::: Sebastian Patrick Roswell :::

Ez vagyok én...



~ Karakter teljes neve: Sebastian PAtrick Roswell
~ Születési ideje: 1560
~ Születési helye: London
~ Faj: vámpír - kezdő vega
~ Nem: férfi
~ Kor: 25
~Titulus: Sufferer Guy


~ Család:
~ Apa: Báró Victor Roswell
~ Anya: Melissa Báróné
~ Testvér(ek): Egy báty, pár hónapos korában elhunyt


~ Ki változtatott át : Teresa
~ Képességem: bárkit rávehetek bármire

~ Előtörténet:
Azon gondolkodom, hol is kezdhetném történetemet, amely hosszú létemet hivatott eléd tárni. Próbálhatnám korábbról kezdeni, mint születésem, de amit szem nem lát, kéz le nem ír.
A kor melybe születtem, a zavarból próbált meg talpra állni I. Erzsébet uralkodása során. A vallás komoly vita tárgyát képezte, de a királynőnk megoldván ezeket, aranykort hozott népére. Vagyis így szól a történet a mai világ szerint.
Elemezhetném az eseményeket részletesebben, de úgy vélem most az én életem előrébb sorolható, mint egy történelem óra.

1560-ban egy sötét, viharos, késő őszi éjszakán, édesanyám Melissa báróné második gyermekének világra hozásán fáradozott. S ez lennék én. Igazából nem jósoltak nekem hosszú életet. Édesanyám bár magas rangot képviselt, gyenge nő volt, és most nem a lelki adottságaira gondolok. Habár második gyermekként születtem, egyedüli gyerekként éltem a kastélyban. A bátyám még pár hónaposan elhunyt; gyenge fizikuma nem tette megfelelővé az életre. Ilyen múlttal szemben, rólam sem gondolták, hogy sokáig húzom. Igazából édesapám, báró Victor Roswell beletörődött, hogy utód nélkül kell élnie ezen a Földön. De a szerencse és a jóakarat, úgy tűnik mellé szegődött, és megkímélte az életemet, már ami a betegséget illeti.

Édesanyám, Rose dajkám szerető körében cseperedtem ifjúvá. A kor szokásai szerint oktattak a világ megismerésére, a kardforgatásra, a történelemre. Mindig is szabálykövetőnek tartottam magam, nem szegültem szembe szüleim akaratának. Bár nem voltam oda a bálokért, rendszeresen megjelentem rajtuk, kapcsolatokat kötve, főként a környék lányaival. Hát igen a lányok, azok kimondottan a kedvemben járnak. Természetesen úriember módjára viselkedtem, és egyiknek sem vettem el méltatlan módra az ártatlanságát. De miért is tettem volna, hiszen mikor még csak a 21. életévemet élveztem, már rám is talált az első szerelem Miss. Kimberly Vasten személyében, aki alig pár évvel volt csak fiatalabb nálam. A családja szintén nemesi körökben mozgott, így nem okozott problémát, hogy hamar megesküdhessünk Isten színe előtt. Tehát, ha a világ legszebb nőjét nevezheted feleségednek, akkor miért is vágynál más nő kincsére. Hiszen te magad vagy a leggazdagabb általa.

Tökéletes párt alkottunk. Ez nem is kérdés. Mint ahogy lenni szokott, a gyermekáldás sem váratott magára sokáig, az esküvő után 2 évvel már a karjaimban tarthattam az én drága fiamat, Henry-t. Az ő mosolya egy csoda volt a számomra, ami beragyogta az eget.
Az életem tökéletesen haladt a cél felé. Jó kapcsolataim voltak, szerető család, biztos jövő. Nincs több amiről álmodhatna az ember. S ez természetesen könnyen az ember fejébe száll. Talán ezért is lettem a későbbiekben egy roppant büszke ember. De ha volt mire?

