Udvar - lagzi

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Kedd Ápr. 06, 2010 4:36 pm

Köszönet nyilvánítás!

Ezennel lezárjuk ezt a fejezetet,
ezt a játékteret, miegymást!
Nagyon köszönjük azoknak,
akik olvastak legalább minket,
ha be nem is szálltak...

Külön köszönet Zoey-nak, aki
nélkül ez az egész nem jöhetett
volna létre! * taps*

Ahogy köszönet jár Rosalie-nak is,
aki ha bár kissé egyedi stílusban,
de feldobta az eseményeket... *taps*

Köszönjük minden kedves Fórumozónak,
aki megtisztelt minket a figyelmével!
*taps*

És - hogy Őt se hagyjuk ki -
köszönöm Edward Cullen-nek, hogy
ilyen tökéletes úriember maradt végig,
pedig még csak zselé sem volt a dologban...
* taps *

Hát, erről ennyit...
De - ha nagyon kiakadnék - figyelmeztetek
mindenki kedves Fórumtagot...
Meg írom versben!

Üdvözlettel, áhh...hogy is írjam?... Mrs. Edward Cullen ˘˘

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Kedd Ápr. 06, 2010 4:29 pm

* Ahogy így vissza nézek azokra a percekre, rájövök,
mit hagytam magam mögött. Mondhatni az egész életemet,
azokat, akik jobbá vagy szebbé tették. De ha csak ilyen
általánosságban fogalmaznék, az nem lenne igaz...

Az életem sok olyan részt tartalmazott, amiről ma inkább
nem emlékezek meg. Amíg hiper-bisztos, anti-világ védőburkomban
lebegtem valahol a földfelszín fölött pár cm-re, már
nem volt erőm megváltozni. Charlie mindig azt mondogatta,
egyszer majd csak kinyílok, ha bár sosem erőltetett rám
külön féle fölöslegesnek hitt emberi kapcsolatokat...
Ez a lényeg. Ez az, ami átszőtte a mi kapcslatunkat. Hogy nem
erőlködtünk. Soha nem parancsoltam rá Apámra, hogy
már pedig most egye meg a salátát is, mert ha nem, akkor...

De Renée megint csak más volt. Őt irányítgatni kellett, térképet
adni a kezébe és elviselni azokat az életveszélyes húzásokat,
amikkel más nem próbálkozott volna. Az ejtőernyőzés, a bungie-jumping,
a kínai nyelv, a mexikói esküvő...
Ez mind-mind az én drága, kelekótya anyám...aki most történetesen
úgy érzi, a legjobb tudása szerint nevelt fel. És én nem mondom,
hogy lehettem volna jobb is...
A legmegfelelőbb tanú erre épp ott áll mellettem...
Mert, ha ő be bír vállalni engem az örökkévalóságig,
akkor Anya, Apa és mindenki, aki csak egy szalmaszálat is keresztbe tett
az én múltamban - már ami a nevelésemet illeti - szép munkát végzett!
És kész...ennyi voltam...om ja....

Már pedig még van valami, amin most nekem kell javítanom. Valmi, ami
most nem attól függ, hogy kislány koromban megengedték-e, hogy
felálljak az asztaltól, addig amíg mindenki be nem fejezte az étkezést.
Itt most kútba esik az anyai ösztön, Charlie önvédelmi-oktatása,
sőt! Jelen helyzetben csak egy valamit lehet tenni.....
Feleséggé kell vállni. És kész. Nincs kiút ebből a gödörből,
amíg ki nem mászom. Nem, senki nem fog létrát dobni vagy a kezembe
nyomni egy kortárs könyvet az aktuális problémámról. Ha ez mégis így
történne, Edwardnak be kéne nyújtania a válópert, mához
legjobb esetben is két hétre...
Brrrrrrr...
Ami alapjáraton ideg összeroppanáshoz vezetne, szóval inkább
felejtsük el ezt az alternatívát...

