tart, a fotózásról kérdez, szellemes, de... valahogy mégsem az a Hope, aki a szerelmem volt annak idején. Persze, most megint a szerelmem, sőt annál több, de rosszul esik, hogy ennyire tart tőlem.
Nevetni kezdtem azon, amit a zuzmókról meg a csinos lányokról mondott, de olyan hangosan, hogy még én is megijedtem magamtól. Vissza kell fognom magam a közelében - nem lesz egyszerű.
~Csinos lányok, mi? A csinos lányok addig vesznek körül, amíg meg nem ígérem nekik, hogy címlapsztárt csinálok belőlük! Szerepelnek néha névtelenül egy-egy oldalon valami szexi miniszoknyában vagy Versace kabátban, utána aztán mintha soha nem is lett volna közük hozzám. Jó, nem mondom, néha túlmentek a határon a megvesztegetésben is, de alapvetően ők használtak ki engem.
Ezeket nem mondtam ki hangosan, Neki nem kell tudnia, hogy New Yorkban legalább 6 modell lefeküdt le velem csak azért, hogy bekerüljön egy magazinba, s utána félredobjon. Neki elég azt éreznie, hogy most csak Őt akarom, és egész hátralévő életemben Vele akarok élni. Csak azt nem tudom, hogy fogom ezt kíméletesen beadagolni.
Amíg ezen elmélkedtem, annyira elkalandoztam az emékeim között, hogy észre sem vettem, mikor jött ilyen közel Hope. Csak arra figyeltem fel, hogy összeér a karunk, s ugyanebben a pillanatban libabőrös lettem az egész karomon. Egy pillanatig azt hittem, hogy képzelődöm, de aztán rá kellett jönnöm, hogy valóban a régi Hope Miller áll előttem. Ugyanazt a vágyat és tüzet láttam a szemében, mint annak idején, amikor ilyen közel kerültünk. Nyeltem egyet, bár a torkom egyre jobban kiszáradt, s hogy ne essek el, a fa kérgébe vájtam a körmömet. Nem hittem volna, hogy van olyan nő, aki ezt képes belőlem kihozni - azt meg főleg nem hittem, hogy Hope az. Mindig is szerettem őt, még az után is, hogy szakítottunk; igazán sosem felejtettem el azt, hogy mi valaha egymáshoz tartoztunk. De a kamaszszerelem annyira más volt, mint ez! Akkor még tényleg azt gondoltuk, hogy kettesben meghódítjuk a világot, érettségi után rábökünk a térképre és oda szökünk el az unalmas kisvárosból. Nekem saját műtermem lesz, Hope is valóra válthatja az álmait, és mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Most ennek csak töredéke van meg bennem: érzem, hogy ITT van a helyem, hiszen ide születtem, a falkához kell csatlakoznom idővel, és Hope-pal kell maradnom mindörökre.
Mindezt egyszerre éreztem a zsigereimben, végiggondolni már nem volt időm, mert Hope még közelebb jött, még annál is közelebb, a fülemhez hajolt és megérintett. Kapkodva szedtem a levegőt, s nagyon igyekeztem, hogy semmi meggondolatlant ne tegyek.
-Hope... -mondtam ki a nevét rekedtesen, s már ott tartottam, hogy színt vallok előtte, miért is hagytam ott anno, de a következő pillanatban belesuttogott a fülembe, majd elrohant. Pislogtam egy párat és álltam egy kicsit értetlenül, majd hatalmas vigyor terült el az arcomon, s követtem. Futottam utána, mi több, vágtáztam, a fényképezőm a mellkasomat verte - egy hirtelen ötlettől vezérelve villámgyorsan, remegő ujjakkal felemeltem a gépet és kattintottam róla egy párat futás közben. Egyszer visszanézett, pont a válla felett, azt hiszem, ez lett a legjobb kép az összes közül. Észrevehette, hogy fotózom, mert nem futott már olyan gyorsan, így gyorsan beértem emberi tempóval, s elkaptam a derekát. Fél karral öleltem át, a másik kezemmel játékosan összeborzoltam a haját, mint annak idején ő tette, ha kocogtunk valamerre.
-Megvagy! -mondtam neki kapkodva, majd megint elnevettem magam. Van Remény, érzem, hogy van.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Pént. Szept. 24, 2010 8:46 pm

Now you're in and you can't get out

Nem akartam Adrianre gondolni.
Nem akartam úgy beszélni vele, mintha mindent megbocsátottam volna.
Nem akartam, hogy azt higgye, köztünk valaha is megint lehet valami .
Legfőképpen azonban nem akartam elfogadni, hogy jól érzem magam vele. A védelmi vonal, amit kettőnk közé húztam kezdett egyre jobban leomlani, és én egyszerre féltem és vártam is a pillanatot, amikor megtudom, hogy mi történik majd akkor.
Ahogy beszélt hozzám, felfedeztem benne a régi Adriant, de egy teljesen új személyt is. Magamban hiába mondogattam, hogy ő az, aki félrevezetett, aki kihasznált, elárult, összetört. Nem tudtam nem elmosolyodni, amikor bókolt nekem, és folyton bámultam rá, mint aki kísértetet lát.
- Szóval természetfotós lettél, igaz? Valahogy sosem tudtalak téged elképzelni egy stúdióban, ahogy egész nap, azokat a gebe modelleket fényképezed. Bár biztosan érdekesebb, ha folyton csinos lányok vesznek körül, csinos zuzmók helyett.
Adrian egy darabig csak nézett rám, ugyanazokkal a hatalmas, sötét szemekkel, amiket régen annyira imádtam, aztán hátravetette a fejét, és nevetni kezdett, de olyan hangosan, hogy az egész erdő visszahangzott tőle.
Ó igen, most már kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az a fiú, akivel szinte a nap minden percét töltöttem, és akivel mindig addig nevettünk, amíg mindkettőnknek meg nem fájdult a hasa, és nem folyt a könnye.
Az ajánlatára ugyan még nem válaszoltam, de egyelőre jól esett bizonytalanságban tartani őt. Valahogy úgy éreztem, mintha ez lenne az egyetlen alkalom, amikor láthatom, beszélhetek vele, mielőtt végleg elengedem. Mintha az az 5 évvel ezelőtti csúfos szakítás után így még egyszer elköszönhetnék tőle. Valójában igazam is volt, ugyanis nem tartottam nagyon valószínűnek, hogy a szemmel láthatólag befutott fotós a kelleténél több időt töltsön Forksban.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve három lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Adrian még mindig a fának dőlve állt, tökéletesen alakítva a laza new yorkit. Megálltam előtte és minden női csáberőmet összeszedve mélyen a szemébe néztem.
Láttam, ahogy az ádámcsutkája hatalmasat ugrik, és mintha görcsösebben kapaszkodott volna a fába, mint korábban. Nekem viszont ennyi nem volt elég. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy végre én is játsszak vele egy kicsit.
Még közelebb mentem hozzá, egészen addig, amíg a karunk összeért. Elégedetten tapasztaltam, hogy egyre nehezebben vette a levegőt, és mintha a homlokán izzadságcseppek jelentek volna meg.
Még mindig a szemébe néztem, aztán mindkét kezemet a mellkasának nyomtam, és még inkább a fához préseltem. Nem mondhatnám, hogy tiltakozott volna, sőt.
Kimondta a nevemet, reszelős hangon, mint a szomjazó, aki egy csepp vízért könyörög. Megborzongtam, de nem álltam le. Egészen közel hajoltam hozzá, és úgy, hogy az ajkam érintette a fülét ezt suttogtam:
- Te vagy a fogó!
Ugyanebben a pillanatban ellöktem magam tőle, és visítva futásnak eredtem a rét másik vége felé.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Vas. Szept. 19, 2010 6:26 pm