Azonban egy napon, minden megváltozott. Vadászatra indultunk az én jó barátommal, Mr. Courtny-val. Az erdő ahova járni szoktunk, ezer lehetőséget kínált számunkra, a különböző vadak elejtésére, s ezt mindnet alkalommal ki is használtuk. Az élvezet elfeledtette velem az időt, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a fák között, csak halvány derengés emlékeztet a nemrég még magasan fénylő Napra. Mielőtt a megbeszélt találkozóhelyre indultam volna, észrevettem egy árnyat, egy nagyon gyors árnyat, mely elhaladt mellettem. A vágy, hogy egy nyúlnál nagyobb vaddal érkezzem haza - hiszen csak egy őznek esetleg szarvasnak gondoltam a feltűnő képet - csábított utána, és csak az apró neszekre hagyatkozva követhettem.

Az irány, amibe haladtam, tévútra csalt, mivel semmi mozgás nem volt az erdő azon részén. S mielőtt még észbe kaphattam volna, már a nyakamon éreztem a lény gyilkos harapását. A kín az, ami átjárta a testemet, újra és újra, egyre nagyobb hullámokban törve rám. S a legrosszabb, hogy semmit sem tehettem ellene. Hiába volt minden erőfeszítésem, hogy harcoljak a megváltozhatatlan ténnyel. Az én életem a végéhez közeledett, még hozza kínzó lassúsággal. Vagyis ezt hittem. Nem tudom mennyi idő után, de a szívem egyre gyorsabban kezdett verni, majd végül abbahagyta eme nemes feladatát, és nem mozdult többet. Vártam a békés halált, vagy inkább reménykedtem, hogy a kín után már csak jobb jöhet.

Tévedtem Az érzés ami, átvette a helyét a szenvedésnek, ugyanúgy könyörtelenül büntetett.
Szomjúság. Kegyetlen szomjúság. Csak arra vágytam, hogy igyak. Vért. Megriadtam egy pillanatra attól a gondolattól, hogy vérre vágyom, de az érzés azonnal tovaröppent, amint megéreztem a vér illatát, és a vörös köd ellepte az agyam minden szegletét. Nem tudtam menekülni előle. Kinyitottam a szememet, és meg sem lepődve azon, hogy minden apró rezdülést hallok, hogy minden szín sokkal élesebb, hogy az anyag érintése a kezem alatt, sokkal többet mond az érzékeimnek, csak a vad ösztön élt bennem, és hogy a vért nem tagadhatom meg magamtól. Nem kerestem logikát, csak az előttem fekvő lányra vetettem magam, és élveztem, ahogy átáramlik belém a vér. Amikor már éreztem, hogy csillapodni látszik a szomj, sajnálatomra nem megszűnni, csak csökkeni, félretettem a testet, felnéztem, és tekintetem egy gyönyörű nőn állapodott meg.

Teresa az én teremtőm állt ott. Mindent, amit nem értettem, elmagyarázott. Elmesélte, hogy miként tetszettem meg neki egy estélyen, és miért változtatott át. Magányos. Ennyiből állt a magyarázat. Ezért vette el tőlem a gyermekem, a feleségem, az ÉLETEM. S már semmit sem tehettem ez ellen. Ugyanúgy, ahogy a kín ellen sem az átváltozásom során.
De én a régi életemet akartam. Később gyakran visszanéztem, az egykori otthonomhoz. Mint kiderítettem, az eltűnésem egy vadállat támadásának vélték. Ami elhurcolhatott a rejtekhelyére. Ezt persze a sok vére alapozták, amit magam után hagytam a támadás során. Láttam megöregedni a feleségem, láttam felcseperedni a fiamat. Boldogság töltött el, mikor egy- egy este a házhoz lopózva, megpillanthattam az életük egy aprórészletét. Melynek én már nem lehetek tagja.
Idővel valamennyire megbékéltem a dologgal, és megpróbáltam a vámpírlét előnyeire fókuszálni. A lét, amely ekkor elkezdődött 180 °-os fordulat volt a régihez képest. Emberekből táplálkoztam, és ez még csak meg sem érintett. Vad ragadozó lettem.
Egy kis épületben húzódtunk meg Londontól nem messze. Egykor talán vadász lakhatta, de nem is számított.

