Elnevettem magam azon, amit mondott arról, hogy hagy majd megfulladni, de ez a nevetés sokkal inkább hasonlított már a régi önmagamra.
- Rendben, úgy egy hónap múlva jó neked? – kérdeztem ugyan azzal a gúnnyal, amit ő is használt az előbb és belebújtam a pólómba. Érdekes, hogy most először adtam ki magamból valami normális érzelmet, és mindezt ez a fiú idézte elő bennem, akit nem tudok hova tenni még magamban és nem is biztos, hogy kell majd. Elrohant, de előtte volt egy kérdése felém. Míg távol volt én a tengert kémleltem és gondolkoztam a válaszomon, hiszen ez sokkal bonyolultabb volt annál, mint hogy egy férfi miatt akartam öngyilkos lenni. Ez a férfi magával vitte az életem Brazíliába, és nem tudom, hogy képes vagyok-e nélküle élni tovább. De ezt ez a szöszi nem értheti, hiszen körülbelül olyan húsz év körüli lehet, tehát nincsenek hatalmas nagy tapasztalatai az élet nagy dolgairól. Visszajött és rám terítette az ingét. Megcsapott az illata, ami hasonlított Gabrielére, de keveredett vele valami fura illat, amit nem tudtam hova tenni. Egy rövid pillanatra felemeltem a gallérját az ingnek és beszívtam az illatát, lehunyt szemmel és elöntöttek az emlékek.
- Minden olyan másfél éve kezdődött, amikor kiderült, hogy Gabriel és én kisbabát várunk. Rettentő boldogok voltunk, hiszen ő idősebb volt, mint én és már nagyon vártuk a gyermekáldást. Az ötödik hónapba léptem, már gömbölyödött a pocakom és akkor megtörtént az, amit soha senkinek nem kívánnék – elrévedtem a távolba és láttam magam előtt minden pillanatát annak az estének. – A húgom és a férjem rettentően összevesztek, valami apró dolgon, minek következtében nagyon csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez, hogy kinek a családja mennyit tett bele a mi közös jövőnkbe, ezért kinek mennyi jár a születendő pici rokoni kapcsolataiból. Én hiába ordibáltam velük, hogy ne veszekedjenek már, nem hallgattak rám. És akkor éreztem, hogy valami történik, ami cseppet sem lesz jó végkimenetelű. A lényeg, hogy három nap múlva egy kórházban ébredtem, csövekkel felszerelve, körülöttem síró emberek, és kimondaniuk sem kellett, hogy elvetéltem, mert én tudtam. Tudtam, mert nem éreztem a fiamat, hogy mozgolódik bennem és beleboxol a hasamba, ha olyan kedve van. 1 hónap múlva Gabriel és én szakítottunk, aminek pontosan ma van az egy éves évfordulója. Kénytelen voltam rájönni, hogy nem tudok e nélkül a férfi nélkül élni, és mekkora szükségem lenne rá. Ezért akartam öngyilkos lenni, hátha úgy könnyebb lesz minden, és hála neked, erre sosem fogok rájönni – újra érezhető volt a hangomban a gúny és a keserűség. Letöröltem a könnyeimet és elfordultam a tenger irányába, hogy ne lásson a lelki szemetesládám sírni. Nem kelt jó benyomást.
- Amúgy pedig Angie vagyok, vagy ha jobban tetszik Angelica. Angelica Smith – mondtam, de nem biztos, hogy vártam rá választ.

Végre egyetlen egyszer a saját magam ura lehetnék, erre jön egy ilyen bájgúnár és úgy dönt, hogy már pedig ő megment és megváltoztatja az életemet. Mégis milyen jogon ment ő meg engem saját magamtól? Ha fénylene, akkor azt mondanám, hogy ő egy angyal, de glória hiányában rá kell jönnöm, hogy csupán egy olyan fiú, aki hőst akar játszani, miközben talán egy kis senki. Ejnye-ejnye, szépfiú, nem tudod kivel kezdtél. Ahogy a hátára vett, arra gondoltam, hogy hisztizek vagy valami, de rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme. Átvett az ölébe, aztán lefektetett és megkérdezte hogy vagyok, de olyan arccal, mintha tényleg aggódna értem. A húgom több mint fél éve ugyan ilyen arccal ment el haza. Erre elmosolyodtam, aztán rájöttem, hogy miért is néz rám így ez a srác és elkapott a nevetés. Nem szívből jövő kacaj volt, sokkal inkább az „őrült tudós” féle filmes jelenet. Felültem és ránéztem.
