::: Karolina Nancy Scott :::

Ez vagyok én...



~ Karakter teljes neve: A teljes nevem Karolina Nancy Scott, de imádnám, ha csak Lana-nak szólítanál.
~ Születési ideje: 1992. Októberének negyedik napján.
~ S zületési helye: Washington DC
~ Faj: Sokan mondanak majomnak, libának, volt, hogy már patkánynak, de ki kell ábrándítsak mindenkit: ember vagyok.
~ Nem: Egyet tippelhetsz.
~ Kor: Már lassan-lassan tizenkilenc éve élek.
~Titulus: i¿::OUTSPOKEN REBBELION::?!


~ Család:
~ Apa: Apámat sokan Harry Scott néven ismerik, ami azért lehet így, mert így is hívják. Kisvállalkozó, átlagosan keres, amúgy meg harminchat éves.
~ Anya: Dr. Nancy Wilhelmina Freeway, egy forksi fogorvos, egyébként az anyám is. Harmincöt éves.


~ Előtörténet:
Szeretlek. Tudod, ezzel a szóval újabban nem lehet gyakran találkozni, talán ezért kapaszkodunk bele abba a kevésbe, amit hallunk. Valahogy hiánycikk. Ahogy sok minden más is. Szeretni, és szeretve lenni; e között a két szó között nagyobb a különbség, mint gondolnád.
Ha kimondod, akkor csak szavak. Ha szeretsz, akkor érzed. Ha szeretve vagy, akkor mások éreznek. De végső soron ezek nem egyebek, mint kis emóciócskák, amiknek valamiért túl nagy jelentőséget tulajdonítunk. Olyannyira, hogy képesek vagyunk életünk legfontosabb döntéseit arra a kis kifejezésre alapozni, ami vagy mások, vagy a mi magunk szájából egy mámorosan puha vagy egy tragikusan kemény pillanatban csúszik ki: szeretlek. Át sem gondoljuk, hogy ez a hülye szó mekkora nagy szarba kever bele.
Például, drágám, nekem most ez a kupac jutott: szeretlek, és ezért kirugdostattam magam veled az otthon kellemes varázsából, szüleim óvó karjai közül. San Francisco! Még ilyet!
Habár szeretet törődés, és én talán úgy tenném veled a legtöbbet, ha megkímélnélek azoktól a szörnyűségektől, amik akkor érnek téged, ha továbbra is veled maradok, ebbe nem megyek bele. Tudod, te vagy a legcsodásabb dolog, ami egész eddigi életemben történt velem. Megszülettem, ezáltal egy akkor tizenöt és tizenhat éves tinédzserszerelmest szülővé, a szülőmmé téve. Majd eltöltöttem a gyerekkorom egy részét, sok-sokezer kilométerrel arrább innen, az USA fővárosában, Washingtonban. Az a tipikus lányos lány voltam, akire általában a nagyija vigyázott – semmi különös, talán ugorhatunk is. Tíz éves voltam, mikor Forksba költöztem, miután a nagyanyám újraházasodott és új férjével elhatározta, hogy körbeutazza a világot. Anyám anyja divattervező, pénzének mennyisége és stílusa mindig is elképesztőnek találtatott. Amúgy huszonhat volt, mikor anya született, számold ki ebből, hány éves lehet ma, ha érdekel. És hogy miért Forks? Ez volt az egyetlen hely, ahol anyám a friss fogorvosijával állást kapott.
Diákévek jöttek, mentek. A barna lányból festett szőke lett, és egészen tizenhét éves koráig voltaképpen nem is történt vele semmi olyan, ami különösebben említésre méltó. Nagy álma volt, hogy zenész legyen, tanult gitározni, énekhangja már-már lenyűgöz mindenkit, és habár anno legjobb haverjával, Chuck-al mégsem jött össze, mindezek eltörpülnek életének jelenlegi fétise mellett: Max Oliver Hunter. Hát igen, szóval ez lennék én. Most innét, San Franciscóból. Tovább is lenne, de mit érdekel, hogy te azt hallani akarod?