Teresa elképzelései rólam, nem valósultak meg. Türelmesen várt, hogy csillapodjon a szomjúságom oltása iránti vágy. Az a központi ösztön. Várt, hogy kialakulhasson egy érzés iránta, ami nagy bánatára sosem jött el. Így miután, nem kényszeríthetett, kitanított nekem mindent, hogy a ne legyek Volturi céltáblája egy téves cselekedetem miatt.
Igazából örültem, a szabadságnak. Az évek, amiket mellette kellett eltöltenem, egyfajta rabságot jelentettek számomra, még ha szabadon járhattam is. Meg is lepődtem, hogy ilyen könnyen elengedett.

Az évek lassan teltek. Nincs változás. Számomra nem tűnt fel. Változott a divat, a politika, minden fejlődött. De én nem akartam vele együtt változni. Anglia egy kis vidéki kastélya lett az otthonom. Hogy hogyan szereztem meg? Azt hiszem már említettem, az emberi élet elvétele, nem igazán hatotta meg a lelkiismeretemet, ha persze van olyan. Szóval a kastély tulajdonosává váltam. Az ott szolgálok, jó vacsorákhoz juttattak.
A lényeg, nem voltak gondjaim. Ha azt nem számítjuk, hogy magányos voltam. Amit éltem, az nem élet volt. Vegetálás, egy világban, ami semmit sem tudott rólam.

300 év az életemből azzal telt, hogy felkészültem, megépítettem az én birodalmamat. Egy idő után a kastély már nem csábított, elvesztettem az iránta való érdeklődésemet. Az évek során, melyből volt elég, felhalmoztam nem csekély mennyiségű vagyont, amely megadta a lehetőséget, hogy talán beilleszkedjek az emberek világába. Elég furcsán hangzik, tudom. Egy ragadozó, egy hétköznapi ember életét „élve”? Mindegy, én megpróbáltam. Vásároltam egy villát, bekapcsolódtam az üzleti életbe, és elkezdtem egy újfajta létet. Mindez idő alatt, pedig megismerkedtem más vámpírokkal, akiket vendégül láttam magamnál néhány alkalommal. Beszélhetnék a létemről, vagyis ezen időszakáról. De elég monoton lenne. Központi témái a nők voltak. Ez a lényeg. Így el is értem, létem legnagyobb fordulópontjához.

Szokásom szerint beugrottam Londonba, hogy kiszemeljem a legújabb áldozatomat, akivel elszórakozhatok, és majd minden édes cseppjét a vérének kiszívhatom belőle. Kegyetlen voltam tudom.
Nos kerestem, de valami másra leltem. Egy lány, aki vonzott magához, de nem a vérére vágytam, vagyis arra is, de valamire annál is jobban. Hogy szeressen. Igen egy vámpír is vágyhat erre. Egy vámpírnőnél sem találtam még meg az igazit Kimberly óta. A lány, akit megpillantottam, őrá emlékeztetett, bár külsőre talán ég és föld voltak, az a pár pillanat, az a mosoly, ahogy járt. Minden apró rezdülése, rá emlékeztetett. Tudtam, hogy meg kell szereznem. S mivel nem akartam bántani, nem rabolhattam el csak úgy, így az elcsábításával próbálkoztam. Nem ment a legkönnyebben, nem tudtam egy könnyen levenni a lábáról a sármommal. Át kellett állnom más taktikára.

A hadjáratom sikeresen zárult. Nina szeretett, és azt hiszem én is valami hasonlót éreztem iránta. Nina volt az én fénysugaram. Úgy éreztem az eddigi több száz évnyi szenvedés, feledésbe merül, még a vámpírmemóriám ellenére is. Ő minden mást elfeledtetett velem önmagán kívül.
Idővel elmeséltem neki, bár nem értem miért, hogy mi is vagyok valójában, ami leg őrültem cselekedetem volt. Ezt hittem. De ő nem törődött ezzel, csak velem akart lenni. Úgy viselkedett, mintha azt mondtam volna, van egy csiga a kertben. Semmi logika nem volt benne. S ez volt az én szerencsém. Egyetlen egy dolog zavarta, hogy embervéren élek, és érte, még erről is hajlandó voltam lemondani. Több vámpírvendégem is mesélt, vegetáriánus vámpírokról, akik állatvéren élnek. Így Nina segítségével megpróbáltam, de ha egy vámpír több száz évig ember vérrel táplálkozik, nem olyan könnyű a váltás, és tudtam, hogy Nina segítsége nem elég. Így megszületett az elhatározás, hogy elutazunk Amerikába, egy Cullen nevezetű klánhoz. A gondolat, hogy ennyi vámpír együtt él békességben, megdöbbentett, de a cél lebegett előttem, így nem foglalkoztam ezzel.