"Hard...
I'm harder than the life I've lived
Strong...
I'm stronger than the pain you give
It's lost...
So lost
The world you're in
The life you live
I see the lies
The darkside of the smiles you give"

-Ne haragudj, ha megzavartalak valamiben! -kértem bocsánatot udvariasan.
Hallgattam amit mond, majd egy halvány mosolyra húzódott a szám.
-Hát épp erről van szó! Nem pózoló modelleket akarunk a magazinba, hanem olyan embereket, akiket itt találunk meg, a természet lágy ölén!Most majdnem olyan hangnemet ütöttem meg vele, mint régen, amikor még jártunk.
-Minél természetesebb valaki, annál inkább szebb lesz a kép. Mennyivel jobban néz ki az a lány a fényképen, aki teljességgel magát adja, mint akit eleve oda állítottak a kamera elé egy idétlen vigyorral. Te egyébként sem vagy egy átlagos lány, hiába mondod!Miután elkezdtem vele beszélgetni, nem tűnt már olyan rémültnek, mint legelőször. Azért még nem volt teljesen felszabadult ez a beszélgetés, inkább hasonlított ahhoz, mint amit csak udvariasságból folytat egy ember a másikkal. Most még ez sem zavart annyira, Hope ott volt velem, és nem is kellett több. Lassan rá kellett ébrednem, hogy eszméletlenül szerelmes vagyok belé, szinte már mániákusan, ami engem is megrémiszt. Nem voltam még soha mániákus; de tényleg, semmi nem keltett még bennem olyan szintű rajongást, hogy fanatikusan imádjam, bármi is legyen az. Még a fotózás és a rajzolás sem...
A követkető lépés már csak az volt, hogyan hódítsam meg őt újra? Nem lesz egyszerű, mivel egyszer már elkergettem, úgy, hogy 5 évig nem is szóltunk egymáshoz. Megint ugyanazokat a köröket lejárni, amiket már nyilván ismer, és nem fog nekik bedőlni... Kockázatos.
Viszont ha most megint elbaltázom, és soha többet nem lehetünk egymáséi, akkor jóformán semmit nem ér az életem. Már most érzem, hogy életem végéig belé leszek szerelmes, és ez nem lehet véletlen, ezt neki is meg kell tudnia.
Vele le tudnék élni egy életet...
Hoppá...!
Amint az előbbi gondolat megfogalmazódott bennem, hirtelen egy másik is követte. Egy felismerés, ami először csodálatot, majd rémületet váltott ki belőlem:
Imprinteltem!!
Ez nem lehet más; ez csak bevésődés lehetett. Hirtelen hullócsillagként kezdtek záporozni bennem az emlékek, amiket Apa mesélt erről az érzésről:"mintha csak ő lenne és senki más", "más lányok arcát onnantól kezdve nem látod", "egy egész életen át tartó szerelem".
Atyaég... imprinteltem Hope Milleren?! Dehát miért pont ő?
Pont az vésődött be, akivel a legfájdalmasabb szakításom és a legdurvább vitáim voltak, és aki most gyűlöl? Persze, gondolhattam volna, hogy nem viszonozzák rögtön, dehát azt hittem... Azt hittem, hogyha valah is bevésődik valaki, akkor az is szeretni fog engem. Hallottam olyat, hogy valakinek nem viszonozták soha, de azt gondoltam, velem nem történhet meg ilyesmi. És tessék: megtörtént, de csak sokkal nehezebb lett minden.
Újra ránéztem Hope-ra, s bár gyönyörű és sugárzó volt, egyre inkább eluralkodott rajtam a keserűség. Már nem volt olyan jó érzés mellette lenni és nézni őt, mint valami természetfeletti lényt. Szerettem, de éreztem, hogy ő sosem fog már belém szeretni, és persze igaza is lesz, de ezzel az őrületbe fog kergetni.
-Szóval, megengeded, hogy belerakjuk a fényképedet egy cikkbe? -most nem mosolyogtam és meg sem próbáltam hatni rá, mint férfi, csupán érdeklődtem. Amint választ kapok, elmegyek, csinálok pár állatról is képet, majd visszahúzok New Yorkba. Nem fogom tudni elfelejteni Hope-ot soha többé, de talán a távolság miatt nem lesz annyira kínzó.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Csüt. Szept. 16, 2010 7:39 pm

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase

Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugtatni magam. Adrian időközben teljesen ellazult, nem tűnt olyannak, mint aki menten kést szegez a nyakamnak, vagy felakaszt az egyik fára. Talán tényleg kevesebb horrorfilmet kellene néznem, főleg nem egyedül a sötétben. Ezek a filmek amúgy sem tartoztak az én stílusomhoz. Akkor szoktam igazán rájuk, amikor még Adriannel jártam. Úgy teljesen más volt az ijesztő jeleneteket nézni. A legtöbb filmre egyáltalán nem emlékszem - sőt, abban a percben elfelejtettem, hogy miről szóltak, mihelyst kivettük a DVD-t a lejátszóból. Az egyetlen dolog, ami miatt mégis szerettem őket az volt, hogy ilyenkor volt okom belefúrni az arcomat a pólójába, ő pedig szorosan átkarolt, és én másfél órán keresztül összegömbölyödhettem mellette, mint egy kiscica, "elbújva" így a világtól. Akkor tényleg úgy tűnt, hogy nem bánthat sem a baltás gyilkos, sem senki más.
Az emlékeim sorra rohantak meg, és mindenről újabb dolog jutott az eszembe. Ezért éreztem úgy a szakításunk után, hogy sürgősen el kell innen költöznöm, ezért tartott olyan sokáig elfelejtenem, és ezért utáltam most mégis, amiért megint mindent az eszembe juttatott. Megtanultam erős nő lenni, de ez csak úgy működött, ha masszív falat vontam magam, és a fájó emlékek közé. 5 évig sikeresen hazudtam magamnak, és a világnak, hogy felégettem minden hidat magam mögött, erre visszajön ez a fiú és megmutatja nekem, hogy még mindig képes vagyok emlékezni. Még akkor is, ha ezt nagyon nem akartam.
Megdöbbentett, amikor megmondta, hogy lefényképezett az újságának. Először persze a szégyen öntött el. Kívülállóként vajon mit érthetett abból, amit műveltem? Aztán a kérdése mindent megmagyarázott. Úgy döntöttem, hogy ha meg akarom őrizni a távolságot köztünk, de még sem akarom felingerelni, az lesz a legjobb, ha meghagyom a hitében.
- Igazából ma elég fárasztó napom volt. Olyankor jövök ide, ha egyedül szeretnék lenni - itt kicsit szúrós pillantást vetettem rá, aztán folytattam - Viszont nem értem, hogy miért akarnál egy hozzám hasonlóan teljesen átlagos, nem is igazán szép lányt az újságotokba? Nem kéne inkább egy modellt szerződtetned?

