Forgotten years

Tárgy: Re: Forgotten years Szer. Jún. 29, 2011 1:30 pm

"I'm so afraid to, I couldn't stand to
Waste all my energy on things
That do not matter anymore"

Egyenesen odamentem hozzájuk, Hope-ot átöleltem, hogy valamelyest megnyugodjon. Majd Flo-hoz fordultam:
-Meg kell beszélnünk egy-két dolgot Hope-pal, magunkra hagynál légyszi?
Látszott az arcán, hogy nagyon is felfogja, mi történt velünk, de valamiért mégsem akart elmenni. Csak ült a helyén és aggóva nézett ránk.
-Történt valami a boltban?
Látva, hogy egyinkünk sem válaszol, már határozottabban, ugyanakkor izgatottabban kérdezte:
-Ugye, nem azt akarod mondani, hogy az anyukád megtudta a titkot?
Ránéztem Hope-ra, aki gondterhelt arccal pillantott a húgomra. Flo -ha másból nem is- ebből megérthette, hogy mi játszódhatott le ma reggel a kisboltban. Elkerekedett a szemmel sóhajtott.
-Te jó ég...! Na jól van - mondta, miközben felállt- nem zavarlak titeket. De Apát feltétlenül avasd be!
Azzal ki is ment a konyhából, fel az emeletre, az enyémmel szemben lévő szobába. A húgomban mindig is becsültem, hogy ha olykor-olykor fel is idegesít a jelentéktelen hülyeségeivel, és beleszól a dolgaimba, azért azt mindig tudja, mikor kell lelépnie. Most, hogy egyedül maradtam Hope-pal, már valamelyest felszabadultabban tudtunk beszélni.
Féltem is kérdezősködni, de ugyanakkor tudnom kellett, mi játszódott le Mrs Miller és közte, miután elmentem. Arra gondoltam, hogy ha valami nagy baj történt volna az anyukájával, akkor most nem itt lenne ő sem. Viszont Mrs Miller amennyire utál engem, valószínűleg Hope-pal is kiabálhatott, sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy eltiltotta tőlem örökre. Meg is érteném, hiszen ki akarná a tulajdon, egyszülött lányát egy felemás szörny közelébe engedni?
-Ne haragudj, amiért tönkretettem a boltot. És egyáltalán, nem lett volna szabad átalakulnom előttetek. Olcsó kifogás, de sokáig nem öltöttem fel ezt a formámat, így nem tudom magam olyan jól kontrollálni, mint a rezervátumbeliek.
Örültem, hogy az arcom nem vörösödött el, mert így is alig tudtam a szemébe nézni. Abban a pillanatban valahogy egyáltalán nem éreztem magam férfinek; és ez még pluszba rátett egy lapáttal a gondjaimra.
-Sejtem édesanyád nem tud a fajtánkról. - vetettem oda, de mivel nem jött válasz, folytattam.
-Nem lesz neki egyszerű elmagyarázni ezeket a dolgokat, de ezen a ponton sajnos már muszáj lesz. Az eskü úgy szól, hogy nem árulhatjuk el kilétünket az embereknek, mert nem csak a saját, de a falkánk titka is.
Felnéztem rá, hátha mond valamit. Úgy éreztem, túl sokat beszélek, nem hagyom őt szóhoz jutni, pedig elredetileg ő keresett fel engem, hogy beszélni akar velem.
-Anyukád hogyan reagált?
Enélkül nem kezdhetünk el semmit. Ha nagyon lesokkolták a látottak, akkor talán hetekig se tudjuk ezt vele megvitatni. Remélhetőleg nem esett semmi baja.

Tárgy: Re: Forgotten years Hétf. Jún. 27, 2011 3:47 pm

Only searching for this
That which doesn't exist
Although our ability to relativize remains unclear

