::: Sulpicia Volturi ::: 
Ez vagyok én...~
Karakter teljes neve: Sulpicia Volturi /régebben Sulpicia de la Storm
~
Születési ideje: Kr.e 1000 körül
~
S zületési helye: Olaszország; Volterra
~
Faj: Vámpír
~
Nem: nő
~
Kor (a játék kezdetén) : 22 /kb: 3000 vámpírként/
~
Titulus: The death of Queen
~
Család: ~
Apa: valamilyen Storm..nem emlékszem a vezetéknevére, de tudom,hogy 17 éves koromban hallt meg
~
Anya: Leila de la Storm, már régen meghalt
Testvér(ek): nincsenek
~
Ki változtatott át : Aro Volturi
~
Képességem: -
~
Előtörténet: Az emberi életemre alig emlékszem, minden olyan homályos. Csak azok az emlék villannak fel előttem, amiket meséltek más nem nagyon….
Sokáig kellett kutatni, hogy olyan élő embereket találják akiknek az ősei hagytak valami olyan emléket amiben szerepelek… Nagyon sok kutatás és keresés árán ismertem meg az emberi koromat…
Körülbelül Krisztus előtt születtem 1000 évvel, egy tehetős családba. Állítólag édesanyám nem szült utánam másik gyermeket, de sohasem voltam a családom kedvence. Azt mondták, hogy sohasem tartottam be a szabályokat amiket rám szabtak. Nem tudom mennyire lehet ez igaz..
Édesapám egy vírusos fertőzésben halálozott el, ám mikor ez megtörtént én fogtam magam és elköltöztem hazulról. Mondván engem nem érdekel szülőanyám sorsa… Körbejártam Olaszországot mítoszok után kutatva. Mára akkor is vonzottak a korban megjelenő paranormális jelenségek. Arra tisztán emlékszem, hogy ilyen kutató szerettem volna lenni, és nem tartott vissza semmi. A legendák szerint Volterra-ban jelentős események voltak amik arra utaltak, hogy valami meglehetősen furcsa dolgok történtek.. Így hát Volterr-ba utaztam amikor 18 éves lettem és ott kezdtem el kutatni.
Persze semmit sem találtam és feladtam az egészet és úgy éreztem, hogy nincs semmi amiért élhetnék, hisz az „életem”, az álomvilágom nem létezik. Teljes depresszióba estem nem ettem és nem ittam sőt semmit sem csináltam.
Mikor úgy döntöttem, hogy újra életet lehelek magamban, megismertem egy tökéletes embert. Bár nekem egy kicsit fura volt, hogy jéghideg a bőre és nappal sohasem látom, de szerelmes voltam belé és elfogadtam őt ahogy van. Az estéket mindig az ő társaságában töltöttem és nagyon élveztem, de felvillantak az agyamban a „kicsi lámpák”, hogy valami nincs rendben vele. Kezdtem jobban figyelni a tulajdonságait és már teljesen biztos voltam benne, hogy nem normális..
Kutakodtam de semmit sem találtam, de nem akartam feladni és persze Aro-t sem szerettem volna elveszíteni…
Nem jutottam semmire, a dolgok mindig zsákutcába vittek. Borzalmas volt, hogy nem érezhettem a siker ízét a számban, pedig éreztem hogy csak egy hajszál választ el a győzelemtől, de pont azt a hajszálat nem tudom elszakítani..
Egy hirtelen jött betegség viszont teljesen leápolt. Nem hallgattam Aro-ra aki azt mondta, hogy mennyek be a korházba. Én úgy gondoltam, hogy jobban leszek majd, ám ez nem így volt. Az állapotom egyre rosszabb-és rosszabb lett, míg végül a korházba nem kerültem. Az orvos azt mondta, hogy nincs sok időm hátra, 1-2hét..
Aro minden nap ott volt velem, és fogta a kezem, én pedig nyugtatni próbáltam őt, nem sok sikerrel… Végül eljött az utolsó nap én már az ájulás szélén álltam de még halottam, hogy azt suttogja hogy sajnálom, aztán már csak a fájdalomra emlékszem, az égető fájdalomra..
Mindenem égett, mintha forró vasat nyomnának a bőrömhöz, miközben karddal szurkálnak és savat csepegtetnek rám. Az érzés leírhatatlan, közben pedig pontosan tudom, hogy milyen csak megfogalmazni nem bírom…
3 napig szenvedtem a fájdalomtól. Sikoltoztam és már a halálra vágytam, de az csak nem akart eljönni értem. Addig azt hitem, hogy a halál gyors és kíméletes, de azokban a napokban csalódtam. Nem kímél hanem nehezebbé teszi…
És végre megtörtént amire vágytam a fájdalom csillapodni kezdett, igaz egészen lassan de biztosan. Ami nagy probléma volt, hogy a szívemnél egyre fájdalmasabb lett. A szívem egyre gyorsabb tempót diktált, küzdött az égető érzés ellen, de én már akkor tudtam, hogy semelyik nem győzhet. Olyan mint a jég és tűz harca.. mindkettő belehal. Olyan lesz ez is a végén én is meghalok….