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Csüt. Szept. 16, 2010 7:10 pm

"Taking a step to a world unbound
Spinning my fantasies all around
Freed from the gravital leash
I swear the heaven's in my reach"

Hope szemében félelmet láttam, ekkor csak mégjobban kedvesnek próbáltam tűnni. Anya szerint olyankor "nagyon tüneményes" vagyok. Nem igazán szerettem "tüneményes" lenni, de azt még jobban utáltam, ha félnek tőlem, mikor semmi okuk sincs rá. Hope-ot pedig aztán végképp nem akartam megijeszteni. Rámosolyogtam, aztán lazásan nekidőltem egy fának - vizes volt a törzse, a bőröm pedig még forróbb, mint szokott, úgyhogy a kánikulában kifejezetten jólesett a nedvesség. Hope kedvesen elkezdett velem beszélgetni, habár éreztem, hogy még mindig fél. Azt a fajta tehetetlen rossz kedvet éreztem, amikor az ember próbál megcsinálni valamit, de az ellenkezőjét éri el, és nem tud mit csinálni, hogy ne így legyen. Mint mikor meg akartuk szelíditeni a kismacskákat, de akárhogyan is próbáltuk odaédesgetni őket magunkhoz, azok minduntalan elszaladtak és nem tudtuk őket megsimogatni. Ilyenkor a legjobb módszer az, ha nem erőszakoskodsz, hanem hagyod, hogy ő jöjjön oda magától.
Nem vettem le a szememet az övéről, jóformán az egyetlen dolog volt rajta, ami nem változott az évek során. Minden más annyira különbözött attól a lánytól, akivel annak idején együtt jártam: az arca érettebb lett, keményebb, éppen annyi maradt meg a gyermekies bájosságból rajta, ami nőiessé tesz egy női arcot; megnőtt valamelyest, majdnem a vállamig ért már, ami az én 193 centimhez már magas egy lányank.
És hát szép volt, gyönyörűségesen szép; mindig is tetszett, de mostmár valahogy olyan más volt. Felnőttebb, vagy nőiesebb, vagy nem is tudom, de az biztos, hogy sokkal de sokkal vonzóbb mint régen.
Vonzó, ezaz!
Kétségtelenül vonz magához, mint valami mágnes. Csak tudnám, hogy csinálja, meg hogy mivel! Esküszöm nem éreztem még ilyet, s nem foghatom arra sem, hogy nem ismerem a szerelmet. Voltam már szerelmes, mármint úgy igazán, hogy csak a másik van és senki, de mégis, ez most más - ez intenzívebb és belsőségesebb és érdekes módon sokkal több kín van benne, mint eddig bármilyen kapcsolatomban.
De várjunk csak, hogy jutottam el idáig?! Az előbb azt mondtam, hogy "szerelem" !
Hope és a szerelem fogalma nagyon rég nem kapcsolódott már össze bennem de most mégis, annyira össze vagyok kavarodva! Lehet, hogy ezt érzem most is?
Hogy lehetek megint szerelmes belé? Az nem ilyen volt, persze az is jó volt, de ez még jobb... Jesszusom, mi van?!

Kedves hangon kérdezett, én meg hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Az előbb még nyakon vágott, most meg érdeklődik? Hm. De végülis nem bántam, sőt, örültem, hogy mégiscsak szóba áll velem.
-Eddig majdnem az egész erdőt lefotóztam, töviről-hegyire. De kellenek az újságba emberek is, te meg úgyis itt voltál... -rápillantottam. -Nagyon aranyos voltál, ahogy itt meditálgattál a füvön. Gyakran csinálod, vagy esetleg ez valami lelkiegyensúly-megőrző sport?Féltem, hogy megint nem a legjobb szót használtam, ezért gyorsan folytattam.
-Már csak azért kérdezem, mert nem tudom, milyen címet adjak neki később. Feltéve, ha megengeded, hogy leközöljük.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Csüt. Szept. 16, 2010 6:32 pm

I can't feel my senses
I just feel the cold

Abban a pillanatban, hogy ismét rám nézett a pofon után, a dühöm rögtön lecsillapodott. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor kicsi voltam és - bár nem szándékosan - valami csúnyát mondtam a tanító nénimnek. Az 50-es éveiben járó nő a klasszikus nevelés híve volt. Mihelyst kicsúszott az illetlenség a számon, tudtam, hogy mi következik, és még mielőtt az ütés eltalált volna, már meghátráltam, és összehúztam magam. Végül is a módszer hatékonynak bizonyult - rövid időn belül megtanultam, hogyan kell viselkedni a felnőttekkel, és azóta sem volt velem semmi probléma.
Adrian arca elkomorult, a szemében pedig már nem csillogott az a furcsa fény. Helyette olyan volt, mint... mint egy gyilkos szeme. Keze ökölbe szorult, és láttam, hogyan kezd lüktetni egy ér a homlokán. A félelem teljesen átjárta a testem. A földhöz szögezett, nem bírtam se beszélni, se megszólalni, csak néztem a fiút.
Agyamon átfutott egy rémes gondolat. Ketten vagyunk, az erdő közepén, a legközelebbi út az emberekhez a fák, bokrok között vezetne, és még futva is legalább 10 percig tartana. Ha valahogy sikerülne is kijutnom, csak az útig jutnék el, ahol ugyan ott parkol az autóm, de nem voltam biztos benne, hogy be tudnék-e egyáltalán szállni. A máskor pedig áldott kevés autó még további gondot okozott volna.
Azt tehet velem, amit csak akar! - döbbentem rá, és szívem rögtön a torkomba ugrott, homlokomon pedig gyöngyözni kezdett az izzadság. Megpróbáltam nem túl feltűnően végigmérni az alakját. A kánikula miatt rövid ujjú póló volt rajta, és meg kellett állapítanom, hogy 5 év alatt komoly izomzatot sikerült magára pakolnia. Bár gyorsan futottam, biztos voltam benne, hogy nem jutnék messzire, mielőtt elkap.
Legnagyobb megdöbbenésemre hátrálni kezdett, az erdő felé. Csak semmi hirtelen mozdulat - mondtam magamnak. Figyeltem minden mozdulatát, tudat alatt talán várva, hogy mikor rántja elő a kést, vagy a baltát. Magamban százszor is megfogadtam, hogy soha többet nem fogok egyetlen horrorfilmet sem megnézni.
Nem azért jött, hogy a múlt miatt veszekedjünk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem akar semmi mást sem a múlttól. Lázasan kutattam az emlékeim között, de egy se jutott eszembe, ami miatt buszút kéne most állnia rajtam. A már félig elmosódott képek mind boldog párként mutattak minket, egészen az utolsó telefonhívásig. Nem mondtam egy szót sem.
Kicsit megnyugvásként fogtam fel, hogy a megérzésem nem csapott be. Tényleg fotós, méghozzá természetfotós valami magazinnál. Furcsának tűnt elképzelni, hogy az itteni élet érdekes lehet a fejlett new york-iaknak, de azért el kellett ismernem, hogy az erdő csodaszép.
Ahogy esdeklő szemekkel nézett rám, úgy döntöttem, hogy megtartom a három lépés távolságot, de ha valóban pszichopata lett, akkor jobb, ha szóval tartom. Mély levegőt vettem, és csevegő hangom megkérdeztem:
- És, hogy haladsz? Azt hiszem ez a "szárazság" nem adja kellően vissza az eredeti La Pusht.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Csüt. Szept. 16, 2010 6:05 pm

"I, I've been waiting for someone like you
But now you are slipping away
What have you done now?"