A történetem, azonban nem így zárul. Emlékeztek még Teresára, a teremtőmre. Nos, ő visszatért. Annyi év után, miután nem hallottam róla a búcsúnk óta, visszatért? Az oka, pedig Nina volt. S az irigység. Teresa nem bírta elviselni, hogy egy halandó ember adja meg nekem azt, amit ő akart. Vagy éppen fordítva. Az eredménye mindennek az lett, hogy míg én egy üzletet intéztem – ez még mindig része a létemnek – Teresa elvette tőlem Nina-t. De ezt már nem hagytam csak úgy, mint anno Kimberly-nél, igaz ott engem vett el tőle. A lényeg, hogy nem lehettünk együtt.
Utánamentem, és elpusztítottam, ami nem is volt nehéz a képességemnek köszönhetően. Tényleg ezt még nem is említettem, de jobb később, mint soha. Nos van egy képességem, ami abból áll, hogy bárkit rávehetek bármire. Az persze fontos, Ninánál ezt sohasem használtam, ő tényleg magam miatt volt mellettem. Ha csak rövid ideig is tartott ez.
A gyász sokáig kínzott, a szenvedés így a létem alappillére lett, és már nem is próbáltam meg hadakozni ellene. Azonban az ígéretem Ninának nem hagyott nyugodni, így a vega életmódot azért is el akartam sajátítani, vagyis most már inkább csak tökélyre fejleszteni.
Egy évvel a tervezett indulás után, végre nekivágtam.
Most jelenleg a repülőn ülök, és úton vagyok Seattle-be, majd onnan a Forks nevű porfészekbe. S akkor kezdődhet a jelen.



~Szerepjáték példa:
Másik oldalról

A kérdése, hogy is mondjam… meglepett. Vámpír, aki nem szeret futni? Eddig nem találkoztam olyannal, ettől függetlenül, én úgy értesültem, hogy ha be akarok illeszkedni, egy autó nem árt. Még az emberek is könnyen észreveszik, ha nincs autód,de mégis mindenhol ott leszel csak úgy. De a legfontosabb, hogy szeretem őket.
- Egyik szenvedélyem váltak az autók. – mondtam ki hangosan a válaszom. – Nem gyűjtöm őket, de imádok bennük száguldozni. Ez is egy igazi élvezet. Nem csak a futás. Azonban az sem kizárandó ok, hogy az embereknek szokott lenni, és nem akarok kilógni. – majd jelképesen végigsimítottam az oldalán.
- Amúgy ez nem az én kocsim. Csak kölcsönöztem, így könnyebb volt elhozni a cuccaimat. De már gondolkodok, azon, hogy veszek egyet. Amit eddig volt, azt Londonban hagytam egy barátomnál. – Olyan furcsa azt mondani, hogy barátomnál. Igazából senkit sem engedtem még magamhoz olyan közel, hogy igazi barátom lett volna. Talán csak a haver szó igaz rá. – Vagyis haveromnál. Mindegy… - Inkább nem ecsetelem a magánéletem részleteit neki. – Ha gondolod, majd velem jöhetsz az üzletbe, segíthetsz a választásban. – Nem igazán voltam benne biztos, hogy miért is ajánlottam fel neki. De belegondolva nem is bántam. Sőt szívesen vetem volna, ha elkísér. Ami eléggé meglepő. Alig 1 órája ismerem, máris közelebb érzem magamhoz, mint bárkit, akit ismerek. Az élőkre gondolva persze.
– Holnap el kell intéznem valamit, de utána, de tényleg csak akkor, ha van kedved, eljöhetnél. – Nem tudtam mit kéne, most csinálnom, így inkább csak a vezetésre összpontosítottam, nem mintha balesetet szenvednék, ha nem odanéznék. Ez máshogy működik a vámpíroknál.