- Majdnem öngyilkos lettem, amit neked nem éppen köszönhetően, de nem tettem meg. Mégis hogy érezném magam? Kicsit szarabbul vagyok, mint mondjuk tíz perce és semennyire sem vagyok jobban, mint egy éve – mondtam teljesen őszintén, és igazából azt sem tudtam, hogy érti-e amit mondok, vagy egyáltalán el tudja-e képzelni miről beszélek. Gondolataim mellé befurakodott a hideg érzete is, így a ruháim után tekingettem, amik pontosan a fiú mögött voltak előre dőltem és átnyúltam felette a pólómért, miközben bőröm az övéhez ért. Bár alig pár perce még ő is a jeges vízben volt velem együtt, a bőre tűzforró volt. Hatalmas szemeket meresztettem és kérdően pillantottam rá. Egyrészt választ vártam tőle arra a kimondatlan kérdésemre, hogy ugyan miért ilyen meleg, másrészt pedig magamban vártam a választ arra, hogy miért ilyen jó hozzá érni. Egyik kérdésemre sem tudtam biztosan a választ, de tudtam, hogy nem fog tetszeni egyik sem. Közelítsük meg hátulról a problémát, és mondjuk kezdjük a saját magamban keresett megoldással. Az egyik az, hogy vonzódom ehhez a pasihoz, és azért akarok még egyszer és még egyszer hozzá érni. A másik megoldás, hogy hiányzik Gabriel és a hormonjaim felmordulnak minden egyes érintésre, ha az pasitól van. És mivel én magamban elkönyveltem, hogy soha többet nem kezdek pasival, és félreértés ne essék, nővel sem, ezért marad az, hogy hiányzik Gabriel. És ebben a pillanatban önmagammal kezdtem el vitatkozni, miközben továbbra is csak az előttem levő szőke herceget bámultam.

Emlékek. Gyönyörű szó, de komolyan, viszont ha azt vesszük, hogy ez a csodálatos szó konkrétan az életünk majdnem minden elmúlt eseményét foglalja magába, akkor nekem először eszembe jut egy férfi, fekete hajjal és csodálatosan kék szemekkel, napbarnított bőrrel és csodálatos mosollyal. Ehhez a képhez társul egy bársonyos hang, amit szinte mintha ebben a pillanatban is tisztán hallanék. És ehhez a férfihez kötődik életem legszebb időszaka is. Gabriel Torres szinte minden nap befurakodott a fejembe, és nagyon nehezen tudtam onnan kiverni.