Olyan volt az egész, mint egy autóbaleset. Azok, akik már átestek ilyen traumán, mindig úgy meséltek a dologról, mintha az utolsó perceket lassítva élték volna át. Én is megéreztem, hogy mi fog történni néhány másodperccel korábban, de nem tudtam tenni semmit, csak néztem, ahogy Adiran megpróbál elszökni. Tudtam, hogy nem csak anyám közelít hozzá fenyegetően, hanem a benne rejlő farkas is, de tudtam, hogy úgysem segíthetek rajta. Összegörnyedt, mire önkéntelenül is a nevét suttogtam - több levegő ugyanis nem volt a tüdőmben -és egy lépést tettem felé, de ekkor bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Tudtam, hogy mit fogok látni, még is megijesztett az, ahogyan Adrian egész alakja megnyúlt, csontjai hallhatóan ropogtak, ruhája eltűnt és helyette sűrű fekete bunda vette át a helyét. A farkas a szemembe nézett, és azt hiszem néma bocsánatkérést próbált küldeni felém, de nem bizonyosodhattam meg róla, ugyanis elrugaszkodott és kitörve a redőnyt és az ajtót eltűnt az erdő irányába.
Egy másodpercig csend volt, amit csak Anyám ziháló légzése szakított félbe. Eltántorgott a pultig, és úgy kapaszkodott belé, mint aki halálos sebbel kúszott el idáig, és most csak a falap akadályozza meg abban, hogy össze ne essen. Ijedten léptem mellé, egy pillanatig ugyanis azt hittem, hogy Adrian átváltozás közben véletlenül megkarmolta, rajta vezetve le óriási dühét.
Gombóccal a torkomban érintettem meg Anya vállát. Nem tudtam, mihez kezdhetnék, ha ez valóban megtörtént volna. Kit hibáztatnék? A fiút, aki lehet, hogy nyomorékká tette az Anyámat? Vagy azt a nőt, aki magára haragította a szerelmemet, aki jogosan vet elégtételt rajta? Tehetetlenségemben felsóhajtottam.
Ekkor azonban kiderült, hogy Anyán semmilyen külső sérülés nem látszott, ruháját nem mocskolta be vér. A lelki sérülésekről viszont semmit sem tudtam, Mikor hozzáértem úgy rántotta el magát, mintha tüzes billogot nyomtam volna a vállába. Megszólítottam, mire csak még távolabb húzódott, majd megremegett, és a kezét a tenyerébe temette.
Nem mertem megszólalni, vártam, hogy ő kezdeményezzen, de akkor észrevettem, hogy sír. Mióta az eszemet tudom, csak egyetlen egyszer láttam Anyát sírni. Édesapám temetése utáni este, amikor először kellett egyedül aludnia az óriási franciaágyban, körbevéve a korábbi boldog életünket ábrázoló fényképekkel. Ha pedig rajta múlik, ezt sem tudom meg, ugyanis bezárta az ajtót, a párnára hajolt és minden erejével megpróbálta visszatartani a könnyeit. Én azonban mégis rányitottam. Elkerekedett, csillogó szemekkel nézett rám, aztán mikor leültem mellé az ágyra, magához rántott és egymást szorosan ölelve, ringatózva sírtunk még hosszú percekig. Azután még inkább vigyázott, hogy sose lássam gyengének, de éjjel, amikor azt hitte, hogy már alszom, még hallottam az elfojtott szipogásokat a szomszéd szobából.
Éppen ezért volt annyira megdöbbentő ez a jelenet. Megragadta a csuklómat és alig hallhatóan ezt suttogta:
- Bevésődött már?
Meglepetésemben megpróbáltam elrántani a karomat, de vasmarokkal szorította a pulthoz. Tudtam, hogy nincs mese, semmi értelme titkolózni, el kell mondanom az igazat. Bólintottam, mire valami átsuhant a szemén. Kétségbeesés talán? A következő kérdés viszont rögvest érkezett, így nem maradt időm töprengeni.
- Veled?
Ismét bólintottam, mire elengedte a kezem, és vonásain valamilyen furcsa beletörődés látszott. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Én mindig is hittem a spirituális dolgokban, valamilyen magasabb erő létezésében, ezért a törzsi legendákat könnyen elfogadtam. Nem hittem bennük azonnal, de elég volt Adrian jelenléte, és biztos voltam benne, hogy igazak.
Anya viszont úgy viselkedett, mint akit nem maga a farkasok létezése sokkolt, sőt úgy tűnt nem is érdekli az, hogy új ajtót kell beszereznünk. Őt inkább az döbbentette meg, hogy Adrian is farkas, ráadásul a mágia miatt mi ketten egy pár vagyunk.
- Sosem akartam elmondani neked ezt, de most már kénytelen leszek - kezdte. Hangja alig volt több suttogásnál, én mégis minden szót úgy értettem, mintha a fülembe üvöltötte volna.
- Édesapáddal már kisgyermekkorunk óta ismertük egymást. Csakúgy mint te a rezervátumbeli fiúkat. Egy törzshöz tartoztunk, együtt hallgattuk végig a tábortűz körül ülve a régi meséket, együtt barangoltunk a parton. Gyerekek könnyen barátkoznak, mi azonban az idő előrehaladtával csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Mindenféle őrültségre rá tudott venni, a sziklaugrás vele nem is tűnt olyan veszélyesnek. Aztán amikor 16 éves lett, a születésnapján valami egészen furcsa dolog történt. Váratlanul otthagyta a csapatunkat, hazarohant és nem is bújt elő egy hétig. Attól kezdve sokáig nem is találkoztunk, mindenkit került. Nem értettük, hogy mi a helyzet, ezért elmentem hozzájuk. Az ágyán fekve találtam, de nem tűnt betegnek, sőt. Valahogy magasabbnak és izmosabbnak tűnt, és valamilyen fensőbbséges erő áradt belőle. Rám nézett,és attól kezdve minden megváltozott. Minden szabad percét a közelemben akarta tölteni, éjszakánként az ablakom alatt volt, folyton azt figyelte, nehogy valamilyen bajom essen. Körülbelül egy hónapig folytattuk ezt, aztán bevallotta, hogy miért változott meg. Hál' istennek mi ketten már évek óta szerettük egymást titokban, ezért nagyon boldog volt a kapcsolatunk. Ráadásul apád a legjobb vérvonalból származott, ősei közül sok Alfa került ki, ezért ő volt a legelső, aki átváltozott.
- Mind a ketten imádtuk egymást, bármit feláldoztunk volna a másikért. Egész életemben csak egy férfit szerettem, és az ő volt. Mindent megkaptam tőle, amit csak kívánni lehet, számomra tényleg ő volt a világ jobbik fele. Amikor meghalt egy részem vele együtt távozott. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább élni nélküle, nincs értelme semminek, ha nincs velem. Ezért akartalak mindenáron megvédeni attól az Adrian gyerektől, ugyanis ő is a rezervátumból jött, ráadásul a szüleivel ugyanaz történt, mint velünk. Túl nagy volt az esélye annak, hogy örökölte a végzetes gént, és azt akartam, hogy ne függj egyetlen férfi szerelmétől, ugyanis ha bármi történne vele, nem tudom, mihez kezdenél. Nekem te voltál az egyetlen dolog, hogy levessem magam az egyik parti szikláról, és végre megint Apáddal legyek. Tudtam, hogy fel kell nevelnem téged és ez megállított. Nem akartam, hogy szenvedj, hogy őrültségeket tegyél. Meg tudod ezt bocsátani nekem?
Mire befejezte a történetet már mindketten sírtunk. Az agyam még küzdött, hogy fel tudja dolgozni az információkat. Édesapám az egyik híres vérvonalból származó farkas volt, aki anyámmal vésődött be. A történelem vajon hányszor akarja megismételni önmagát?
- Most mennem kell... beszélnem kell vele...
Szinte azt sem tudtam, hogy mit mondok, csak gyorsan összekapkodtam a padlón szanaszét heverő ruhákat, és az ajtóhoz - mármint ahhoz a helyhez, ahol fél órával ezelőtt még az ajtónk állt - léptem, majd hátranéztem a vállam fölött. Anya arcába kezdett visszatérni a szín, képes volt megállni a saját lábán, sőt még egy mosolyt is elővarázsolt. Tudtam, milyen nehéz lehetett elmondani neki ezt a történetet, ezért elsuttogtam egy köszönömöt, majd kisiettem a bolt elé.
Bepattantam a kocsimba, és reszkető kézzel indítottam. Azért imádkoztam az Adrian házáig vezető úton, hogy nehogy balesetet okozzak, ugyanis egész testemben reszkettem az elfojtott érzelmektől. Lefékeztem az ismerős ház előtt, majd kezemben a ruhákkal az ajtóhoz siettem és csengettem.
Hallottam a saját szívdobogásomat, amíg vártam, hogy valaki beengedjen. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Adrian húga. Mikor utoljára láttam, még copfos kislány volt, most viszont úgy tűnt éppen a lázadó korszakát éli.
- A bátyádat keresem. Itthon van? - nyögtem ki.
- Nem, éppen mászkál valahol. Tudod, most valamilyen fotósorozatot csinál a környékről. A városi mamlaszokat fel kell világosítani, hogy az igazi medvék nem pont olyanok, mint Micimackó.
Elnevettem magam, majd követtem őt a nappaliba. Szerencsére nem volt otthon senki. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e Adrian szüleinek a szemébe nézni azok után, amit megtudtam róluk. Alig helyezkedtem el a kényelmes kanapén, amikor zajt hallottam odafentről.
- Van macskátok? - kérdeztem izonytalanul.
- Ááá, nem. Ez csak az én sztárfotós bátyám. Valaki felvilágosíthatná, hogy itt is működik az ajtó, ugyanis mióta megjött az ablakon közlekedik.
Hallottuk, ahogy odafent matat, majd a lépéseit a lépcsőn. Tudtam, hogy alulról a 6. lépcsőfok mindig nyikorog, ezért mikor meghallottam az ismerős zajt felnéztem, és a fiú tényleg ott volt. Sebtében felkapott ruhákat viselt, a haja zilált volt és az egyik helyen még egy szép zöld levél is bele volt akadva.