Most kivételesen örültem a feltett kérdésnek.
- A többség, aki ismer, azt mondja, hogy sokat, de én nem érzem így. Szeretek a pénzel bánni, és szerencsémre megy is. Vannak, akiknek egy egy feladat elintézése fáradságot jelent, nekem néha szórakozást. Így nem is tudom... Talán sokat, de nem érzem munkának. – Zártam el végül ennyiben, de így is túl sokat mondva. Nem az én stílusom, hogy elárulok minden részletet magamról. De Jessicára pillantva láttam hogy érdeklődik, és ez biztatott arra, hogy nyugodtan folytathatom. Úgy éreztem, tényleg meg szeretne ismerni, nem csak udvariasságból kérdezi.

- Ausztrália gyönyörű hely, bár nem biztos, hogy a vámpíroknak lett kitalálva. Nem sok időt töltöttem ott sajnálatosan, de akkor is inkább ragyogó napfény vett körül, így a tájat csak este volt lehetőségem megcsodálni. De állítólag napfényben sokkal szebb látványt nyújt. Azonban sajnos nem kockáztathattam. – Visszaemlékeztem arra a pár napra, és hogy főként lehúzott redőnyökkel a lakosztályomban húzódtam meg, és csak este tehettem kisebb felfedezéseket.
Majd a gondolataim az átokról szóló története összpontosultak. – Igazán érdekes, és szomorú történet is egyben. Nem éppen szerencsés, ha azt jósolják ez a házasság szerencsétlen és nem sok jó ígér. De az a része tetszik, hogy a szüleid szerelme mégis erősebb volt nála. Bár a végkifejleten ez sem változtatott. – Egy barátságos mosolyt küldtem felé, és hallgattam a vihar hangjait. Mióta elindultunk, egyre csak erősödött, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar abbamarad. Bár ez nem igazán zavart engem, mindig is szerettem. Gyakran volt, hogy kiültem a házam erkélyére, és csodáltam a villámokat, és hallgattam a természet haragját.
- Sokszor gyönyörködök a viharban. Te szereted? – érdeklődtem, most én is felőle. Habár Ausztrália inkább naposabb területnek számít. – Ausztrália gondolom nem az esőről híres. – Tettem hozzá félhangosan, de tudtam, hogy hallja.
- Akkor jó. Most megnyugodtam. – mondtam könnyedebb hangon. – Mostanság én sem vagyok egy erőszakos jellem, de nem tagadom, régebben nem voltam túl kíméletes.. – Inkább elhallgattam, nem vagyok büszke a múltamra. Sokat teszek azért, hogy túljussak azon az időszakomon, ha rágódóm rajta, az nem segít a továbblépésen. – Az emberek nem valószínű, hogy a vámpírokról a békés lényekre asszociálnak – mondtam ki hangosan is, amire gondoltam. – De jogosan, a többségünk nem ezeket a nézeteket vallja. – Időközben odaértünk a házamhoz, és rákanyarodtam a felhajtóra.
Pillanatokkal később már az ajtóban álltam, és zárral bíbelődtem, de az sem tartott túl sokáig.
- Fáradj beljebb, invitáltam be. Kíváncsi voltam a véleményére, amit ha hangosan nem is mondott ki, az arcáról le lehetett olvasni. – Fenn van a vendégszoba, oda beteheted a cuccaidat. – Mutatta a hely felé, majd gyorsan előresiettem, és kitártam előtte a szobája ajtaját is. Remélem, megfelel. – Körbepillantottam, de semmi kivetnivalót nem találtam benne. Habár nem voltam nő, nem tudom, hogy mik azok, amikre még szüksége lehet.
– Ha valamire azonban szükséged van, csak szólj. – Elhagytam a szobát, hogy elpakolhasson, és átöltözhessen. Addig én is visszasiettem a saját szobámba, és ruhámat leváltottam, valami kényelmesebbre. Mivel még nem pakoltam ki, a bőröndjeimet vettem elő, és azok tartalmát vettem szemügyre. Az eredménye egy farmer, és egy egyszerű ing lett. Mire visszatértem, a nappaliba, már ott várt, és a szobát mustrálta.
- Igen is meg nem is. - válaszoltam a kérdésére. Az én terveim alapján egy lakberendező, igazán előzékeny volt. Csak kicsit kellett a képességemre hagyatkoznom. – mondtam sokat sejthetően - De megérte, nekem tetszik az eredmény. Az egyik festményhez sétáltam, ami még akkor készült, amikor ember voltam.
- Látod ezt? Ez a születésem után pár évvel készült. A házunk hátsó kertjét mutatja. A festő nem túl híres, ellenben gyönyörűek munkái. Sajnos alig egy kettő maradt meg épségben – Szép emlékeket idézet fel. Folyton azok az emlékek. Emlékekből élek? A jövőmmel kéne foglalkoznom, ez a legfontosabb.
- Jaj, annyira sajnálom, nem gondoltam bele, hogy te még nem… Sajnálom meggondolatlan voltam. - szabadkoztam – Nem igazán vagyok hozzászokva a vegetáriánusokhoz. Nekem sem könnyű az átállás. – További magyarázkodást helyett inkább vettem a fogason lévő kabátom, és az ajtóhoz léptem.
– Nos, akkor indulhatunk, nincs messze az erdő, mehetünk futva . – Mondtam mosolyogva, és már úton is voltunk a vacsorához.



