::: Freddie Luke McLair :::

Ez vagyok én...



~ Karakter teljes neve: Freddie Luke McLair
~ Születési ideje: 1988. Augusztus 2.
~ S zületési helye: London
~ Faj: Vérfarkas
~ Nem: Férfi
~ Kor: 22
~Titulus: Lonely Wolf

~ Család:
~ Apa: Alexander, McLair, drogdíler, elhunyt
~ Anya: Julie, Stohem, festő, elhunyt
~ Testvér(ek): Jordan; 25 éves



~ Első átalakulásom: 21 évesen
~ Bevésődés: ˙szeretnék egyet, mert lehet, könnyebb lenne az életem, ha nem egyedül lennék


~ Előtörténet:

Az életem átlagosan kezdődött, legalábbis én azt hittem, valaha volt átlagos, ám tévedtem, így utólag belátom. Én a második gyerek voltam, Jordan, a bátyám két évvel volt idősebb nálam. Anya gyönyörű képeivel volt tele a házunk, nagyon drága festmények voltak, mivel híres művész volt. Mint később kiderült, tudott apa drogüzleteiről, csak úgy volt vele, hogy nem érdekli, míg nem kerekedik belőle gond. A szüleink egyformán bántak velünk, imádtak minket. Apának a bőre mindig melegebb volt, mint az anyukámé, de nem nagyon törődtem vele, kicsi voltam nagyon. Két éves koromban jött a törés az életemben. Az egyik konkurens drogkereskedő úgy döntött, apa az útjában van, így eltette láb alól, ahogy anyámat is, ha már ott volt. Én Jordan-nal a padláson játszottam, így mi nem kerültünk mészárszékre. Hamarosan lementünk, és felfedeztük a hullákat, az egész hálószobában állt az egy centis vér. Egyikünk sem tudott megmozdulni a döbbenettől, fenékre ültem a vörös lében, nem értettem semmit, még kicsi voltam.
Jordan hívta a rendőrséget és apa legjobb barátját; Liam-et, ő ért előbb oda, és felkapott, elvitt. Jordannal nem sokat törődött, mindig is utálta, és most otthagyta. Elaludtam a karjaiban, hiszen nem nagyon viselt meg a dolog. Minden gond nélkül nőttem fel, a suliban soha nem voltak gondjaim az óvodában sem, sok haverom volt. Csak Liam viselkedett furcsán. Soha nem próbálta elhitetni velem, hogy az apám, de mintha várt volna valamire, állandóan! Az évek elröppentek felettem, szinte nem is nagyon éreztem meg a múlását, aztán leérettségiztem, egyetemet is elkezdtem, három évet jártam oda. Aztán egyik nap megtörtént. Nagyon rosszul lettem, fájdalmaim voltak, és bőröm égetett, mint a tűz. De ez az érzés hamarosan elmúlt, Liam végig ott volt mellettem, nem tágított, de ahogy eltűnt a kínzó fájdalom, átváltoztam farkassá. Bundám gesztenye barna volt, mint a szemem, mintha csak annak a színe ragadt volna át rá.
Nagyon boldog volt a nevelőapám, nem is csodálkozott, ezt nem értettem először, ám szépen lassan elmagyarázott mindent. Kiderült, hogy apa vérfarkas volt, és én is az lettem, elmondta, hogy mivel jár ez, és azt is, miért nem vitte magával a bátyámat régebben. Mert tudta, hogy ő soha nem lesz az, és mindig is gyűlölte a fajt. Apa beavatta őt régebben, engem is be akart, csak még kicsi voltam. Azt is elmondta, miért utazunk annyit össze-vissza. Mert Jordan vámpír lett, és rám vadászik. Nem mintha le tudott volna valaha is győzni, de mindegy is, nem ez a lényeg, meg akarta várni, míg átváltozom.
Aztán egyre kezelhetetlenebb lettem, nem bírtam megmaradni a bőrömben, rühelltem, hogy az egyetlen valaki, aki tudja a titkom, még nem is érti meg, mert fogalma sincs milyen, semmit sem tud apám családfájáról, és nem ismer más vérfarkasokat a közelünkben, csak a testvéremtől menekülünk, ami szerintem tök felesleges volt. Így rávettem, hogy a Quileute rezervátum-ba költözzünk, ahol találkozhatok a többi farkassal. Egész könnyen beálltam közéjük, és az életem már sokkal könnyebb.


