~ Sulpicia ~ Most komolyan, mégis mit képzelnek magukról
ezek a kis senkiházi szolgák? Nem azért vannak,
hogy azt tegyék, amit én mondok? Tudtommal azért.
Mérgesen becsapom az ajtót és közben azon töröm a
fejemet, hogy miként szabadulhatnék meg tőlük. Aro
vette fel őket, ebben biztos vagyok, csak azt nem tudom,
hogy miért embereket. Az emberek úgy gondolják, hogy
egyszer majd úgyis meghalnak és tök mindegy, hogy mit
tesznek, de ez nem egészen így van. Miután becsaptam az
ajtót, rögtön ledőlök a kanapéra. A széles kanapé olyan
kényelmes, hogy nem is akarok róla soha felkelni. Kezemmel
végigsimítok a sík egyenes hajamon. Nem kellene ennyit
idegeskednem. Árt a szépségemnek. Ki kellene kapcsolnom
egy picikét. Mostanság mindig, mindenen felhúzom magamon.
Bár ezt senki sem tudja, én azért érzem és nem is olyan egyszerű
mindent magamba fojtani. Tudom, hogy régóta nem mutatom
ki az érzéseimet, de rettenetesen nehéz nyugodtnak maradni,
ha legszívesebben megölnéd őket. Én már csak tudom.
Azonban továbbra is kitartok emellett, mert ez egy nagyon jó
önfegyelmi tréning. Az önmegtartóztatás az élet minden
területén sikeres lehet, ha magabiztos vagy és céltudatos.
Az ágyon feküdtem és csak néztem erre-arra. Most ki kellene
mozdulnom, nagyon ki kellene. De vajon milyen szemmel néznék,
ha én is kimennék a palotából? Szerintem meglepődnének,
de ez van. Mondjuk elmehetnék sétálni valamerre.
Nem túl messze,természetesen. Csupán egy kis mozgás
és levegőzés jót tenne nekem. Óvatosan,lassan
feltápászkodtam az ágyról, de mielőtt kiléptem volna az ajtón,
a tükörbe néztem. Ma kivételesen nem nézek ki túl rosszul.
Bár a bőröm nagyon fehér és a szőke hajam csak ront az
összképen, én úgy gondolom, hogy szép vagyok. Az egyik ujjammal
az ajkaimon lévő erős rúzst szétkentem, még jobban, majd
megtöröltem egy papír zsebkendőbe.
Kimért, kis lépésekkel haladtam a sötét folyosókon és
közben mindenfelé nézelődtem. Olyan lehangoló, hogy
itt minden olyan fekete és komor. Már megszoktam, de
azért mégis olyan rossz. A fekete köpeny megint rajtam van,
de csak azért, mert kötelező. Szerintem annyira nem is rossz,
bár azért nem a legjobb. Semmiképpen sem akarom most
összerúgni a port Aro-val, mert a végén, én is úgy végzem, mint
Didyme. Sulpicia is megrettent tőle, de el, nem pártolt. Ha Caius
ilyesmit tett volna, nyomban ott hagytam volna. Sosem tudtam
volna neki ezt megbocsátani, akár velem tette, akár mással.
Olyan vagyunk mint egy nagy család és szerintem nem
gyilkolással kell megoldani a családi vitákat. De rám sosem
hallgat senki. Az évek során is csak utólag látták be, hogy
talán egy női vélemény nem is lenne olyan rossz.
- Felség.Valaki hirtelen rám köszön, de nem köszönök vissza. Egyrészt
azért, mert nem tudom, hogy ki volt, másrészt azért, mert minek?
Bárki is az, biztos, hogy alattam áll, mert a három nagy nem így
köszönne, főleg nem Caius. Biztos vagyok benne, hogy jól tettem,
hogy nem köszöntem. Tudom, hogy nem túl udvarias gesztus, de
engem ez most nem érdekel. Valami szolga hozzám szól én
meg vágódjak hanyatt? Ja persze, még mit ne. Inkább csak tovább
sétáltam. Nem tudom, hogy hova kellene mennem, nem tudom,
hogy miért megyek, azt sem tudom, hogy melyik folyosón vagyok.
Csak erre volt kedvem jönni. Megállok, körülnézek, visszanézek.
Azt hiszem, hogy az az ajtó a kertbe vezet. Milyen érdekes, hogy
bár több ezer éve itt lakom, mégsem tudom, hogy hol vagyok.
Ez biztos a sötétség és a rideg hangulat miatt van így.
Miután magam is meggyőződtem róla, hogy tényleg az
az ajtó vezet a kertbe, arra vettem az irányt.
Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre
megpillantottam Sulpiciat. Ott sétálgatott a kertben és
a virágokat nézegette. Olyan szép volt, ahogyan lassan
sétált. Megfordultam,hogy becsukhassam az ajtót. Neki
könnyű dolga van, mert a terasza ide nyílik, így könnyen
eljuthat ide, amikor csak akar. Nekem bezzeg végig kell
sétálnom hatezer folyosón. Nagyon, de nagyon halvány
mosolyt eresztettem felé. Sulpicia pontosan tudja, hogy
nem a mosolyom miatt vett el Caius és megérti, legalábbis
azt hiszem. Biztos nem vagyok benne. Ő sem olyan nagy kedves
ha jól tudom, kimondottan kegyetlen. Mi feleségek, már csak
ilyenek vagyunk. Köhentettem egyet, majd megszólaltam, nem
kellett hangosan mondanom a szövegemet, mert nem állt olyan
távol tőlem:
- Drága Sulpicia!Mielőtt mindenki azt hiszi, hogy mi ilyen érdekes viszonyban
vagyunk, szeretném közölni a kedves olvasókkal, hogy ez
a szokás. Mi feleségek, udvariasak vagyunk egymáshoz,
mert amolyan barátok vagyunk. A mosoly szinte ráfagy az arcomra.
Kicsit kényelmetlenül érzem magamat miatta, de ez mindig így van.