Már majdnem folytattam volna, amikor csak annyit láttam, hogy Hope arca elsötétül, megindul felém, majd a következő pillanatban már egy hatalmas csattanás érte az arcomat. Meglepődtem, egyrészt azért, mert Hope nem volt egy erőszakos teremtés, másrészt azért, mert ilyen erőset ütött. Ha nem lennék vérfarkas, nyilvánvalóan hanyatt vágódtam volna a pofontól. Így csak éreztem a bizsergést a keze nyomán.
Értetlenül néztem rá, pedig úgy éreztem, semmi túlzottan sértőt nem mondtam neki. Ennyire elfelejtette volna, hogy milyen a természetem? Régen még szerette a stílusomat.
Persze, régen... Ha jól emlékszem később mégsem jött be neki annyira ez a "beszólogatós Adrian".
Eszembe jutott az a délután, amikor nagyon összevesztünk. Mindketten mondtuk a magunkét, közben bele sem gondoltunk, mennyire megsértjük a másikat. Akkor pedig igazán oka lett volna rá, hogy pofon vágjon, mert elég csúnya dolgokat mondtam neki; mégsem bántott egy ujjal se. De most? Most nem mondtam semmi olyat, amit ne mondtam volna régen sem!
Felment bennem a pumpa az emlékek és az ütés hatására, s meg is ijedtem, hogy mivan, ha nem tudom megfékezni magamat. Az erek nyomban kidagadtak a kezemen, de ökölbe szorítottam és igyekeztem "tünetmentes" maradni. Mégis, szaporán és felületesen vettem a levegőt, és azt hiszem, az arcom is piros volt. Perceken belül kitört volna belőlem a vadállat énem, amit igyekszek elrejteni a beavatatlan emberek elől, ha nem tudnám magamat kontrollálni. De eszembe jutott Emily... Valaha gyönyörű arcáról soha nem fog eltűnni az a három, hosszú heg, amit Sam okozott neki egy hasonló pillanatban. Amikor ránézek, mindig emlékeztet arra, mi is vagyok valójában, és mire lennék képes ha nagyon felbőszítenek.
Hátráltam vagy két lépést, és megint bent voltam a fák között, bár Hope még így is közel volt. Nem akartam bántani, akármennyire is rosszul esett ez a -amúgy teljesen jogos- kirohanása. Pillanatokon belül visszaálltam a rendes kerékvégésba, és újra a szemébe tudtam nézni.
Istenem, miért van az, hogyha ránézek, azt is elfelejtem, ki vagyok...? Hogy csinálja hogy ennyire lenyűgöz?
-Nem azért jöttem, hogy a múlt miatt veszekedjünk. -mondtam ki komolyan. Most beavattam volna a terveimbe, bár ő is nagyon jól tudta, hogy híres fotós akarok lenni. Elmesélhettem volna neki, hogy azóta mi mindent értem el New Yorkban, hogy most egy nagyobb újságnál vagyok gyakornok, meg egyáltalán azt, hogy megváltoztam. Már egyáltalán nem vonzottak a vad piapartyk meg az egyéjszakás kalandok, amiket tinikoromban hajhásztam. Pont a nagyvárosban értem el azt, hogy tiszteljenek és elismerjenek: New Yorkban túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy buligassak és a csajokkal foglalkozzak. Én csak a művészetnek akarok élni - meg persze egy Társnak.
-A la pushi életet fényképezem egy nagyvárosi kiadónak. Kell, hogy az ottani emberek is lássanak füvet meg fát, ha máshol nem, hát képeken! -ezt már kicsit barátságosabban mondtam, nehogy megint egy tasli legyen a vége. -Meg persze, ott nem élnek olyan lányok, mint te.
Akaratlanul is kicsúszott ez az utolsó mondat, de azt hiszem, ez megint csak az ő bűvkörének tudható be. Beleharaptam az ajkamba, és vártam, miként fog reagálni. Vagy elkül a búsfenébe, vagy túllép a régmúlton, és képes lesz legalább barátként kezelni. Hogy Hope a barátom legyen... azért ebbe elég rossz belegondolni...

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Kedd Szept. 14, 2010 9:17 pm

Would you mind if I killed you?
Would you mind if I tried to?
'cause you have turned into my worst enemy

A szavai bennem rekesztették a további csípős mondatokat. Hirtelen rádöbbentem, hogy miről beszél, és éreztem, ahogy reszketni kezdek a szégyen és a tiszta gyűlölet keverékétől. Látta, ahogy "találkoztam" apával, és hallotta, amikor hangosan is megszólítottam, most pedig teljesen félreért mindent!
Éreztem, ahogy a világ megfordul körülöttem. Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy mire vagyok képes, még a tulajdon anyámnak, és a legeslegjobb barátnőimnek sem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ez az Apával közös titkunk, amiről nem kell tudnia senkinek.
Erre fel jön ez a senkiházi, és egyenesen átgázol ezen a rejtett dolgon. Tudtam, hogy nem látta Őt, de hallotta amit mondtam, látta, hogy egy egyedül vagyok az erdő közepén. A többieknek még ennyit sem mertem megmutatni, és erről a dologról még ő sem tudott. Éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság, de ez nem hasonlított ahhoz a szende, kislányos pirossághoz, amit régen olyan hatékonyan tudott előcsalni belőlem.
Ő viszont megint félreértette a dolgot. Tett egy lépést felém, mire én ugyanennyit hátra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy csapdába esett állat, és gyűlöltem, hogy kiszolgáltatottnak lát.
Megpróbáltam felkacagni, és legnagyobb örömömre sikerült is. A régi lélekjelenlétem a helyén volt.
- Hiányoztál? Pont te! Legfeljebb mint púp a hátamra! - a hangom hisztérikus élet ütött meg, és a hideg végigfutott a hátamon saját magamtól. Őszintén reméltem, hogy ez majd megállítja a további jópofizástól.
A szeméből azonban nem tűnt el az a fura csillogás, és ez kezdett egyre jobban felhúzni. Túlságosan emlékeztetett arra, ahogy régen nézett rám, mintha én lennék a legfontosabb neki. Ha mást nem, azt el kellett ismernem, hogy jó színész.
Ekkor vettem észre a nyakában lógó fényképezőgépet, és egy régi emlék jutott az eszembe. A szobájában hevertünk az ágyon és beszélgettünk egy csendes délutánon. A falait teljesen elborították a képei, amik különböző tájakat, embereket ábrázolták. A legtöbbjüket felismertem - az embereket ábrázolóknak csaknem felén én voltam látható -, de volt jó pár idegen táj vagy alak is. Együtt álmodoztunk a kis helyiségben. Akkor mondta el nekem, hogy minden vágya, hogy elismert fotós legyen, és akkor ez reálisnak is tűnt. A bonyolult gépre pillantva rádöbbentem, hogy számára ez az álom minden bizonnyal valóra vált.
A nosztalgiázásból a megjegyzése szakított ki. Szavai éles késként vágtak az önbecsülésembe. Éreztem, hogy megint reszketni kezdek, és olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam, hogy mi történik, elé ugrottam. Egy másodpercig a szemébe néztem, aztán minden erőmet összegyűjtve meglendítettem a kezem.
Az ütés talált, hallottam a csattanást, és láttam, ahogy a kezem nyoma még a napbarnított bőrén is egyértelműen kirajzolódik.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Kedd Szept. 14, 2010 8:55 pm