~Szerepjáték példa:
Már három órája meditálok az ágyamon, kezdek megőrülni, mindössze egy órámba telt kiüríteni a fejem, hogy átadjam magam az igazságnak. A megbocsájtást vártam apámtól, és June nénitől, akit az idő múlásával szintén megöltek. Nem ezt akartam, bár utáltam mindkettejüket, most, hogy apa halott, borzalmasan hiányzik, most érzem igazán, hogy minden szarság ellenére, igenis szerettem, és nagyon támaszkodtam rá. Miért nem láttam ezt előre, miért voltam olyan átkozott őrült, hogy direkt nem néztem mélyebbre magamban?! Biztos megtaláltam volna a szeretetet iránta, olyan erőset talán nem, mint amilyet most érzek, de valami hasonlót biztosan. Aztán rájöttem, mi a tanítás akárhanyadik pontja; Ne mástól várd, hogy megbocsásson, bocsáss meg magadnak. Kinyitottam a szeme. Az ki van zárva, nem lehet, nem tehetem. Vagy mégis, egy feltétellel, ha betartom a saját szabályomat, és azt ölöm meg, aki megérdemli. Bizony, ez lesz az. A szekrényemhez léptem, kivágtam az ajtaját, a cuccokat kiborítottam, mindent, az összes ruhám a földön kötött ki. Dühös voltam magamra, gyűlölöm magam, az életem, mindent, ami benne van. Chelsy jobbat érdemel. Sokkal jobbat. Erre nem most jöttem rá, hanem mikor elmondtam Nicknek, hogy szeretem. Nem tehetem tönkre az életét, márpedig, ha velem marad, a romlásba fogom rántani magammal együtt. De a szívét sem akarom összetörni szakítással. Ilyen gondolatokkal rántottam ki a ruháimat, felvettem egy rózsaszín inget, alá egy fehér rövid ujjút. Lebontottam a szekrényem belső oldalát, kivettem az összes kábítószert, amit bent találtam, erről a dugi raktárról csak Nick tudott rajtam kívül. Egy táskába gyűrtem az összeset, meg a rajzaimat is, már jó ideje firkáltam, nagyon jók lettek, de ahogy rájuk néztem, csak újra rosszul lettem. Kifosztottam a bárszekrényt is, mindent kiürítettem, ami éghető volt, majd bezártam magam után a szobám ajtaját, mely mögött maga a felfordulás volt. Nem akartam, hogy Nick meglássa idő előtt. Mikor már egy hete távol leszek, biztos benéz, de remélhetőleg, már késő lesz. A kulcsot magammal vittem, Nicktől nem köszöntem el, csak annyit mondtam, mikor találkoztunk az ajtó felé menet;
- Ne menj be a szobámba!
Ezek után már nem figyeltem rá, csak elhagytam Keidast, a határ után elővettem egy fecskendőt, és beadtam magamnak egy olyan adagnyi kábítószert, ami épphogy nem túladagolás nálam. A tűt ott dobtam el, ahol voltam. Innentől csak foltokban emlékszem mindenre, csak foltokra, biztos lefeküdtem egy lánnyal....sok lánnyal akarom mondani, elkaptam a gyilkost, és mikor nagyjából teljesen magamhoz tértem, a lidércromoknál voltam, és egy jó öt emeletes valaminek a tetején álltam, alattam pedig máglya égett, rajta a vérfarkas, aki megölte apámat, meg June-t, nem is emlékszem, hogy elkaptam, arra meg végleg, hogy elégettem. Már nem élt, de még kivehető volt valamennyire az arca. A rajzaim is itt égtek. Egyik kezemben egy üveg whisky volt, a másikban füves cigi, a máglyától nem messze egy kupacban az összes fecskendő. Mi a fene történt? Nem érdekel, most itt vagyok, hulla részegen, és betépve, bármin is állok, rohadt magas, egyszer le fogok esni, nem tudok lemenni, és dülüngélek a részegségtől. Jaj de jó. Megbillentem, az üres üveg leesett, pont bele a máglyába. Megnéztem az órámon, már eltelt két hét, hogy otthagytam Nicket, lehet, már keres, vagy nem is érdekli, minden esetre, most kéne...
Hát ez a vég... tetszik, stílusos. Azt kell megölni, aki megérdemli... bocsáss meg magadnak...bocsáss meg nekem...