Tárgy: Re: Forgotten years Szomb. Jún. 18, 2011 7:44 pm

"The worlds collide
And you know
That It's pure filth
That I hide"

Számítottam rá, hogy az udvariasságom ellenére kiabálni fog velem. Azzal is tisztában voltam, hogy tulajdonképpen semmire nem megyek a türelmemmel és nyugalmammal, mert ő ugyanúgy a szememre fogja hányni a múltat, sőt, talán még sérteget is. Úgy voltam vele, hogy én mindenáron megőrzöm a higgadtságomat, és ha elmond is mindennek, tisztelettudóan fogok viselkedni vele szemben. Ám Mrs Millert elkapta a hév; gyorsan az ajtóhoz szaladt, megfordította a "NYITVA-ZÁRVA" táblát.
~Fenébe -gondoltam ~mindenáron bele akar kezdeni egy kínos beszélgetésbe. Most már nem jönnek be a vevők, úgyhogy muszáj lesz valahogy megmagyaráznom a dolgokat.
Azonban a rolót is lehúzta, s amire abszolút nem gondoltam: támadó állásban közelített felém. Furcsa, mert ezekben a pillanatokban pont olyan volt, mint egy... egy "olyan"... egy vámpír. A szemei tágra nyíltan néztek rám, tekintete az enyémbe fúródott, a kezei reszkettek, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban képes lenne nekem ugrani és akár meg is fojtani. Ahogy rekedtes, rémisztő hangon szitkozódott, észrevettem, hogy a keze a konyhakés felé nyúl. Csak pár centire volt tőle, így nem volt időm sokat gondolkozni.
Ha túl sokat várok, még megöl. Habár, az is igaz, hogy nekem a fajtámból adódan rendkívül gyors a regeneráló képességem, és hát azért ha valaki nekem támad, minden lehetséges módon védekezek - ez természetes ösztön.

Hirtelen jeges borzalom futott át a gerincemen:
éreztem ugyanis, hogy a pulzusom egyre megemelkedik, s nem állt meg az egészséges szinten, hanem minimum 200 fölé ment, s kezdtem hallani a zúgást a fülemben. Tudtam jól, hogy ez mit jelent, de már olyan régen történt velem ilyesmi, hogy komolyan megijedtem a következményektől. Nem tudtam, hogy vajon képes leszek-e majd kontrollálni a dolgot, vagy a bolt közepén átalakulok vérfarkassá. Az emberi felem szerencsére még uralkodott a farkason, így megpróbáltam tudatosan lecsillapítani magamat. De nem ment az olyan könnyen: minden egyes szívdobbanásnál éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, majd a vállizmaimba, s végül a lábam is kezdett bedagadni, annyira, hogy mozdulni sem tudtam. Láttam Mrs Milleren, hogy megváltozott kissé az arckifejezése, de a konyhakés markolatát továbbra is szorongatta, s fenyegetően nyújtotta felém. Már nem volt visszaút, s innestől kezdve tudtam, hogy csak pillanatok lehetnek hátra. Amíg még tudtam, a kijárat felé vettem az irányt, hogy kimehessek, de mivel rá volt húzva a redőny, nem tudtam kimenni. Térdre estem a reluxás ajtó előtt, a fejemet a fakeretnek döntöttem, ekkor éreztem, ahogy a nyaki ütőeremen legalább 2 liter vér folyhatott át egyszerre. A szemeim kidülledtek, szinte szétfeszültek.
-Nem fogsz innen kimenni, amíg... -kezdte Mrs Miller, de már nem fejezhette be, be annyira letaglózta az, amit látott. Görcsösen kapaszkodtam a zsinórba, ami a redőnyt tartotta, amikor hallottam, hogy Hope remegő hangon mondja ki a nevemet. Két másodpercbe sem telt, a testem áttranszformálódott fekete vérfarkassá, majd amilyen gyorsan csak lehetett, kitörtem az ajtót s elrohantam az erdőig, ami ugyan nem volt messze, de a parton bárki megláthatott. Az indiánok legtöbbje tud a vérfarkasok létezéséről, de sejtem, hogy Mrs Miller, s jópáran nem is sejtik, mifélék vagyunk. Hope sem tudta biztosan, míg el nem mondtam neki.
Kint az erdőben aztán egy fa tövében próbáltam lecsendesedni, amikor zúgó fejemben egy hangot hallottam meg - ismerős, mély, óvó hangot.
~Higgadj le, Adrian! Ne felejtsd el, hogy ki vagy!