Be my heart a well of love
Flowing free so far above

Azt reméltem, örülni fog, hogy lát, legalábbis az előbbi jelekből ítélve nagyon hiányozhattam neki. De valami olyasmit csinált amire ezek után abszolút nem számítottam: kitépte a kezét az enyéből, elhátrált, és úgy állt velem szemben, mint valami harcias macska. Nem értettem, miért csinálja ezt; döbbenten álltam vele szemben, kezemben a dzsekim, vállamon a táska, a gépem a mellkasomon, az arcomon meg valami hihetetlen hülye kifejezéssel.
Ha egyszer hiányzotam neki, akkor miért viselkedik így? Ő sosem volt ennyire szeszélyes.
A lélekjelenlétem szerencsére a helyén volt most is, kihúztam magam, és valamelyest szilárd hangon reagáltam.
-Az előbb úgy hallottam, hiányoztam neked!
Közelítettem felé. S az a furcsa, hogy bár hihetetlenül mérges volt, és tudatosult bennem, hogy ez itt Hope Miller, az ex-csajom, még mindig éreztem azt a bűvös varázst körülötte. Egy fokkal sem lett rosszabb a gonosz megjegyzésétől, vagy a haragtól, ami csak úgy sütött belőle - nem. Úgy éreztem, ő kell nekem, ő hozzám tartozik valamilyen módon, és előbb-utóbb oda kell találnia hozzám. Azt hittem, ő is érez valami ilyesmit, ezek után képtelenség, hogy valaki, aki ennyire megigézzen, ne érezzen irántam semmit.
Ráerőltettem az arcomra valamiféle közönyt, hogy ne lássa, mennyire elbűvölt, de azt hiszem, nem ment olyan könnyen.
Valamivel szelídebb hangon folytattam:
-Én is meglepődtem, hogy itt találtalak! De tudod, ennél csinosabb arcot nem is találhattam volna az erdő közepén! Azt hiszem, jobban fogod érdekelni az olvasókat, mint a mókusok és a zúzmók!
Na jó, ez még udvarlási szövegnek is szánalmas lett volna, de talán nem sértődik meg nagyon. Elvégre nem akarom sértegetni, nem azért vagyok itt. Talán ha túlteszi magát az első sokkon, ahogy anno rajtam is túltette magát, talán kezet foghatunk és megkaphatom a beleegyezését a fotó leközléséhez.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Kedd Szept. 14, 2010 8:26 pm

Crawling in my skin
These wounds, they will not heal

Mihelyst felfogtam, hogy ki is áll előttem, a kezemet fogva, rögtön felpattantam, mintha áramot vezettek volna belém. Úgy rántottam el magam és hátráltam jó pár lépést tőle, mintha egy veszélyes állat lett volna, ami éppen most mart meg. Szavai csak olaj voltak a tűzre.
Még sosem éreztem ilyen erős gyűlöletet, mint abban a pillanatban. Hogy lehet ennyire arrogáns, pofátlan és idióta valaki egyszerre? Hagytam, hogy a harag teljesen átjárjon, a kezeim ösztönösen ökölbe szorultak, és biztosan tudtam, hogy a szemeim villámokat szórnak. A fiú a biztonság kedvéért hátrált egy lépést.
Egyszerűen nem hittem a szememnek! Itt állt előttem teljes életnagyságban maga Adrian Parker, az az utolsó szemétláda, aki tönkretette - ha nem is az életem - a hitemet abban, hogy létezhet igaz szerelem.
15 éves voltam, de ez nem jelentette azt, hogy nem lettem volna képes tényleg szeretni ezt a fiút. Bár nem mertem elmondani neki, túlságosan félve attól, hogy gyerekesnek tart, de egyszerűen nem tudtam nélküle elképzelni a jövőmet.
Ő volt az első pasim, és bár azóta több rezervátumbeli fiúval is jártam, de egyik kapcsolatban sem éreztem azt a szikrát, amit vele. Teljesen megbíztam benne, szinte több titkomat mondtam el neki, mint a barátnőimnek valaha is. Rettegtem, amikor egy év után tudatosult bennem, hogy egyszer majd el kell válnunk az egyetem miatt, de emiatt csak még jobban kapaszkodtam belé.
Fontosabb volt nekem, mint bárki más, segített talpra állnom Apu halála után, és felnőttként kezelt, nem úgy, mint sokan mások. Ő volt nekem az első - minden szempontból, és úgy is éreztem, hogy nem is találhattam volna megfelelőbb embert. Ezért fájt annyira iszonyatosan, amikor egyik este szakított velem.
Észrevettem, hogy az utóbbi hetekben furcsán viselkedett, sőt, nem is válaszolt a hívásaimra, az iskolában sem láttam. Ezért vetettem rá valósággal magam a mobilomra, amikor meghallottam az ismerős csengőhangot. A hangja furcsán monoton volt, mintha leírt szöveget olvasna. Kijelentette, hogy nem vagyok elég érett ahhoz, hogy az egyetem alatt is folytathassuk a kapcsolatunkat.
Nem akartam elfogadni amit hallottam, tiltakoztam, próbáltam hatni rá. Azelőtt még sosem veszekedtem ennyire, az őrjöngéstől a csendes zokogásig minden fázison végigmentünk. Határozottan megparancsolta, hogy ne keressem, ne búcsúzzak el tőle, többet nem akar látni.
Amikor meghallottam a monoton búgó hangot, ami jelezte, hogy lerakta a telefont, nem bírtam megmozdulni. A fülemre szorított készülékkel ültem az ágyamon hosszú, hosszú ideig, amíg Anya be nem jött a szobámba, és ágyba nem dugott.
Nem aludtam egész éjjel, csak bámultam egy pontra a falon. Nem tudtam eldönteni, hogy Apa halála, vagy Adrian elvesztése fájt jobban. Tudtam persze, hogy a fiú a szó valódi értelmében nem halt meg, de számomra igen. Három teljes napig bezárkózva maradtam a szobámban, és úgy viselkedtem, mint aki tényleg gyászol.
Aztán letelt a három nap, és Anya elzavart az iskolába. Gépiesen megtettem amit kértek, és a barátnőim segítségével sikerült túltennem magam rajta. Nagyon küzdelmes feladat volt ennek ellenére, de most túlságosan sokkolt ez az 5 év utáni hirtelen felbukkanás.
Mivel ő még mindig furcsán csillogó szemekkel nézett rám, ezért megszólaltam, és hangomból valósággal sütött az utálat és a gyűlölet. Elégedett voltam az eredménnyel.
- Adrian Parker! Micsoda meglepetés. Azt hittem soha többet nem akarod betenni a lábad ebbe az elmaradott, istenháta mögötti porfészekbe!

