Időm sem volt reagálni igazából. Nem ismer, most lát először, nem köszön, hogy helló vagy valami. Csak letámad, és azt sem tudom, mit akar. De ez még a kisebb gond, amit mondott az inkább letaglózott, mint maga a srác jelenléte.
- Öhm, amúgy szia. – próbáltam valami értelmeset kinyögni a számon, de ez most nem bizonyult valami könnyű feladatnak. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. - Ragadozó vámpír, ez nem kérdés. Vörös szem. Ez tény. És ovisokhoz megy? Még hozzá cukorkát osztogat? És egy nyalóka volt a szájában, ami csak még jobban sokkolt. De hiszen vámpír? Olyan mintha földet enne nem? - Azt sem tudtam, mivel kezdjem a tömérdek kérdés közül.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, az orrom alá nyomta a cukorkákat, ami az embereknek talán csalogató illat, az alapján amit tudok róla, én régen még nem igazán ehettem ilyet, most meg egyáltalán nem csábít. Elképzelni sem tudom, miért eszi ezt!?
A következő pillanatban meg már valami engedélyt nyomott az orrom alá. Minek néz engem? Mi lennék én ellenőr? Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy vámpírdiliházból szabadult volna, de most komolyan. Találkoztam már pár ragadozó vámpírral is, de ez most úgy sokkolt. Nagyon fura egy figura az már biztos. Csak egy okét bírtam kinyögni mint választ.

- Dehogyis enném meg őket. Vega vagyok hékás... - de láttam, hogy már ő is felfedezte a szememet. A kérdése azonban újra meglepett.
- Osztogassak cukorkát? - Ez valami csajozó duma? Gondoltam magamban, de a valóságban sejtettem, hogy ez az egész abszurd szituáció valós, és kínomban csak felnevettem.

Mikor bemutatkozott, csak akkor kezdtem teljesen felfogni, hogy mi is történt közel fél perc leforgása alatt, és lassan felvettem az események fonalát.

- Én meg Zoey lennék. Zoey Averay. Nem messze lakom a családommal. Mondták már, hogy nagyon furcsa alak vagy? – mondtam nevetve, majd gyorsan folytattam, miután elengedte a kezem. – Tőlem félted őket? Néztél már tükörbe? Te vagy aki embereket ölsz. – kezdtem a legelső kérdéssel. Kicsit nevetséges számomra, hogy tőlem félti őket. Oké persze tényleg vadászni indultam, mert már elég rég vadásztam, így sötétek a szemeim, de ha kettőnk közül kellene választani inkább őt jelölném a veszélyesebb kategóriában. De mindegy is. Ha már így belejöttem, talán folytathatom a kérdéseim sorát, max. nem válaszol. De én legalább feltettem a kérdést, ha nem kérdezem meg, nem is kaphatok választ. Igaz?

- Figyu? Miért eszed azt a nyalókát? Nem undorító neked is? Hiszen olyan íze lehet mint a földnek. Kb. bár még nem kóstoltam földet. – majd lenéztem a lábam elé, és földet kezdtem el nézni. Nem, abszolúte nem csábít, hogy megkóstoljam.
- Amúgy mindig ilyen pánikszerűen véded magad, még ha meg sem vádoltak semmivel. Mutattam a nemrég felmutatott papírokra. Valószínűleg igaziak is, de ebbe most nem akartam belemenni. Nem is igazán érdekelt. Aztán eszembe jutott valami, ami több minden is megmagyarázna, bár nem teljesen, hiszen semmire sem gondoltam még akkor, amikor letámadott.
- Várjunk csak, ugye nem olvasol a gondolatokban???

Éreztem, hogy túl sokáig vártam a következő vadászatig, mikor a tükörbe néztem már emléke sem volt a szememben az aranybarnának. Gyorsan átöltöztem egy olyan ruhába amit nem sajnálok összevérezni, mielőtt összefuthattam volna a szüleimmel és meglátják, meddig halogattam már megint. Nem egyszer megkaptam már ezt. De megértem őket, hisz egyikőnk sem szeretné, ha elveszteném a fejem és megtámadnék valakit, csak, mert rég vadásztam.
A ruhásszekrényem is két részre volt osztva, voltak régi darabok, amiket ilyen „alkalmakra” tartogattam. Hiába több évtizednyi gyakorlat, ez valahogy sosem jött össze nekem. Mindig sikerült összekoszolnom a ruhám. Nem mintha olyan sokat számítana nekünk, hogy újat vegyünk, de mégis engem eléggé frusztrált eme bénaságom. Egy cetlit hagytam az asztalon anyuéknak, hogy tudják, hol vagyok, és mielőtt visszaértek volna a kertből eltűntem a fák közt.

A kedvenc helyem egy kis rész volt a folyó mellett. Csendes, csak a madarak csicsergését lehetett hallani. Útközben abban reménykedtem, hogy nem találkozom turistákkal. Előfordult már pár ilyen alkalom, és volt is egy eset, ahol majdnem egy kisebb tragédia lett a vége, hacsak apa meg nem jelenik. Úgy érzem, most sem vagyok olyan állapotban, hogy megkísértsem a sorsomat. Mikor már tudtam, hogy közel vagyok, lelassítottam a futásból, és körbeszimatoltam nincs-e a közelben ember. Az biztos, hogy ember nem volt, de annál meglepőbbet éreztem meg a levegőben. Nem voltam benne teljesen biztos, mert eddig szerencsémnek hála csak egyszer találkoztam a fajtánkból ragadozóval, de majdnem 100%-ig biztos voltam benne, hogy egy ragadozó áll nem messze tőlem. Óvatosan indultam tovább. Nem tudhatom, hogy milyen fajtával van dolgom. Lehet, hogy nekem esik, amit meglát, vagy normális lesz.

A kíváncsiságom hajtott, hogy menjek tovább és lessem meg az ismeretlen vámpírt. Magán a jelenlétén nem igazán lepődtem meg. Hallottam Forks hírét, hogy vonzza a vámpírokat. Ahogy kilestem pont láttam ahogy elesik, és hogy elejt valamit. Jobban nézve észrevettem, hogy cukorkákat szedeget össze. Halk nevetés tört ki belőlem. Nem igazán állt össze a kép a fejemben, hogy mit keres egy vámpírnál cukorka. Ahogy közelebb akartam menni ráléptem egy faágra, ami reccsenve adta meg magát a lábamnak. Azt hittem ezzel lebuktam, de felém sem fordult, majd rájöttem az okára. Láttam a fülében a fülhallgatót. Nah az már biztos, hogy nem elmaradott. Úgy éreztem, nem kell tőle félnem, így végül nem az eszemre, hanem a nyughatatlan természetemre hagyva a dolgot elindultam felé. Lesz ami lesz. Már csak pár lépés volt hátra, amikor hirtelen megfordult.