Körülbelül 5 perc után már mellső lábaimra ereszkedve pihentem a fa árnyékában. Előttem egy tiszteletteljes tartású, sötétszürke vérfarkas állt, sárga szemekkel - Apám.
~Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Valóban érdekelt, vajon hogyan érezhette meg, hogy átalakultam.
~Hallottam a gondolataidat. Össze-vissza csapongtak, szinte ordítottak a fejedben a múltad emlékei. A Miller-lány miatt van mindez, ugye? Szerencse, hogy nem támadtad meg őt, vagy Katherine-t. Gondolj csak Emily Youngra.
~Hiszen gondoltam rá, épp ezért rohantam be az erdőbe. De az anyja bezárt a boltba! Miatta majdnem megtámadtam Hope-ot! -mérgesen felmorogtam.
~Újra meg kell tanulnod kontrollálnod magadat! Régen történt már veled ilyesmi. Tudatosan kell megnyugtatnod magad, ha emberek közé kerülsz!
Én is erre készültem, de mi a fenét tehettem volna? Ott állt az a nő késsel a kezében, vérben forgó szemekkel. Szerintem félelmetesebb volt mint én vérfarkas alakban.
~Tudom, mi történik veled! Én is ugyanzt éltem át édesanyáddal. Rettenetesen fogsz szenvedni, s az évek során ez vajmi keveset enyhül majd. De idővel lesznek szép pillanatok is. Csak most kell észnél lenned!
Ezt mindig szerettem Apámban. Kertelés nélkül mondta ki az igazságot. Tisztában voltam azzal, hogy a bevésődés -amellett, hogy mély és igaz szerelmet hoz életed végéig- rettenetes szenvedéssel és kínlódással is fog járni. De nem gondoltam, hogy velem is megtörténik, főleg nem Hope-pal. Biztos voltam benne, hogyha valaha is imprintem lesz, az majd New York valamelyik felkapott modelljével történik meg, vagy egy kevésbé felkapott pincérlánnyal, aki a kedvenc Starbucks Cafémban szolgálja fel nekem a karamellás frapuccinót. Valami egyszerű gondolkodású, kedves, szép lány, aki hisz a mesékben lévő örök szerelemben, és szárnyalni fog a boldogságtól, hogy megtörtént vele. Az újságok majd cikkeznek Adrian Parker sztárfotós és Miss XY különös kapcsolatáról, "mely 20 év után is olyan, mint mikor először találkoztak".
De hogy pont Hope-pal, akitől 12 államnyi távolság választ el, és a tudat, hogy egész tinédzserkoromban Ő volt az egyetlen lány, akivel komolyan gondoltam. Sőt, ha az egész életemet nézzük, Ő volt az egyetlen, aki komolyan gondolta VELEM.
Szép lassan visszanyertem a higgadtságomat, úgyhogy ideje lett volna átalakulni, bár így ruha nélkül kellene hazamennem.
Így hát búcsút véve Apámtól, elindultam a házunk irányába, már emberi alakban bemásztam a szobámba az ablakon át, s felkaptam egy pólót és egy farmert.
Lesétáltam a lépcsőn, ám amikor a nappaliba értem, földbe gyökerezett a lábam: a heverőn találtam a szétszakadt ruháimat, és ahogy megfordultam, a konyhában láttam, amint Flo ott ül az asztalnál, szembe vele pedig Hope kétségbeesett arccal, sápadtan.

Tárgy: Re: Forgotten years Szomb. Jún. 18, 2011 11:44 am

Nem tudtam, mit tehetnék. Tudtam, hogy a feszültség lassan tetőfokára hág és úgy fog robbanni, mint egy időzített bomba. Egyetlen reményem a vevőnk volt, de valószínűleg nem csak én éreztem úgy, hogy perceken belül elszabadul a pokol, ugyanis amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt a boltból. A becsapódó ajtó meglökte a kis csengőt, aztán csend lett. Látszott Anyán, hogy minden erejével azon van, hogy megőrizze a hidegvérét. Kiszolgálta Adriant, de nem állta meg, hogy ne tegye fel azt a szúrós kérdést. A fiú persze megpróbált helyes választ adni, de közben elkövette azt a hibát, hogy rám nézett. Valójában egy rossz szót sem szólt, de úgy hangzott, mintha én lennék az a valami, amire szüksége van. Önkéntelenül is elmosolyodtam, de gyorsan elkaptam a tekintetemet. Sajnálatos módon éppen a pult irányába, így találkozott a pillantásom Anyáéval és megfagyott bennem a vér. Harag, döbbenet és csalódás tükröződött az enyémhez oly hasonló szempárban mikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen a saját vére árulta el.
Egy ugrással az ajtónál termett és mielőtt Adrian akár megmozdulhatott volna, elfordította a kis táblácskát, és leeresztette a rolót. Félhomály ereszkedett a boltra, amit csak az ablakokon beszökő fény tört meg. Még számomra is félelmetesnek tűnt Anya, ahogy lassan, mint egy prédáját becserkésző vadállat közelíteni kezdett Adrian felé. A szívem a torkomban dobogott, a lábamat szinte nem is éreztem. Eszembe jutott az az alaptanítás, ami szerint mindenki élt a törzsbe, ami minden más törvény előtt állt és megszegése szörnyű bűnnek számított.
A család az első. A családért bármit meg kell tenni.
Anya számára most Adrian volt a legnagyobb veszélyforrás, ami valaha fenyegette a családunkat. Egyszer már tönkretett, hiába tett meg akkor is mindent ő, akinek a gondjaira voltam bízva. Más esetben természetesen a férfi intézkedne, különösen ha egy udvarlóról van szó, de Anya erős asszony és már régen megtanulta, hogyan boldoguljon a férje nélkül. Nem hiába volt az egyik legősibb indián törzs leszármazottja, akinek felmenői véres csatákban védték a földjüket.
A bolt a mi területünk volt, Adrian pedig átlépte ezt a határvonalat. Csak álltam és néztem, ahogy alig néhány lépésnyire megáll, keze az egyik közeli polcon nyugvó konyhakés fölött remeg és rekedten megszólal:
- Mégis miért kellett visszajönnie ebbe az istenverte városba? Talán a lányom skalpja nem volt elég? Mi mást akar még elvenni tőlünk?
Arra számított - ahogy valószínűleg Anya is, hogy Adrian megremeg a félelemtől és fülét farkát behúzva, mély hajbókolás közepette kiiszkol a boltból. Ekkor azonban ijedten észrevettem, hogy nem fél, hanem dühös. Méghozzá nagyon. Láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét, ami még így sem hagyta abba a remegést, karján kidagadnak az izmok. Most döbbentem rá igazán, hogy milyen izmossá vált. Nem véletlenül - suttogta egy hang a fejemben. Aztán Adriant hallottam, ahogy ezt mondta akkor éjjel: - Elég valamilyen erős indulat vagy érzelem, és nem vagyok képes irányítani a farkast.
Éreztem, ahogy a szívem kihagy egy dobbanást, majd a vér őrült iramban kezdett száguldani az ereimben. Sikítani azonban nem volt erőm.