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Kedd Szept. 14, 2010 4:30 pm

The memories ease the pain inside
Now I know why

A tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, de mintha még így is egy másik világban lett volna. Furcsán üveges volt a nézése, az volt az érzésem, hogy nem is lát engem. Kinyújottam felé a kezemet, s ő beletette az övét. Az érintése lágy volt, de bizonytalan, éreztem, ahogy meg-megremeg.
~Uramisten, mi ez? Mi történik? Fel sem fogom.
Itt állok a réten egy idegen lánnyal szemben, fogom a kezét, és közben olyan érzésem van, mintha semmi más nem lenne fontos, csak az, hogy ezzel a leányzóval beszéljek. Rabul ejtett teljesen, éreztem, hogy hatalmas kisugárzása és ereje van, amit másokban eddig nem éreztem. Benne volt valami megfoghatatlan, egy kicsit meg is rémisztett ez a misztikus varázs, ami körülötte lengett.
Álltam előtte, de nem jött ki hang a torkomon. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, márpedig ha csak csendben állok a kezét fogva, akkor jó eséllyel hülyének néz és otthagy.
Mégis megszólalt, s ahogy kimondta az a két szót, azonnal felismertem ezt a dallamos csengésű hangot.
Megint megszédültem.
~Az nem lehet! Nem, nem képtelenség!
Pedig úgy volt, ahogy gondoltam, s a hirtelen jött varázst elnyomta a szégyenérzet és az ijedtség.
Hope volt az. Hope Miller. Az én Hope-om.
Ahogy alaposabban átfürkésztem az arcát, mostmár felismertem a vonásait. Jellegzetes mandulavágású szeme volt, amit mindig úgy szerettem benne. Egyszerűen csodaszép volt a sötét szempillákkal és a fekete írisszel. Emlékszem, ez a szem mennyi szikrát szórt felém, amikor betelt nála a pohár és szakítottunk. Most valami más volt a tekintetében, úgy hiszem, csodálkozott és egyben örült is. Örül, hogy viszont lát? Ezek szerint ez az 5 év begyógyította a sebeket, és talán megbocsátott, amiért annak idején olyan csúnyán viselkedtem vele? Talán még arra is volna esély, hogy újrakezdjük; ha csakugyan ennyire hiányoztam neki.
Arra a következtetésre jutottam, hogy nem bírja ki nélkülem. Elég sokáig voltam távol a szülővárosomtól és tőle, hogy felfogja, mégiscsak kellek neki, akármilyen szemét is voltam vele anno. S ahogy vizsgáltam az érzéseimet, rájöttem, hogy én sem tudok meglenni nélküle. Ő volt az egyetlen lány, akivel tovább akartam haladni egy együttlét után. Őt tényleg szerettem és tiszteltem is, másokat két hét után dobtam, őt meg akartam tartani. Persze, jött az átváltozás, a titkolózások, amire rátett még egy lapáttal a heves természetem is. Emlékszem, hogy amikor a legvégén nagyon összevesztünk, azt mondtam neki, hogy túl éretlen és gyerekes ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat. Aki 12 éves korában képes volt ápolni a halálos beteg édesapját, az minden, csak nem éretlen. Tudtam ezt akkor is, de mégis megbántottam vele.
5 év alatt sok minden változhatott; hátha még most is szeret.
Elmosolyodtam, és a lehető legkedvesebb hangomon mondtam neki:
-Te is nagyon hiányoztál, Hope!
Így már mindent elmondhatnék neki, talán csak napok kérdése, és bocsánatot tudok kérni, egyben megmagyaráznám valamilyen módon, hogy mivé is váltam.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Hétf. Szept. 13, 2010 8:57 pm

Love at first sight (Adrian&Hope) 2ldds49

Sixteen times you dreamed my tears
Falling, falling through the years

Transzban voltam, ezt az egyet biztosan tudtam. Bár a tisztáson ültem, de nem éreztem a szellőt a bőrömön, a levelek ropogását sem hallottam, sőt, olyan volt, mintha lebegnék. Láttam apát is, ahogy rám mosolyog, de tudtam, hogy bár a testem ott marad a füvön ülve, most apával együtt a saját rétünkön vagyunk, a saját idősíkunkon.
Tudtam, hogy nem szabad megérintenem, és az is óriási ajándék, hogy egyáltalán láthatom és beszélhetek vele, de minden erőmre szükségem volt, hogy kiálljam a próbát. Érezni akartam, hiányzott hatalmas tenyerének érintése a vállamon, ahogy magához húzott, és én kislányként belefúrhattam a fejem a mellkasába.
A 8 év alatt megszoktam azt is, hogy elég, ha csak gondolatban beszélgetünk. Amikor megkezdődtek a látomások, nem tudtam őket irányítani. Apát láttam az iskolában, az autóban, a hazafelé vezető úton. Akkoriban csak a hiányára tudtam gondolni, ezért jelent meg folyvást.
A gond csupán az volt, hogy senki más nem látta rajtam kívül, így lassan elértem, hogy a fél iskola bolondnak nézzen. Szerencsére egy idő után megtanultam ezt a telepátiához hasonló módszert, és idővel az emberek csak a gyász számlájára írták, hogy néha apám nevét kiáltva szaladtam egy olyan személy felé, aki valójában nem is volt ott.
"Jaj Apa! Képzeld csak el, ma én vezettem a boltot."
A "hangom" izgatottságtól csengett, és figyeltem, ahogy az ismerős mosolya elönti az arcát. A szeme azonban szomorú maradt, miközben meghallottam a hangját a fejemben, olyan tisztán és érthetően, mintha valóban kimondta volna őket.
"Édes kicsi Hope! Ha tudnád, hogy mennyire nagyon büszke vagyok rád! Emlékszel, megmondtam neked, hogy szeretni fogod azt a helyet!"
Már hogyne emlékeztem volna. Körülbelül 7 éves lehettem, amikor megvettük a kis vegyesboltot az előző tulajtól, aki úgy döntött, hogy a városba költözik. Az épület borzasztóan elhanyagolt állapotban volt, a festék mállott a dohos falakról, a polcok alig tudták megtartani az árukat, minden omladozott.
Egy egész nyarat azzal töltött a család, hogy rendbe tegye, és bár én nem tudtam sem ácsolni, sem függönyt varrni, de mindenben segítettem, amiben csak tudtam. Életem talán legboldogabb nyara volt, bár az üdülés, a fagyizás és a mesefilmezés - ami minden korombéli gyereknek a vakációt jelentette - kimaradt belőle.
"Édesanyád hogy van?" - kérdezte, és hangja egy picit megremegett.
"Ma végre elküldtem a városból, hogy szórakozzon egy kicsit."
Apa szomorkásan elmosolyodott. Éreztem, hogy boldoggá teszi a hír. Anya borzasztóan sokat szenvedett a haláleset után. Neki nem maradt más, csak az emlékei, amik még a szeretett férfihoz kötötték, és sokszor hallottam, ahogy éjszakánként álomba sírta magát.
Ahogy a szellemet néztem, hirtelen annyira elfogott az érzés, hogy nem álltam meg, hogy ne mondjam ki hangosan, amit gondolok. A tisztáson úgysem hall meg senki.
- Annyira hiányoztál!
A férfi szemében könnyek csillogtam, és láttam, hogy kinyújtja felém a kezét. Mielőtt azonban hozzám érhetett volna, egy igazi tenyér súlyát éreztem a vállamon, és ez visszarántott engem a valóságba. Láttam, ahogy Apa alakja szertefoszlik, és a következő pillanatban, egy másik férfi arca jelent meg előttem. Egy túlságosan ismert arc, amit reméltem, hogy sosem látok újra.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Hétf. Szept. 13, 2010 8:20 pm

In this heart of mine
It's you I find
Take my hand
I'll take you to the promised land
You're the one