Nos, tehát...
Az életem, amit lezártam tele volt kérdésekkel. Egyszerűekkel, amikre
egyszerű volt választ adni. Aztán jött a nagy bummm...
Vagy nem is tudom mi, és hirtelen ezek a kérdések
egyre értelmetlenebbekké váltak, a válaszoktól pedig éjszakákon át
görcsölhettem.
De - és itt jön a lényeg - minden izgalom, megpróbáltatás vagy fizikai, esetleg
lelki fájdalom ellenére...megérte végig csinálni ezt az egészet.
Jó, jó, tudom....még messze nincs vége, de jól tettem, hogy vállaltam
ezt mind. Vagyis hogy...igazából kezdetben még csak egy konkrét valakiért
csináltam, és még ma is Ő a fő okom, de idő közben megismertem a családját is.
Esme-t, Alice-t, ... egy szóval mindenkit, akik pontosan ugyan ennyire bele
itták magukat a minden napjaimba. Vígasztaljon a tudat, hogy a saját boldogságom
valaki más boldogságát is jelenti. Ez jó érzés...olyan, mint amiért érdemes reggel
felkelni.
És milyen jó lesz, ha már az éjszakákat sem kell majd kóros öntudatlanságom bugyrában
töltenem, hanem azokat az órákat is Rá áldozhatom. Vagy nem is...inkább
Vele tölthetem el...
Ez részemről ugyanis nem áldozat. A legkevésbé sem...*

- Bízom benned. * suttogtam mosolyogva, mikor közölte az útirányt.
A világ leggyönyörűbb helye ... ez vajon mit takarhat?
Minden esetre bátranbele megyek bármibe, amit Edward ezzel a pár
egyszerű szóval fémjelez. Gondolom, megéri...hisz, a házasság is megérte...
Mosolyom nem lankadt még akkor sem, mikor kiértünk a csípős, hideg
levegőre. Hiába, az, hogy itt valaki boldog az nem befolyásolja Forks állandó
klímáját. De most nem éreztem a jeges szelet, még akkor sem
mikor az erőteljesen a hajamba kapott. Azonban más rögtön előbukott belőlem...
Még pedig, hogy micsoda boldogság lesz kibogarászni a hajamból a csattokat,
a díszítést, amivel úgy nézek ki, min t egy karácsonyfa. A nyakam már
elég rendesen elzsibbadt a hajzuhatag súlya alatt, de nem akartam feldobni
a labdát Alice-nek, nehogy megsértődjön...

Csak ekkor jutott eszembe valami.*
- Várj egy percet... * torpantam meg a kocsihoz menet, és kissé célratörőbben
vissza fordultam a kelleténél. Alice értette, mit csinálok, jelképes
dobó mozdulattal jelezte, hogyan tovább...
Bátortalanul elmosolyodtam, majd ismét hátat fordítva a tömegnek oda
súgtam Edwardnak.*
- Remélem, nem fogok senkit fejbe dobni...
* Majd egészen egyszerűen hátra lendítettem azt a gyönyörű, káprázatos
és ultra nehéz menyasszonyi csokrot, amivel én egy egész napon át
egyensúlyoztam.
Hallottam, ahogy kitört a nevetés, és őszintén szólva érdekelt, ki kapta el.
Bár - ha nagyon meggondolom - már amúgy is tudtam...
Ha bár szívem egyik fele mohón azt remélte, hogy amint hátra pillantok
Jacob Black áll majd kezében a csokorral, de tudtam, ez teljességgel lehetetlen.
Így én is nevetésben törtem ki, mikor Apám rémült szemekkel pislogott felém,
kezei közt bizonytalanul egyensúlyozva azt a fehér csodát.
De nem bírtam tovább nézni...
Most már nagyon menni szerettem volna, el innen, el Forks-ból, bárhová,
amit Edward jónak érez. Nem azért, mert ki nem állhattam ezt az egészet.
Nem, már kimondottan megszoktam...
Ha nem, mert volt valami, amit kedvesem fülébe akartam súgni, de úgy, hogy más
még csak véletlenül se hallja meg...

És valóban, alig két perc múlva boldog mosollyal arcomon ültem be a Volvo első
ülésére. Amint felpörgött a motor már nem bírtam tovább magamban
tartani. Áthajoltam a sebváltó fölött, ajkaim egyenesen Edward füléhez siklottak.
Az Úr a megmondhatója, hogy engem jobban rázott a hideg, mint Őt...*
- Megajándékoztál a világ leggyönyörűbb napjával! Nincs szavam arra,
mennyire szeretlek...és hidd el, ennek a napnak még mesze nincs vége...
* apró csókot leheltem hideg arcbőrére, majd kezemet az övébe kulcsolva
vissza csúsztam a magam székére. És csak ekkor vettem észre, milyen
homályosan is láttam eddig....
Bizony, a világ tele van csodákkal. De csak azok jönnek rá erre, akiknek van
bátorságuk felkutatni őket....*