Tárgy: Re: Forgotten years Csüt. Jún. 16, 2011 4:49 pm

"I play Russian roulette everyday, a man's sport,
With a bullet called life, yeah mama called life"

Nem tudtam, mit tehetnék. A legokosabb az lett volna, ha minden további nélkül kifizetem a kávét, és elsétálok a boltból. Hope úgyis egész nap itt dolgozik, nem valószínű, hogy az anyja elengedi, főleg hogy tudja, újra "szabadon garázdálkodok" a rezervátumban. Ahogy láttam a türelmetlen, villogó szemét, hirtelen eszembe jutott az a nagyon csúnya veszekedés, amit évekkel ezelőtt zavartunk le náluk. Mintha csak Harry Potter lennék, a homlokomon lévő csaknem láthatatlan seb elkezdett lüktetni, még az üvegszilánkot is éreztem, ahogy beléfúródik. Mrs Miller és az én anyám ebben nagyon különböztek; tudom, hogy Anyu világéletében nem ütött meg senkit, s a hangján kívül már eszközt nem használ a meggyőzésre. Ezzel szemben Mrs Miller ereiben harcos indián vér folyik, s el tudom képzelni, hogyha a cseresznyés néni nem lenne a boltban, már nekem esett volna azzal a partvissal.
Az asszonyság kibicegett a boltból, s már én is számoltam volna le az aprót a pultra, mikor Hope anyukája közbeszólt.
-Nem volt más bolt Forksban, ahová mehettél volna?
Miután elvette a pénzt, és csörögve a pultra ejtette a visszajárót, tanácstalanul néztem Hope-ra. Ő azonban még nálam is idegesebbnek tűnt, úgyhogy megpróbáltam megemberelni magam, és férfiként viselkedni.
~Csak mint a régi szép időkben!
Zsebre vágtam a kezemet az aprópénzzel és hétköznapi hangon feleltem:
-Itt mindig megtalálom, amit keresek.
Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen választ várt, de végtére is, igazam volt. Most is megtaláltam - igaz, hogy azt is, amire nem lett volna szükségem.

Igen, tisztán felrémlett előttem az a vita, arra is emlékeztem, milyen szavakkal dobálóztunk. A végén már teljesen el is felejtettük, kivel is beszélünk; számomra az a tény, hogy éppen Hope anyukájával kiabálok fertelmes hangon épp a párom füle hallatára, valahogy nem jutott el az agyamig, csak a saját célom lebegett a szemem előtt. Nem gondoltam akkor arra, hogy ezzel a viselkedéssel csak még jobban magam ellen uszítom Mrs Millert.
Tudom azt is, hogy Hope nem mondta el neki, hogy újra együtt vagyunk. Titkolni akarta még egy ideig, de úgy tűnik, hamarosan kénytelen lesz megint szembenézni az anyukájával.
Talán jobb is így. Még 6 hetet maradok itt, ezalatt lesz időnk megbeszélni a dolgokat és elfogadtatni vele, hogy ismét egy pár vagyunk.
-Köszönöm szépen! -mondtam udvariasan, majd rámosolyogtam őrá és Hope-ra is a pult mögött. Remélem, nem követtem el baklövést. Végülis, azzal az ember nem járhat rosszul, ha kedves próbál lenni.