Még mindig szeretem, annak ellenére, hogy elhagyott. Jött a gondolat, ami igazából kimondta a keserű valóságot és ráadásul igaz is volt. A legnagyobb fájdalom, hogy igaz volt. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő nehezedik a mellkasomra, és nem kapok levegőt. Ez pedig amiatt volt, hogy átjárta testem minden pontját a mérhetetlen űr, amit ő hagyott maga után. Ismerős érzés volt, hiszen eleinte csak ez a fájdalom volt nekem. azt hittem, hogy ha eljövök ide, akkor jobban leszek, de ez nem így van. Sokkal pocsékabbul éreztem magam, mint az előtt. Újra könnyek szöktek a szemembe a fájdalomtól, és éreztem, ahogy megremegek. Felültem, a mellkasomhoz húztam a térdeim, és rájuk hajtottam a homlokom. Szabályszerűen zokogni kezdtem. Erről eszembe jutott az, amikor a húgom jött ide, miután szakítottunk és elkönyvelte, hogy tilos sírni, majd ezek után mikor meglátta, hogy sírok és megkérdezte, hogy miért teszem ezt, a válaszom meg sem hallgatva, mosolyogva kifejtette, hogy őt is meg szokta hatni a porszívózás, nyugodjak meg. Hiba volt hagynom Gabrielt elmenni, és hiba volt az is, hogy újra ide jöjjek, de meg kellett tennem. És ebben a pillanatban éreztem, ahogy a hullámok erősödnek és megfogalmazódott bennem egy gondolat, ami biztos, hogy nem az Üdvösségre fog vinni. A pokolban jobb helyem lesz, sőt, bárhol jobb helyem lesz, mint itt. Elindultam újra befelé, ám ezúttal célzottan a mélyebb víz felé igyekeztem. A hullámok egyre erősebbek voltak, én visszanéztem, és láttam, hogy innen valószínűleg nincs már kiút. A tervemnek hatalmas sikere lehet, hiszen innen nem tudok kiúszni, ha akarnék, se tudnék. De én nem akarok. Az öngyilkosságot Isten nem nézi jó szemmel, de ha Gabriel nincs velem, én nem akarok élni. Mondjuk nem is tudok, de ez más kérdés. Éreztem, hogy nem tudok mit kezdeni a hullámokkal, és ahogy egyre jobban beborítanak, mégis pánik helyett inkább megnyugodtam. Mindjárt vége.

Egy év… komolyan ennyi ideje történt már mindaz a szörnyűség velem, amit a mai napig nem tudok elfelejteni? Lehet. Az az igazság, hogy a napok összefolynak, és ma is csupán azért tudom, milyen nap van, mert egy hatalmas fekete karikával van bekarikázva a dátum. Pontosan ma egy éve döntött úgy Gabriel Torres, hogy alig egy év házasság után kilép a kapcsolatból, elhagy és otthon, konkrétabban Rio de Janeiroban új életet kezd. Sosem kérdeztem tőle, hogy mi az oka ennek. Talán a vetélésem, talán más, de a tényeken ez mit sem változtat. Unottan keltem ki az ágyból és elmentem a fürdőszobába, majd egy hosszúnak tűnő óra után felöltözve sétáltam le a nappaliba. Reggeli után úgy döntöttem, hogy elkocsikázok az egyik kedvenc helyemre, amit úgy hívnak, La Push. Leparkoltam az autómmal és kisétáltam a tengerpartra. Igazából azt hiszem, hogy ezt nem kellett volna, hiszen szinte láttam magam előtt, ahogy Gabriel elől szaladok nevetve, ő pedig elkap, és nem ereszt. Aztán egy másik emlékkép, a szakításunk pillanata. Ezen a helyen mondta ki, hogy vége, és én most újra itt vagyok, immáron egyedül, cseppet sem erősebben, mint akkor délután. És talán egy cseppet sem boldogabban. Azt mondta talán egyszer visszajön, de most idő kell neki. Idő van bőven, csak éppenséggel nem tudom van-e még értelme várni rá, azok után, hogy egy éve még csak felém sem nézett. Újra elöntöttek az emlékek, én pedig összeszorítottam a szememet. Nem akartam semmit sem látni a múltból. Levettem a cipőm, és szépen lassan elindultam befelé a vízben. Fogalmam sem volt, hogy miért teszem mindezt, de be akartam menni és úgymond lemosni az emlékeket, mintha ez olyan egyszerű lenne. A lábam elérte a víz, én pedig megborzongtam attól, hogy mennyire hideg.
Hiszen ősz van emlékeztettem magamat, és levettem a nadrágom, ami alatt a bikini alsóm volt, aztán levettem a fölsőm és összegyűrve a cipőm mellé dobtam őket. Befutottam a vízbe, és beugrottam a habok közé. A nap, mintha csak érezte volna, hogy egy cseppnyi boldogságra vágyom előbújt a felhők közül, én pedig élveztem a kora őszi jó időt. Kiúsztam a partra és elterültem a köveken, csukott szemeimmel próbáltam a jelenre összpontosítani és erre a csodás időjárásra.