Próbáltam emberi életem utolsó perceiben a környezetemre koncentrálni.. Egyre jobban éreztem az illatokat és a füleim is jobban halotta a hangokat.. Halottam, hogy a körülöttem lévők vissza folytják a lélegzetüket és a szívem egy utolsó dobbanással megállt..
Ugyanebben a pillanatban nyitódott ki a szemem és kezdődött életem új szakasza…
Hihetetlen dolgokat észleltem amit eddig sohasem. Mindent pontosan láttam minden egyes kis repedezést, foltot karcolást..
Mindent jól halottam. A levegővételeket az autók zaját az emberek morajlását, és emellett mindent jól is éreztem. Narancsvirág, moha, csokoládé, orgona és még sok más illat keveredett a levegőben, de valami bezavart a képbe. A torkom úgy kapart mintha kis gereblyéket húztak volna végig rajta. Abban a pillanatban kaptam a nyakamhoz, mire egy számomra ismeretlen ismerős tett felém egy lépést. Az ösztöneim azt súgták, hogy védjem meg magam. Így felugrottam és lelapultam, a számat meg egy morgás hagyta el. Aro (az ismeretlen ismerős) felemelte a kezeit és beszélni kezdett hozzám, elmondta, hogy vámpír vagyok és hogy nem kell félnem ettől az új dologtól, minden rendbe jön majd. Én pedig hittem neki…
Emlékszem az első „vadászatomra”, hogy mennyire élveztem az emberek félelmét és a vér ízét. Imádtam ezt az egészet. Persze voltak a dolognak nehézségei is, mint például az önuralom. Az nagyon nehezen ment, emlékszem, hogy Aro-nak , hogy meggyűlt a baja velem. De mára már az önuralmam is tökéletes..
Az évek teltek-és teltek, én pedig minden napot élveztem, főleg azért, mert Aro ott volt velem. Egyszer pedig megkérte a kezemet. Először annyira meglepődtem, hogy szólni se tudtam erre szegénykém pedig szabadkozni kezdett, de én észbe kaptam és igent mondtam neki. Az esküvőm volt életem egyik legszebb napja! Mindenki jelen volt aki számított, a Volturi palota tele volt vámpírokkal akik mind minket csodáltak.. Élvezetes nap volt, ahogy bőrünkön megcsillant a napsugara szikrát vetve mindenkire.. és az igent kimondani volt a legcsodálatosabb élmény, soha nem fogom megbánni azt, hogy hozzámentem kedvesemhez!
Házasságunk után nem sokkal alakult meg a Volturi, ahol a fő vezetők Caius. Aro és Marcus. Olyan vámpírokat gyűjtenek akiknek valami fantasztikus képességük van…
Marcus és felesége Didyme (Aro húga) nagyon kezdte unni a dolgot és szerettek volna egy újj életet kezdeni, el szerettek volna szökni, és kedvesem, hogy ezt megakadályozza megölte a húgát. Marcus túl fontos számára, hogy elengedje. Nagyon megilyedtem akkor Aro-tól, ha a saját húgát is képes megölni akkor bárkit. Bár ma már én túl léptem rajta, Marcus-t nagyon megviselte a dolog..
Meg tudom érteni neki a felesége volt nekem meg a legjobbarátnőm.
Caius feleségével; Atheodorával ez után kezdtünk nagyon jóban lenni. Hamarosan ő váltotta fel a volt legjobbarátnőm helyét. És aztóta is így van ez.
Aronak sikerült itt tartani Marcust, de ő a fő-fő vezető. Persze mindig kikéri fivérei véleményét, de ő az aki szinte betegesen gyűjti a „kincseket”.
Ma is így élünk mindenki a saját dolgával van elfoglalva..
~
Szerepjáték példa: Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttem. Érezni lehetett az ablaküveg rezegéseit…
Irtó mérges voltam, felidegesített az egyik Volturi tag. Beszerettem volna menni a trónterembe, ő meg megtagadja tőlem a belépés jogát és elkezdi mondani, hogy egy közönséges Volturi tagnak tilos oda a belépés és csakis engedéllyel lehet oda bemenni. Szerencséje annak a lánynak, hogy nem vagyok hirtelen haragú, és nem pofoztam fel ott a helyszínen… Abban viszont biztos vagyok, hogy nem fogja megköszönni amit tőlem kap!
A szoba közepére sétáltam és mély levegőt vettem, szemeim pedig lehunytam. Nem szabadna ilyen apróságok miatt idegeskednem ez Aro dolga.. de én meg nem tűröm el, hogy holmi alávaló kis senkik lenézzenek engem! Ha így folytatom sohasem fogok lenyugodni… Pedig előbb utóbb jobb lesz, úgy tisztábban tudok majd gondolkodni és ma fog visszatérni Aro Svájcból.