A fán ülve lekattintottam a mezőt, ami nem volt messze tőlem, és persze pár levelet is, amin megült a harmat. Azt hiszem, a szerkesztőmnek lesz dolga kiválogatni a képeket, mert annyit csináltam máris, pedig még csak kedd van. Maradtam még egy darabig az ágak között, bár kicsit nedves volt a törzse, de egyáltalán nem zavart. Gondolkodtam, hogy kit kellene még lefényképeznem, hiszen az életmód magazin nem lehet tele fűvel meg fával.
~Emberek kellenek, méghozzá Quileute indiánok. Még megvan az a kép, amit két éve csináltam nagyanyámékról: mama színes, kötött tunikában volt, papa pedig egy hatalmas pisztrángot fogott a bal kezében. Annyira jó lett, talán bele is rakatom az újságba, csak kellene hozzá az engedélyük. Na mindegy, majd máskor megbeszélem velük...Nem ment ki a fejemből Apa és Anya története, egyre csak azon gondolkodtam, hogy mégis, hogy sikerült olyan gyorsan beleszeretniük egymásba. hallottam már az imprintről, amit a vérfarkasok éreznek, de nem mindenki, meg valakinek nem is viszonozzák...
Apa azt mondta, hogy velem is előfordulhat egyszer. Elmesélte, hogy amikor meglátta Anyát, már tetszett neki egy másik lány, akivel egy osztályba járt. Persze, csak névtelen szerelmesleveleket küldött neki és távolról szemlélte, de mégis azt hitte, hogy fülig szerelmes. Aztán mikor meglátta Anyut, állítólag valami furcsa reszketés futott át rajta, aztán melegség és egyik pillanatról a másikra megváltozott az életszemlélete. Mindent máshogy látott utána, mert a legfontosabb onnastól kezdve Ő lett, mindenki más utána jött. Az osztálytársát utána nem is látta, mármint az arcát nem észlelte, csak a feleségéét, csak azt érezte, hogy ő Az Igazi, hogy senki más nem kell. Így jobban belegondolva, nem is biztos, hogy jó dolog ez az imprint. De most tényleg, ez olyan képtelen dolog, hogy csak egyetlen egy személy miatt legyen érdemes élni. Aaron és Rose sem imprinteltek (bár ők nem is farkasok) mégis szeretik egymást, és egyensúlyt is tudnak tartani a többi fontos dolog között. A "természetes" szerelem is lehet szép, s legalább józan marad az ember. Nem tudom elképzelni, hogy valamiért ennyire rabul ejtsen egy lány. Volt egy pár csajom, de mindig jött másik, aztán azután is... szép volt, jó volt, dehát nem lehet minden úgy, mint a mesékben. Elég nekem, hogy vérfarkas vagyok, és hogy léteznek vámpírok, nem kell még ez a "szerelem első látásra" is, meg a cukrozott nyálas tündérmese.
Hirtelen neszezést hallottm a bokrok közül, erre készenlétbe álltam és bekapcsoltam a fényképezőt, hogy lecsaphassak az újabb fotóalanyra. Talán egy szarvas, vagy egy vaddisznó. Mondjuk, az előbbi jobb lenne, de ha vadkan, azt se bánom, a fára nem mászik utánam. De nem állat volt, ahogy közelebb ért, láttam, hogy ember, illetve hát, hogy két lába van és hogy hosszú, fekete haja. A többit bokor takarta el. Megvártam, amíg elmegy, aztán lecsusszantam a tözsön, s utána lopakodtam. A gépem folyamatosan a szemem előtt volt, hogy bemérjem vele és a legjobb időben kapjam le. A rét szélén álltam, az ágakról a nyakamba csöpögött az eső, de nem akartam vele bajlódni. Hadd csöpögjön, de a pillanatot nem akarom elszalasztani! A lány (merthogy az alakjából ítélve lány volt) olyan 50 méterre állt tőlem, majd leült és nem mozdult.
Keresve sem találhattam volna jobb alanyt! Nyilván imádkozik, vagy csak egyszerűen jógázik. Ezt most kell lefényképezni, most, amíg észre nem vesz! Aztán majd elbeszélgetek vele, bemutatkozok és kérek tőle egy hozzájárulást a fotó megjelenéséhez.

Óvatosan rázoomoltam, majd rátettem az ujjamat a gombra --- mikor kitisztult a lencse, megláttam az egész arcát....

Az ujjam automatikusan lenyomta az exponáló gombot, de a gép utána kicsúszott a kezeim közül, a mellkasomnak koppant én pedig mindent kizártam magam körül.
Valami furcsa érzésem támadt.
Ezt a lányt nekem ismernem kellene, mindig is ismertem, ő a... ő a.... a másik felem...?
Még mindig nem értettem mi történt, csak azt hogy, az átázott kapucnim ellenére is melegem volt, remegő ujjakkal le is vettem a kabátomat. Egyre csak a lány arca volt előttem: sima, fiatal arc, semmi szeplő vagy ránc nem csúfítja el. Barna bőrén enyhe vöröses árnyalat fut végig, a szeme csukva van, de a sűrű, fekete szempillái rásimulnak a szemhéjaira. A haja is fekete, fényes és sűrű, a két vállán omlik le a lapockájáig.
Volt benne valami megfoghatatlan, ahogy így ült és láthatólag ugyanúgy kizárta a külvilágot, ahogy én. Mielőtt felocsúdtam volna, azon kaptam magam, hogy a lányhoz közelítek, ehhez a gyönyörű ismeretlen lányhoz.
Szemben álltam vele, és néztem az arcát, néztem mert semmi mást nem láttam magam előtt, akkor sem, ha elfordultam, vagy behunytam a szemem.
És egyszercsak ő is kinyitotta a szemeit.