//rövid és béna... nem erőltettem meg magam. xD//

~Szerepjáték példa:
INNÉT MINT DEXTER vagy olvass el egy Lana-reagot ^^

Egyik hangot lefogni a másik után, közben pengetni a húrokat… A zeneiség legelemibb élménye, vagy nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Ez tipikusan egy olyan téma, amiről mindenkit tud beszélni, mindenki meg van győződve arról, hogy amit mondana erről, az az egy és örök, megmásíthatatlan igazságok egyike, ugyanakkor mégsem ejti ki senki se végül szavait, mert jól átgondolja az egészet, és belátja, valószínűleg akármilyen mondatokat is köhög föl gyomra, szíve, lelke, elméje rejtekéből, azt hülyeségben fogják hinni. Mármint nem félek attól, hogy mondjuk egyetlen társaságom, Pandora idiótának gondolna egy-egy céltalan megjegyzésem miatt, ám nem kizárt, hogy csak azért gondolom így, mert túlságosan is elbizakodott lehetek vele szemben. Lényegtelen most ez e szempontból, ám azért mégsem mondok egy szót se. Azt hiszem, én magam tartanám hülyének magamat a legvégén, az meg amúgy is a kelleténél többször szokott előfordulni. Kihagynám a lehetőségét, hogy akadjon pluszba egy ilyen.
Szóval játszottam a dalt, hangról hangra, közben meg figyeltem a közönségem, aki, ahogy haladtam előre, közönségből sokkal inkább művésztárssá lépett elő. Legelőször csak ütemesen verte a lábát a zenére, mondjuk úgy dobolt. Majd mire észbe kaptam, ő is velem énekelt. Nem értem ezt az egészet, nekem tetszett a hangja. Tiszta volt, meg… valahogy más, mint a legtöbb olyan alaké, aki azt állította magáról, hogy nincs tehetsége, nincs benne semmi muzikalitás. Sőt az egész olyan volt, mintha… nem t’om, talán, mintha nem is emberi lett volna. Jó, oké, lehet nevetni. Megengedem. Olybá tűnik, tényleg könnyedén válok elfogulttá. Ilyen is kell. Avagy nem? Nem tudom. Érdekes. Újabban egész sok mindent nem tudok.
A szám a végére ért, majd, ahogy ez szokásos, jött a párezred-másodperces néma csönd. Ha szemfüles vagy, és kifigyelted már az ilyesmit, biztosan tudod, egy dalnak akkor lehet csak igazán vége, ha a gitár, vagy bármilyen más hangszer, utolsó, füllel hallható rezgése el nem múlik, na meg egy kicsit akkor még utána. A végső hallgatás, majd a hatalmas megkönnyebbülés, az öröm, a zenélés öröme. Mosolyok. Érted, nem? Mosolyogtam, Pandorára néztem, ő meg… Ő is mosolygott meg megdicsért, amitől még szélesebbre húzódott a vigyor a számon. Oké, tudom, hogy jó vagyok, de mindenkinek jól esik, ha nem csak önmaga ismeri ezt el.
- Köszi. – feleltem kurtán, majd leraktam magam mellé a gitáromat. Egy kicsit gondolkodtam, vagy nem is azt tettem, inkább csak egyszerűen bámultam ki a fejemből, majd fogtam magam és hátradőltem a fűben. Ha alaposan végig megy rajta az ember, a törökülés nem a legkényelmesebb ülésforma a világon, és az, hogy elterüljek a placcon valahogy egyszerűbbnek tűnt, mintsem felállni és visszamászni a hintába. Az egyetlen félnivalóm tényleg csak annyi, fel ne fázzak. – Jé, nézd! Már látszik a Hold! – mutattam az ég felé a bal kezemmel, mikor kiszúrtam az égen, ahogy néztem föl. Ha a földön fekszel, amúgy sem tudsz mást csinálni, mint az égre meredni. – Ez tök fura. Mióta Forksban vagyok, először látom a Holdat. Mindig felhős volt az ég. – kicsit megemeltem most a fejem, hogy Pandorára tudjak nézni. Nem tudom, miért mondtam ezt most. Igazából, ha valaki, akkor én tényleg utálok az időjárásról beszélni. De ettől függetlenül, olybá tűnik, tiszta esténk lesz. Még egy kis idő, és elmúlik a szürkület. Lehet csillagokat lesni. De jó!


~ Kinézet:
Hm, mit is mondhatnék? Szőke – oké, festett szőke – haj, ami hosszú és hullámos. A bőröm fehér, vékony is vagyok és sokak elmondása szerint jók a melleim is. Lányok között már majdhogynem magasnak is mondható vagyok azzal a 170 centivel, amire megnőttem. Hát tűsarkút azért mégsem hordok, mert ismerjük csak el: az rohadt kényelmetlen. Egyébként azt leszámítva újabban egész nőiesen öltözködök. A csőfarmer tornacsukával valahol a szekrény mélyén, helyette mélydekoltázsú, ám egyszerű fölsők – nem csak feketék, színesek is – legrosszabb perceimben szoknyák is. Nővé lettem volna? Nem, nem hiszem… De az embernek adnia kell magára, ha már… na jó. Ezt nem tudom megmagyarázni.


~ Jellem:
Ha szőke akkor hülye? Ugyan már! Hm, rendben. Mondjuk úgy, nem azért vagyok hülye, mert szőke vagyok. Ez csak egy életstílus, ha nem tudnád. De gondolom nem is érted. Kicsit idiótának lenni nálad biztos nem menő dolog. Egyébként tökre kiakaszt, ha leszőkéznek. Nekem ez hobbi magamra mondani, de ha más szájából hallom, ölök.
És akkor amúgy most magamról kéne mondanom pár sort? Hát jó. Egy lázadó vagyok. Ellenállok mindennek és mindenkinek. Ameddig és amennyire csak lehet. Blink-et hallgatok meg Sum 41-t, de a Green Day-t csicskáknak tartom. Frászt kapok, ha Alex Gashkart vagy Caleb TUrman vinnyogását tolják a rádióban vagy ha mondjuk nincs a kéznél valami, amit idegességemben falhoz vághatok. Ha még mindig érdekelnélek, mit szólnál, ha száj jártatás helyett egy nap beugranál hozzám és édesen elcsevegnénk?

~ Cél:
Legfőbb célom jelenleg nem terjed tovább annál, minthogy egyek egy kis Skittles-t. De amúgy meg lesz egy esküvőm és kéne egy diploma meg még mindig egy rock banda.

~ Szeretem, mert: Maxie-m, rock, zene, olcsó helyeken inni és a hozzám kedves embereket.

~ Nem szeretem, mert: Hideget, meleget, felhőket, napsütést, kedveseket, bunkókat, embereket, állatokat, családot, ismerősöket, ismeretleneket és hogy ilyen antiszoc vagyok.

~ Ellenségek: Mondanám, hogy az, aki harc techno-t hallgat, de a zene szubjektív. Élni és élni hagyni...


~ Fontosnak tartom, hogy tudjátok:
Mission Completed - asszem