Kinyitottam a szemeim és lassú de biztos léptekkel leültem a krém fehér szépítkező asztalomhoz. Harmonikusan helyezkedtek el a tárgyak és pompás rend volt az asztalon. Nem szeretem a szétszórtságot és a rendetlenséget.
Belenéztem a tükörbe és egy mosollyal nyugtáztam, hogy még mindig az a nő néz vissza rám akibe Aro beleszeretett. Igyekeznem kéne, nem sokára megérkezhet. A fehér selyemruhám már az ágyamon pihent, -nem tehetek róla imádom a fehérszínt- amit reggel készítettem oda.
Hajamat egy laza kontyba tűztem fel. Szemem kihúztam fekete szemceruzával ajkaimat pedig vörös rúzzsal kentem ki. Parfümöt sohasem használok, még régebben egyszer meg akartam lepni kedvesem de ő felvilágosított, hogy olyan intenzív szantálfa és lótuszvirág illatom van, hogy az elnyomja bármely más illatát. Azóta nem használok semmilyen sprayt, vagy parfümöt.
Felálltam és a ruhámhoz léptem. Nagyon óvatosan vettem fel, nem akartam összekenni sem és a hajamat sem szétroncsolni. Gyors mozdulattal húztam fel a fehér magas sarkúmat, majd a zenedobozomhoz léptem. Zenedoboz ami egyben a kincses ládám is. Abban vannak a legértékesebb dolgaim. Fényképek és tárgyak. Egy kis kulcs van hozzá ami a Volturis medálom lóg az pedig mindig rajtam van.
A nyakamhoz nyúltam és kicsatoltam a láncot. Az apró kulccsal kinyitottam a zárat a tetőt pedig felnyitottam. Abban a pillanatban felcsendült Beethoven-Für Elise zongora műve.
Észrevettem magamon, hogy teljesen lenyugodtam, így kell ezt csinálni! Dicsértem meg képzeletben magamat.
A dobozkából kiemeltem a gyöngysoromat, a Volturis medálom pedig a csuklómon kétszer áttekertem, egy karkötőt alkotva belőle. Közben idegesen pillantottam az órára ami már délután négyet mutatott, nem sokára haza érkezik…
Ahogy ezt kigondoltam, kopogtattak az ajtón, én pedig egy mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Szabad!- Szólaltam meg csengő hangon. Egy testőr lépett be. Lazán meghajolt és vérvörös szemeit rám szegezte. Őt bíztam meg avval a feladattal, hogy szóljon ha megjön a szerelmem.
- A Mester megérkezett!- Szólalt meg mély bariton hangján a férfi. Én egy elégedett mosollyal biccentettem neki. Intettem neki, hogy elmehet. Amint kilépett az ajtón én is felálltam és lassú nyugodt léptekkel indultam el a trónterem felé.
~
Kinézet: Nem vagyok magas talán 168 cm. Attól, hogy alacsony vagyok nem vagyok kövér, szinte már túl vékony de kellemes látványt nyújtok. Hosszú lapocka alá érő egyenes barna hajam van. Szemem vérvörösen vagy feketén csillog, persze van amikor kontaklencsét használok. Az ujjaim kissé megnyúltak, teljesen ráillenek a zongora billentyűre (hobbiból zongorázok)
Imádom a világos színeket, feketét szinte sohasem hordok. Oda vagyok a régies ruhákért és nem nagyon szeretem a farmer-póló összeállítást, épp ezért hordok leginkább otthon is estélyiket, vagy báli ruhákat.
~
Jellem: Általában csendes vagyok és az ismeretlen embereknek nehezen nyílok meg. Mindig mosolygok még akkor is ha valami fáj nekem. Nem szeretem ha valaki látja a valódi érzéseimet. Szinte mindenkivel kedves vagyok és nehéz kihozni a sodromból, de akinek sikerül az jobb ha retteg. Bosszúálló típus vagyok és nem szeretem ha nem érem el a céljaimat. Ha valamit eltervezek azt véghez is viszem. Haragtartó vagyok sokáig tart megbékíteni. E-melett mindig kiállok a szeretteimért, és nem tűröm a hazudozást.
~
Cél: Amit ki szeretnél játszani a játékaidban. Legyen gyereked, legyen egy ellenséges, meghalni ( bár szerintem kevésbé esélyes ), emberként túlélni egy ragadozó vámpírral való találkozást, mentsen meg egy helyes pasi, amit csak szeretnél
~
Szeretem, mert: –zongorázás
- világos színek
- Aro
- Kúltúra, művészet
~
Nem szeretem, mert: –ha valaki hazudik
- ha a szeretteimet ócsárolják
- ha valaki lenéz engem vagy a Volturit
- hazudozást
- fekete színt
~
Ellenségek: -
~
Fontosnak tartom, hogy tudjátok:User: Néha fogom magam és megzizzenek de olyankor se kel megilyedni XD.