~ Kinézet:
Barna haj, sápadt bőr, de egyben ragyogó. Szemem mióta nem iszom ember vért, folyamatosan vált aranybarnává. Nem vagyok egy laza srác, de alkalmazkodtam a XXI. századhoz, és megpróbálok megfelelni a kor diktálta követelményeknek. Nem mondom, hogy követem a divatot, de nem is Erzsébet korabeli ruhába járok. Jó ez kissé torz hasonlat volt. Mint említettem nehezen nyílok ki, ettől függetlenül szívesen beszélgetek, és szeretem megismerni a másikat. Sajnálatos, hogy az ismerkedés csak egy irányú. Miről ismersz fel? Nem mosolygok. Talán nem meglepő. De még így is, néha egy egy pillanatra feltűnik az arcomon egy gyenge mosoly…
Szeretem öltönyöket, de azért nem abban járok mindenhova, mindesetre sugározza személyiségemben rejlő büszkeséget. Nem tipikusan felsőbbrendűnek képzelem magam, de az sem áll messze a helyzettől.


~ Jellem:
A 2 szeretett nő elvesztése, komoly nyomot hagyott rajtam. Szenvedek, és elfogadtam ezt. Ez a sorsom. Emiatt gyakran viselkedem bunkóként, vagy éppen arrogáns vagyok. Egyszóval elviselhetetlen. Nem egy könnyű dolog velem társalogni. Azért megjegyzem, ha olyan kedvemben vagyok, megkönnyítem az illető helyzetét, és nem kritizálom minden egyes mozdulatát. Bár ez nehéz feladat, és én inkább az egyszerűségre törekszem. A szabályaim szerint élek, és ez befolyásolja a körülöttem élőket. Nina elvesztése óta, kimondottan nehezen nyílok ki, a vámpíroknak – emberekkel nem igazán beszélgetek - Bár türtőztetem magam, és már 3 éve nem ittam emberi vért, ez kimondottan nagy erőfeszítésembe kerül. Így nem kísértem a sorsom, hogy közöttük mozogjak. Eléggé elzárva élek tőlük, nem mutatkozom előttük. Mégis miért teszem meg? Az ígéret számomra szent. Soha egyetlen ígéretemet nem szegtem meg. S a pechesebb eset, hogy a nekem tett ígéreteket is elvárom, hogy betartsák. Így történt tehát, hogy mikor megígértem Ninának, hogy többet nem iszom emberi vért, azt be is tartom. Legyen bármily nehéz.




~ Cél:
Mindaz után ami velem történt nem adtam fel a reményt, hogy újra szerelemre lelek. Bár kitudja. Kétszer megadatott nekem, még ha csak röpke évekig is, de megkaptam. Senki nem olyan szerencsés, hogy harmadszorra is megessen vele a nagybetűs szerelem. De bizakodom.

~ Szeretem, mert: zene, magány, csend, művészet

~ Nem szeretem, mert: emberek, mert csábít a vérük

~ Ellenségek: már nincs


~ Fontosnak tartom, hogy tudjátok:
Már Zoey-ként ismerhettek itt..