Tárgy: Re: Forgotten years Szer. Jún. 15, 2011 7:30 pm

A velőtrázó csattanás mindegyikünket megrémített. Én gyorsan lehajoltam és esetlenül megpróbáltam összeszedni a szilánkokat, de közben az egész fejem lángolt, kétségbeesetten próbáltam a széttört befőttre koncentrálni, ugyanis képtelen voltam bárkinek is a szemébe nézni. Egy erő azonban minduntalan arra kényszerített, hogy felpillantsak, megbizonyosodva róla, hogy Adrian valóban ijedten bámul rám.
Mérges voltam rá, amiért egy ilyen alapvető hibát követett el. Mégis mit képzelt, amikor besétált a boltba, tudván, hogy Anya valósággal gyűlöli? Számára ő volt gyermekkorom megrontója, aki elvette tőle a kicsi lányát, ráadásul a lelkébe gázolt, és utána felé sem nézett. Meg tudtam érteni őt is, viszont nem ismerte a körülményeket - ahogy sokáig én sem.
Ijedten gondoltam arra, hogy valószínűleg én is ugyanígy bánhattam Adriannel, mikor a tisztáson találkoztunk. Mennyire másként tekintettem rá most, mikor valójában megértettem, mit miért tett annak idején, hogy igazából nem az önteltség, hanem a féltés vezérelte. Most viszont boldog voltam, és addig akartam lubickolni ebben az érzésben, ameddig csak tudtam. Úgy terveztem, hogy ameddig csak tudom, titokban próbálom tartani a kapcsolatunkat, előre félve a várható szentbeszédtől a józan észről meg az erkölcsről.
Megütötte a fülem Anya utolsó "marasztaló" kérdése, és önkéntelenül is felé kaptam a fejem. Őszintén szólva nem tudtam, hogy milyen válasznak örültem volna a legjobban. Egyrészt most már felesleges lett volna bármit is tagadnunk, hiszen a reakcióm egyértelművé tette, hogy nagyon is felismertem a fiút. Másrészt viszont nem akartam egyikünket sem nagyobb bajba sodorni, mint amennyiben így is voltunk. Titkon reméltem, hogy Adrian eltűnik, és majd én egyedül elviszem a balhét.
Ő viszont rám nézett Anya válla fölött, azzal az átható sötét tekintetével, én pedig képtelen lettem volna egy lépést is tenni. Csak rámeredtem, néma könyörgéssel a szememben. Valósággal éreztem a bőrömön a szobában lévő feszültséget. Minden egy kicsit az utolsó nagy veszekedésünkre emlékeztetett.
Akkoriban ismertem meg Adriant, és egyből beleszerettem. Bugyuta romantikus regényekhez szokott lányként elég volt néhány fülbe suttogott ígéret, és engem máris kenyérre lehetett kenni. Akkor tényleg azt hittem, hogyha nem lehetek vele, belepusztulok. A jövő persze bebizonyította, hogy csupán egy részem halt meg a távozásával, én magam nem. A lényeg tehát, hogy éppen a rózsaszín felhők között lebegtem. Hiába tiltakozott Anya az egész kapcsolat ellen, mi eldöntöttük, hogy csak azért is együtt fogunk maradni, sőt Adrian New Yorkban fog dolgozni mint sztárfotós, én pedig ott fogok élni vele, és ott végzem el az egyetemet.
Előre féltem attól, hogy mi lesz a szülői reakció. Ott álltunk a nappaliban, én szorosan Adrian mellett, Anya a szoba másik oldalán. Én megpróbáltam a lehető legnyugodtabban előadni a tervünket, kiemelve azt, mennyivel jobb lehetőségeket tartogat nekem a nagyváros, milyen versenyképes diplomát tudnék ott szerezni. Ő szorosan keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és összeszorított szájjal hallgatta végig a beszédemet. Én már ennek is örültem. Abban a pillanatban viszont, mikor a szállásra terelődött a szó és kiderült, hogy Adrian szülei hajlandóak lennének venni egy kisebb lakást, robbant a bomba.
Soha az előtt sem azután nem láttam még ennyire idegesnek őt. Kijelentette, hogy szerelmem egy utolsó suhanc, aki kihasznál minden csitrit, és csináljon azt a szülei pénzével amit csak akar, mi ugyan egy vasat sem vagyunk hajlandóak kérni belőle. Adrian persze ezt nem hagyta szó nélkül, feleselt, érvelt, kiabált ahogy csak tudott. Én is beszálltam a vitába a fiú oldalán, és amikor Anya megértette, hogy semmiképp sem akarok engedni az igazamból teljesen kivetkőzött önmagából.
Megragadta az asztalon álló vázát és teljes erejéből Adrian irányába hajította. Ő lebukott, viszont a mellette felrobbanó üveg egy darabja megvágta a homlokát. Anya szinte észre sem vette ezt, hanem elkapta a karomat, maga mellé rántott mint valami tigris és azt üvöltötte, hogy a kisgyermekét, férje szeme fényét nem adja oda egy ilyen csirkefogónak, aki arra sem érdemes, hogy megcsókolja a lábnyomát.
Én alig hallottam, hogy mit mond, próbáltam tekergőzve kiszabadulni a karjaiból, de ő vasmarokkal szorított. Ekkor vettem észre, hogy dől a vér Adrian fejéből, egy darab üveg pedig belefúródott a homlokába. Sikítozni kezdtem, mire Anya végre elengedett, majd egy pillanatig hitetlenkedve nézett szét, mintha csak most döbbent volna rá, hogy hol is van és mit tesz. Széles ívben kikerülve a földön fekvő fiút az ajtóhoz sétált, majd visszanézett és azt mondta:
- Addig ebbe a házba be ne merd tenni a lábadat, amíg el nem döntötted, hogy ki a fontosabb, a családod vagy ez a rongy!
Én kővé dermedve álltam a szoba közepén, majd meghallottam a bejárati ajtó csapódását. Nekem kellett kihívni a mentőket, egész éjszaka Adriannel maradtam. Fogtam a kezét, amíg a mentőautó bevitt a kórházba, ott virrasztottam az ágya mellett, és közben azon gondolkodtam, hogy most mit is tehetnék. Szerettem Anyát, neki köszönhettem szinte mindent, de szerettem azt a fiút is, aki a mellettem lévő ágyban aludt, és álmában az én nevemet suttogta.
Most tehát rettegtem. Nem akartam, hogy ez a veszekedés még egyszer megtörténjen, viszont minden feszült másodperccel csak közelebb kerültünk ehhez. Adrian végül megszólalt, és én némán imádkoztam azért, hogy a helyes választ mondja.

Tárgy: Re: Forgotten years Szer. Jún. 15, 2011 3:15 pm

"Say what you want me to do
And I will do it for you"

Az elmúlt éjszaka alatt mintha az öt év, amelyet nélküle evsztegettem el, úgy illant el a gondolataim közül, mintha csak egy nap, vagy egy óra lett volna az egész. Sokszor érzem így magam, mikor egy rég nem látott, kedves ismerősömmel újra összefutok: New York hétköznapjai olyan távolinak tűnnek, az ottani barátok, főnökök, s az egész mindenség, mintha nem is tartozna hozzám igazán. Ezek között a jól ismert, zöld fák között, a mindig nedves talajon, a ködös kisvárosban valahogy lehetetlennek tűnt, hogy 2 hónap elteltével én újra New York nyüzsgő-zúgó zajában éljem a mindennapokat az apartmanomban, képeket szerkesztgessek, néha beüljek a moziba a haverokkal, vagy ha szabadnapom van, belevessem magam az éjszakai életbe. New Yorkban dolgozó ember vagyok.
A nagyváros és a munka most idegennek tűnt, sokkal inkább másvalaki érdekelt. Egy olyan valaki, akit soha nem is lett volna muszáj itthagynom ebben a kicsi kisvárosban.