~ Kinézet:

Hajam barna és szanaszét áll általában. Szemem mogyoróbarna, mély, és általában nem mutat semmit, az érzéseimet csak tőlem tudhatod meg, szóban, mivel ha mosolygok, akkor általában nincsen jó kedvem, csak elrejtem az igazi érzéseimet. Szemeim alatt mindig sötét karikák éktelenkedtek, mióta az eszemet tudom, ez nálam nem alvás kérdése. olyan és kész. Bőröm kicsit barnább, mint az átlag embereké, minden szoli meg napsütés nélkül. Általában rendesen fel vagyok fegyverkezve, még a cipőm talpába is tőr van beépítve, több okból. Például kitűnően lehet vele hasba rúgni valakit, vagy megmászni valamit, olyan erősek, hogy sziklát is, akár. Két valaki van, akinek arcom azt mutatja, amit valójában érzek, és az a bátyám és Liam. Amúgy teljesen kifejezéstelen arcom, ha valamilyen érzelem mégis feltűnik, hát...maradjunk annyiban, hogy rosszul teszed, ha bedőlsz neki. Első ránézésre teljesen átlagos fiú vagyok, de állítólag, ha jobban megnézi valaki az arcomat, talál benne valami gyilkos elszántságot, és vasakaratot, fegyelmet. Én nem tudom, de igen, ezeket érzem.


~ Jellem:
Nagyon bonyolult személy vagyok, olyankor tudok legjobban elkomorodni, mikor látszólag a legjobb kedvemben vagyok. És itt a lényeg; látszólag. Nem igazán mutatom ki a valódi érzelmeimet, mert úgy gondolom; senkinek semmi köze hozzá. Barátkozó típus vagyok, vagyis azzá fejlesztettem magam az idő múlásával. Szeretem és megbecsülöm a barátaimat, bármit megteszek értük. Talán azért is védem őket ennyire, mert velem nem egy könnyű igazi barátságot kötni, vannak olyanok, akik azt hiszik, bent vannak a körben, pedig csak elviselem őket. Még a hozzám legközelebb álló személyek sem tudnak rólam mindent, hiszen senkinek sem mondom el, hogy vérfarkas vagyok, nem gondolom, hogy ez olyan terjeszteni való dolog lenne. Imádok festeni. Szeretem a kényelmet, és a nyugalmat, a házamban mindig szól halk háttérzene, mikor festek, kicsit fel is hangosítom, hogy jobban kizárjon mindent a fejemből, mint amennyit én magam tudnék. Állandóan forog az agyam, gondolkodom a könyveken, amiket olvastam, amiket olvasni fogok, és természetesen azon, hol találom az újabb első kiadást valamelyik nagy műből. Nem igazán az én stílusom a barátnő hajkurászás, úgy vagyok vele, hogy jön, amikor a Sors úgy akarja. Nem szoktam felidegesíteni magam csip-csup ki semmiségeken, ha szorul a hurok, hát továbbállok, nem szeretnék összeverekedni senkivel, tudom, mi lenne a vége.



~ Cél:
Amit ki szeretnél játszani a játékaidban. Legyen gyereked, legyen egy ellenséges, meghalni ( bár szerintem kevésbé esélyes ), emberként túlélni egy ragadozó vámpírral való találkozást, mentsen meg egy helyes pasi, amit csak szeretnél

~ Szeretem, mert: A festést, gondolom anyutól örököltem

~ Nem szeretem, mert: Jprdant, mert jelenleg meg akar ölni

~ Ellenségek: Jordan, mert vámpír, és azért utál, mert én vérfarkas vagyok...elég nevetségesen bonyolult


~ Fontosnak tartom, hogy tudjátok: minden őrültségben benne vagyok