Tárgy: Re: Love at first sight (Adrian&Hope) Szomb. Szept. 04, 2010 3:05 pm

Love at first sight (Adrian&Hope) 2rgovmc

I'm in the middle of nothing
And it's where I want to be

Az első nap mindig a legnehezebb - szokták mondani. Azt hiszem, ez az én esetemben különösen igaznak bizonyult, és a szívem mélyén csak reménykedni tudtam, hogy a következő napok nem fognak hasonló meglepetést tartogatni. Morgan nagyon rám ijesztett a szédelgésével, és tényleg örültem neki, hogy a férje még időben megjelent.
Viszont szükségem volt egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Este beindítottam a riasztót, bezártam a boltot, és elfordítottam a kis táblát az ajtón, a nyitvatartás fölött. Mély lélegzetet vettem, és elindultam az autóm felé.
Abban az évben kaptam, amikor felvettek az egyetemre. Úgy örültem neki, hogy amikor megláttam sikítva köbe ugráltam. A Mini Cooper azóta elválaszthatatlan lett tőlem, mindenhová vele mentem.
Beültem és indítottam. Nem kellett gondolkodnom, valósággal ösztönösen tettem meg az erdő széléig vezető utat. Szükségem volt, hogy egy kicsit egyedül legyek... ha nem is abban az értelemben, ahogy azt a többi ember gondolta volna.
Leparkoltam a fák alatt, és elindultam az irdatlanul magas fenyők között. Beszívtam a kellemes illatot, és behunytam a szemem. Hallottam az állatok neszezését a talajon, éreztem a szellőt az arcomon. Számomra ez volt a második otthonom, ahová a világ elől menekültem.
Lassan haladtam, minden pillanatot kiélvezve. Végül elértem a tisztást, ahová tartottam. Körülnéztem, bár nem igazán számítottam senkire - ilyen mélyen senki sem szokott az erdőben bolyongani. Ez alkalommal sem csalódtam, csupán az egyik ágon pillantottam meg egy énekesmadarat.
Törökülésbe helyezkedtem, behunytam a szemem, és felidéztem magamban édesapám arcát. Nagyon hosszú idő telt el már, évek is, mióta meghalt, de a vonásai olyan tisztán éltek tovább az emlékezetemben, mintha aznap reggel még együtt lettünk volna.
Az izgalomtól megremegtem, bár tudtam, hogy ez alkalommal is sikerülni fog a megmagyarázhatatlan. 12 éves koromban döbbentem rá, hogy mire vagyok képes, és azóta nem volt megállás.
Mikor Apa meghalt, éreztem, hogy elveszítettem egy nagyon nagyon fontos darabot magamból is. Nem lehetett megvigasztalni, hetekig nem voltam képes iskolába menni, alig ettem, bezárkóztam. Aztán egyik este, amikor felidéztem azt, ahogy kicsi koromból, az ágyam szélén ülve mesét olvasott, furcsa dolog történt.
Megjelent előttem, majdnem olyan életszerűen, mint a betegsége előtt. Én a nyakába akartam ugrani, felsikítottam, de képtelen voltam megérinteni. Kisiklott a kezeim közül, de a sikításra anya berohant a szobába. Ijedten ölelt át, és a hátamat kezdte masszírozni, a fülembe duruzsolt. Akkor vált világossá előttem, hogy ő nem látja azt amit én.
Soha nem mondtam el senkinek, ezt a dolgot. Apával viszont minden este "találkoztam", és rájöttem egy idő után, hogy megérti, ha szólok hozzá, és válaszol is. Persze még kisgyerekként is megértettem, hogy ő valójában nem létezik, de nem érdekelt.
Ez alkalommal is nagyon erősen összpontosítottam arra, ahogy 8 évesen egyszer kihozott erre a tisztásra, hogy megnézzünk egy meteorzáport. A fénylő villanások teljesen megbabonáztak, és apa még érdekes történeteket is mesélt a jelenésekről.
Mikor kinyitottam a szemem, ott ült velem szemben a fűben Joseph Miller, aki a világ számára már 8 éve halott volt.

Tárgy: Love at first sight (Adrian&Hope) Pént. Szept. 03, 2010 9:31 pm

:: Hope ::

"Dulcet elvenharps from a dryad forest
Accompany all charming tunes
of a sacrament by a campfire"

-Nahát, Robin, milyen nagyra nőttél! Tiszta apád vagy! -mondtam szórakozottan a kisbabának, aki szürkéskék szemeivel érdeklődve vizslatta a nyakamban lógó fényképezőgépet. Mikor utoljára láttam, alig kétnapos volt, pici és ráncos, még haja sem volt és csak vinnyogott Rose karjaiban. Kis unokaöcsém születése óta eltelt 10 hónap, már jól látszódik, hogy barnahajú lesz, mint az anyukája, de a vonásaiban a bátyámra ütött teljesen. Annyira furcsa, hogy két ember jellegzetessége egy ilyen pici gyerekben össze tud keveredni, méghozzá ilyen tökéletesen. Ezt persze nem mondtam ki hangosan, csak magamban elmélkedtem el. Láthatólag a pici Rob jól érezte magát az ölemben, főleg, hogy sokkal melegebb a testhőmérsékletem, mint a szüleinek, és ez ebben a hűvös városban hatalmas előny.
Mikor megérkeztem, készítettem is egy fotót róla, éppen aludt még a kanapén, mellette pedig egy maci volt - mintha direkt nekem lett volna beállítva! Vagy három szögből lekattintottam a legifjabb Parkert, de valószínűleg nem fogom leközölni az újságban, max. ha Aaron és Rose is hozzájárul. Valami jó modellt kellene keresnem, elvileg azért volnék itt, hogy a természetet fotózzam, meg persze az embereket.
Ahogy ezen elmélkedtem, hazajött Flower is, aki semmivel sem lett konszolidáltabb, sem felnőttebb, mint amikor elváltunk. Még mindig az én gyermeteg kishúgom volt a kivágott ruháival és a sötét körmökkel. Állítólag újra van pasija - ha nem mondja, kitalálom a hajszínéből. Csak akkor melíroztatja pirosra a haját, ha tetszeni akar valakinek. Amint bejött egy hatalmas ölelést és puszit kaptam tőle, amit persze viszonoztam, megkérdeztem, hogy megy a suli, de a kurta válasz után rögtön kikapta a kezemből a kicsit, megpuszilgatta, belefújt a hasába, egyszóval teljesen kisajátította Robint.
-Majd este jövök, nekem most el kell még mennem! Tudjátok, hív a természet! -mondtam egy vékony mosollyal, és már vettem is a táskámat.
-Adrian, ugye majd engem is lefotózol? -csillant fel Flo szeme.
-Hát persze! De nem garantálom, hogy leközöljük New Yorkban!
~Az hót ziher, hogy nem közöljük le New Yorkban! A tesómból nem csinálunk címlaplányt! Még a végén otthagyja az egyetemet és elmegy a modellképzőbe!
Felvettem a széldzsekimet, majd keresztbevetettem a válltáskámat és indultam a forksi erdőbe.

Gyönyörűek voltak a fák, olyan méretű moharáteg volt mindegyiken, hogy azt sem tudtam, hány növényt örökítsek meg hány féle szögből, vakuval vagy anélkül, zoom-mal, távolról... Komolyan, vérszemet kaptam ettől a tobzódó gyönyörtől, ami fogadott az erdő legmélyén. Habár tudtam, hogy ezen a sötét részen ölték meg a legtöbb embert a mocsok vérszopók, a természet mégis olyan profin alakította ki ezt a helyet, hogy még az én képeim sem adták vissza egészében a látványt. Kicsit tovább mentem, ráálltam egy kidőlt fára, és onnan fényképeztem a kicsit magasabb részeket, majd mentem tovább, mígnem eljutottam arra a részre, amiről annyit meséltek a szüleim és a barátaik.
Álltam a fa tövében, ami legalább 70 éve lehetett ugyanazon a helyen, végigtapogattam a kérgét és lelki szemeim előtt feltűnt egy jelenet: a hetvenes évek végén történt, hogy Anyát megtámadta itt egy vámpír. Végzett volna vele, ha Apa, Harry bácsi és Morris bácsi nem jönnek erre, és nem pusztítják el a vérszívót. Apa úgy mesélte, ennek a fának a tövében feküdt Anya ájultan, innen vitte el egészen a mostani házunkig. Furcsa, de pont egy vérszívó kellett ahhoz, hogy egymásra találjanak, mert ha Apa és Anya nem itt vannak nem abban a pillanatban, akkor most én sem vagyok és nem gondolkodok azon, hogy mi lett volna ha...
Na jó, néha a saját határaimat is feszegetem; ebből elég!
Fotózni jöttem, nem filozofálgatni!
Leraktam a táskát egy mohás tönkre, majd vigyázva a gépemre felmásztam a fára, és az ágak közül szemléltem az erdőt, keresve az újabb "áldozatot", akit lencsevégre kaphatok.