Miután hazaértem, nehezen álltam meg, hogy ne kapkodjam a levegőt, s ezáltal fel ne ébresszem Anyát és Flo-t. Lábujjhegyen felosontam a szobámba, ledobtam a ruháimat és bekúsztam az ágyamba. A digitális kijelző 01:21-et mutatott, úgyhogy lehunytam a szemeimet és aludni próbáltam. De nem ment, a gondolataim cikáztak, éreztem, hogy a kezeim remegnek, s minduntalan át kellett fordulnom egyik oldalamról a másikra, hogy ne zsibbadjak el. Amint lecsuktam a szemem, felvillant előttem Hope arca, ahogy mellettem feküdt az ágyon, a mosolya, mikor a kezünk összeért. Részeletek ugyan kiestek, miközben visszaemlékeztem, de mégis, minduntalan egyre arcpirítóbb emlékek furakodtak a gondolataim közé. Felültem az ágyamban, magamra csavartam a takarómat és leosontam a konyhába egy pohár vízért. Ekkor már 3 óra is elmúlt, úgyhogy úgy éreztem, nincs már értelme lefeküdni. Bementem Apa dolgozószobájába, ahol emlékeim szerint még el voltak rakva a temperafestékeim. Az állólámpa fényénél hunyorogva kutakodtam a fiókokban, s végül egy kopott, sárgásbarnás papírdobozban rá is leltem a "kincseimre". Két vastag és egy vékony ecset is volt ott, hígító, meg egy mocskos rongy. A szoba sarkában lévő állvány elé vittem őket, majd odahúztam a görgős széket a számítógép elől, s nekiálltam festeni. Jobbhíján a locsolókannából öntöttem vizet, mivel nem akartam azzal is zajt kelteni, hogy a konyhai csapból hozok. A festéknek nagy része már be volt száradva, de azért a zöld, a piros, a kék, a fekete és a fehér, valamint a citromsárga a hígítóval új életre keltek. Az ecsetem vezetett, én csak követtem, szinte csukott szemmel festettem meg azt, ami bennem volt, és nem hagyott nyugodni egész éjjel. Imádtam az illatát, ezt a hígítóval kevert fenol szagot, egészen elbódultam tőle a zárt szobában. 7 óra körül kész is lettem vele, s távolról ránézve büszke voltam magamra, hogy ennyi mindent ki tudtam hozni pár színből. A szám már teljesen kiszáradt, a kezeim lemerevedtek, s ideje volt már felkelnem a helyemről és elvégezni pár nyújtó gyakorlatot.
Kimentem a nappaliba, onnan meg a konyhába, ahol ott ült már Anya.
-Apa már elment? -kérdeztem.
-El. - mondta ő, fel sem nézve a reggeli újságból.
-Van itthon kávé? - kérdeztem, mert most az esett volna a legjobban. Általában tejeskávét iszok, vagy simán tejet, de most valami jó tömény, fekete kávé jött volna jól.
-Lesz, ha elmész érte - mondta közömbösen, majd végül mégis rám nézett, s zöld szemeiből azonnal kiment az álom.
-Te jó isten, mi lelt téged az éjjel?
Nem tudtam, mit láthatott meg rajtam, de amint végignéztem a festékpacás karomon és mellkasomon, azonnal leesett.
-Mikor volt neked erre időd? -kérdezte meglepetten, majd sokat sejtetően nézett rám -Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egész este le sem feküdtél???
Még mielőtt kínos magyarázkodásba kezdtem volna, jött valami még kínosabb: húgom felöltözve lépett be a konyhaajtón, kurtán üdvözölt minket, majd pillanatokon belül követte őt egy szőke idegen. Kajakos lehetett a srác, mert vállizmai jócskán kidagadtak a sztreccspólója alól.
-Jo -jóreggelt..! -köszönt ránk Mr Fogkrémreklám. Visszaköszöntünk, s én azon nyomban szerettem volna a föld alá süllyedni. A húgom új pasija valószínűleg jobban meg volt illetődve, mint én, mikor meglátott derékig takaróba burkolva, színes festéknyomokkal a mellkasomon, a karomon és az arcomon (mint egy igazi indián harcos), éppen kávét keresve. Anyám nem kissé lepődött meg az új jövevény láttán. Kapva az alkalmon, kiosontam a háta mögött egy darab vajaskiflivel a kezemben, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felrohantam a fürdőszobába, megmosakodtam, átöltöztem, és az ablakomon másztam ki.
A Miller-bolt felé vettem az irányt.
Tudtam, hogy Hope-ot csak ott találhatom meg. Látni akartam, mert tudtam, csak akkor leszek végre nyugodt, ha újra magam mellett tudhatom, és hallhatom a hangját. Miközben hatalmas lépésekkel szeltem át a partot, lassan elértem a kis faházat, s nagy lazán beléptem.
Csak arra nem számítottam, hogy valaki más fog fogadni - méghozzá nem is akárki, csak az én majdnem-anyósom, a komoly Mrs Miller. Én rögtön felismertem őt, mivel semmit sem öregedett, és nem is változtatott magán sem frizurát, sem sminket. Abban reménykedtem, hogy ő talán nem ismer meg, éppen ezért próbáltam a lehető legközömbösebb maradni. Azonban amint a nagyon közömbös "jóreggelt"-el ráköszöntem, azonnal láttam az arcán, hogy bizony ő is megismer még. Annál is inkább, mivel kihúzta magát, eltűntette a mosolyát, és udvariasan, de kimérten kérdezett.
-Mit adhatok, fiatalember?-Egy csomag kávét kérnék, Mrs Miller. -mondtam neki tisztelettudó hangon, közben a bal lábamra állva zsebre dugtam a kezem, és igyekeztem kedves, lazáskodó arcot vágni.
Ekkor jött ki Hope hátulról, s már épp ráköszöntem volna, amikor a kezében lévő befőttet elejtette s az szétfolyt a kövön. Mindannyian összerezzentünk a csattanástól, s már épp mentem volna segíteni, mikor Mrs Miller közbeszólt.
-Majd mi feltakarítjuk! - azzal kivette a partvist a sarokból, Hope-ot pedig lapátért szalasztotta. Hope pillanatok alatt összekaparta a szilánkokat, de közben minduntalan felnézett rám, én meg kezdtem magam kínosan érezni, hogy csak állok ott, mikor segíthetnék is. A néni, aki a cseresznyét kérte, csak pislogott és várt türelmesen. Végre felszedték a szilánkokat, s még mielőtt közbeszólhatott volna bárki, kikaptam Hope remegő kezéből a teli lapátot, s egy gyors mozdulattal kidobtam az üveget a hatalmas fekete kukába.
Szerelmem jött utánam és megköszönte a "segítségemet", de az anyukája ekkor sóhajtva és kissé türelmetlenül utánam szólt:
-Más valamit adhatunk-e??-Nem, köszönöm! -mondtam, kezemben a zacskó őrölt Omnia kávéval. Néztem Hope-ra, nem tudtam, mit tehetnék ebben a szituációban. A fenének sem jutott eszébe, hogy akár ketten is lehetnek itt! Emlékeim szerint egyikük mindig szabadnapos volt.

Tárgy: Forgotten years Hétf. Jún. 13, 2011 7:14 pm

Mindig is a rendszeresség híve voltam, nem szerettem, ha valami megbontja a megszokott időbeosztásom. Ha volt valami, amire koncentrálhattam, egy biztos pont, egy esemény, amiről tudtam, hogy minden nap meg fog történni velem, valahogy könnyebbé tették az életemet. Utólag belegondolva, talán ezért alakult így az időbeosztásom, mert így mindig el tudtam terelni a gondolataimat.
Kissé már beteges volt az, ahogy ragaszkodtam a különböző cselekvések megadott sorrendben történő elvégzéséhez. Jó példa volt erre, a boltunk. Minden reggel pontosan 6.45 perckor már be is indítottam a motort, és idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, ha anya csak egyetlen percet is késett. 6.55-kor csikorgó fékekkel álltunk meg az üzlet előtt, majd egyetlen perc leforgása alatt kiszálltunk, én bezártam a kocsit, és már vettem is a kulcsot, hogy kinyithassam az ajtót védő zárat. Ezután következtek a rolók az ablakok előtt, majd egy gyors technikai ellenőrzés, hogy minden rendben működhessen. Miközben anya átszámolta a kasszában lévő pénzt, én leltárt csináltam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor az utolsó babkonzervet is a helyén találva kifordultam az üzlethelyiségbe, és legbájosabb mosolyomat villantottam a pontosan 7.20-kor érkező Mrs. Higginsre.
Ha most átgondolom a helyzetet, egyértelmű, hogy miért volt mindezekre szükség. Ha mindig volt valamilyen kis apróság, amire figyelnem kellett, egyszerűen nem maradt energiám, hogy akár egy percet is Adrianre pazaroljak. Így túl tudtam élni az első fájdalmas hónapokat, és csak így érhettem el azt, hogy csak este, lefekvés előtt gondoltam rá, olyankor pedig mindig megpróbáltam meggyőzni magam, hogy az összes disznó férfi közül ő viszi el a pálmát, és most valószínűleg éppen egy bárban múlatja az időt valamilyen csinos táncosnővel, és még véletlenül sem gondol rám egy percig sem.
Az együtt töltött éjszaka viszont gyökeresen megváltoztatta a viselkedésemet. Sikerült kiszöknie az ablakomon még azelőtt, hogy anyu hazaérkezett volna. Mondanom sem kellett, hogy nem sokat aludtam reggelig, és az utána következő szabadnap sem telt el sokkal könnyebben. Folyton azon gondolkodtam, hogy egy kellően jó kifogást találhassak, amiért eltűnök néhány órára. Végül az erdei séta mellett döntöttem, mondván, kedvem támadt egy kis túrához. Szerencsére Anya ezt gond nélkül el is fogadta, hiszen tudta rólam, hogy mindig is szerettem az erdőt, sosem féltem a legendákból ismert szörnyektől, amik benne lakoztak, és az is világos volt, hogy apa halála óta még inkább szerettem egyedül maradni a fák közt.
A tisztáson találkoztam Adriannel, és a lopott órát egymás csókolgatásával, ölelésével töltöttük. Imádtam, hogy csak ketten voltunk a környéken, imádtam hallgatni mély lélegzetvételeit, és csak hasalni az avaron, hallgatva a madarak énekét. Talán szentimentálisnak, kislányosnak hangzik, de akkor úgy tűnt, hogy csak a miénk az egész világ, és senki sem bánthat.
Már előre rettegtem az első hétfőtől. Az autóút alatt görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam nem rá gondolni, minden apró dologról eszembe jutott. Ahogy elértük a boltot, ez csak még rosszabbá vált. Ahogy a leltárt ellenőriztem, még a fenyő illatú autóillatosítóról is az jutott eszembe, ahogy a százéves fák alatt hevertünk. Kezdett elfajulni a dolog, különösen akkor rémített meg egy kicsit, amikor azon kaptam magam, hogy magam elé bámulok, és vigyorgok, mint a vadalma.
Szemmel láthatólag ez Anyának is feltűnt, ugyanis mikor Mr. Gray, az öreg indián férfi kicsoszogott a boltból jelentőségteljesen rám nézett, és megkérdezte:
- Kislányom, van valami, amit el szeretnél mondani?
Utáltam ezt a kérdést. Azt meg különösen, ha ő mondta, az átható kék szemével, mintha minden titkot tudna, és csak arra várna, hogy legyen benned annyi tartás, hogy a szemébe is el tud mondani őket. Hazudni viszont még ennél is kevésbé szerettem, de abba bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha megtudná, hogy találkozgatok Adriannel. Még mindig emlékszem az arcára, amikor szerelmem kezét szorongatva megálltunk előtte a konyhában, és elmondtuk neki, hogy járunk.
- Semmi különös, csak arra gondoltam, hogy nemsokára itt a nyár, és mindenképpen beszélnem kéne a lányokkal, hogy szervezzünk valamilyen programot.
A gyanakvását még nem sikerült eloszlatnom teljesen, de jobb válasz híján bele kellett törődnie. Közben megérkezett az újabb vevő, és mihelyt megkaptuk tőle a rendelést, én már el is tűntem a befőttes polc mögött. Titkon még örültem is annak, hogy kikerültem anya látóköréből, ugyanis bármit tettem, a tekintetét magamon éreztem, és ezzel az őrületbe kergetett.
Amint elértem a cseresznyebefőttek sorát, hirtelen elfelejtettem, hogy hányat is kért a hölgy, ezért elkiáltottam magam:
-Anya, egy vagy kettő?
Nem érkezett válasz, sőt szokatlanul nagy volt a csend a pult körül. Anya pedig híres volt arról, hogy mindenkivel megtalálta a hangot, néhányan úgy téretek be hozzánk, hogy alig vettek egy csomag zsebkendőnél többet, mégis fél óráig maradtak, elmesélve életünk legújabb szörnyű vagy épp örömteli történését. Tulajdonképpen mi voltunk Forks lelki segítő szolgálata.
Ahogy kifordultam a pulthoz vezető folyosóra, rögtön megértettem, hogy miért. Az ajtóban Adrian állt, a tőle telhető leglazább testtartásban, miközben Anya valósággal villámokat szórt rá a tekintetével. A szerencsétlen vevő pedig döbbenten figyelte a jelenetet. Én további tíz másodpercig bámultam rájuk, majd éreztem, hogy kicsúszik a kezemből a befőtt és óriási csattanással ezer apró szilánkra törik a padlón.