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Hétf. Ápr. 05, 2010 10:56 pm

Udvar - lagzi Cullenicon_www.kepfeltoltes.hu_

Csak azért mertem magára hagyni, mert biztos voltam benne, hogy itt nem történhet semmi baja. Maximum annyi, hogy kitöri a cipője sarkát, de akkor is itt van neki az egész család és elkapja ha elesne. Mosolyogva ballagtam szüleimhez és egyszerre mindkettejüket átöleltem. Ebben az ölelésben benne volt minden köszönetem az elmúlt évekért, az összes szeretetem és minden boldogságom, amit ők okoztak nekem. A hosszú ölelés után megveregettem dr. Cullen vállát és apró puszit nyomtam Esme homlokára, majd átballagtam a kissé morcos Emmethez. Látszott rajta, hogy aggasztja Rosalie elutazása, és most ismét visszatért belém a harag a nővérem iránt, hogy csak magára gondolva elment világot látni. Szavak nélkül is tudtam közölni vele a gondolataimat, amihez nem kellett más, csak a pillantásunk. Amikor az összetalálkozott mindketten tudtuk, hogy bármi is történjen egymásra számíthatunk. Elmosolyodtam és a nyakába borultam.
Köszönöm, bratyó.
Felnevettem és szerettem volna valami, engesztelőt mondani még, de nem jutott rá időm, mert szempillantás alatt mellettünk termett Alic és Jasper ölelésre tárt karokkal. Megráztam a fejem és magamhoz szorítottam törpe hugicámat.
- Szép munkát végeztél.
Nyögtem ki a karja alatt, majd kezet fogtam Jazzel is. Tudtam, hogy Ő az egyetlen közülünk, aki még feszeng Bella családba kerülése. Jobban mondva majdnem az egyetlen, ugyanis Rose nővérkémet annyira zavarja, hogy le is lépett. De a kettejük feszengése egészen más. Jasper azért feszeng, mert fél, hogy megtámadja Bellát, Rosalie pedig az előkelő helyét félti a családban.
Úgy látszik Alice még készült valamire, mert alighogy elengedtem máris tovaballagott és felrángatta a feleségem az emeletre. Nevetve indultam meg Reneé és Phil felé, akik egymásba karolva álltak a sarokban. Tudom, hogy ez most nem könnyű egy anyának, de azért remélem, hogy Őt is legalább feleannyira boldoggá tette az esküvő, mint minket.
- Reneé! Megígérem, hogy vigyázni fogok a lányodra, és soha még gondolatban sem bántom meg.
Reneé könnyes szemekkel bólintott, és mint egy kislány a karjaimba borult.
- Tudom Edward!

Miután sikeresen elköszöntem minden kedves vendégtől és családtagtól, és miután megfogattam Charlienak, hogy nem csinálok belőle idő előtt nagypapát a lépcső alján vártam, a még mindig Alicszel lévő feleségem. Türelmem határát súrolja Alice ezzel a divatos nem tudom mijével...
Szerencséjére röpke öt perc múlva, már a lépcsőn ballagtak le. Átöleltem kedvesem derekát és végignézve a termen a kijárat felé ballagtunk.
- A világ leggyönyörűbb helyére viszlek...

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Kedd Márc. 23, 2010 10:22 pm

* Úgy tűnt, Apa végre boldog. Vagy legalábbis elérhető közelségbe került hozzá a boldogság.
Tudtam, mit érez Anya iránt. Még mindig... Mikor először betettem a lábam Charlie Swan házába,
17 éves fejjel és úgy, hogy immár új otthonomként szemléltem meg, volt pár dolog, amin
óhatatlanul megakadt a tekintetem. Ezek egyike a kanárisárga konyhabútor volt,
amit még Renée festett ilyenre, és Charlie azóta sem festette át. A másik, amitől konkrétan,
majd leesett az állam, az pedig az utcára néző ablakpárkányon álló képek sokasága volt.
A többségén hárman szerepeltünk, Charlie, Renée és én, de volt olyan is, mely csak őket,
kettejüket ábrázolta. Hátborzongató belegondolni, mennyi év értelmetlen vágyakozásába
került Apának, hogy itt és most végre ellejthesse egykori feleségével régóta első és egyben
utolsó táncukat. Ők már nem lehetnek egy pár...
Hisz ' Anyának ott van Phil - aki nem mellesleg össze szorított ajkakkal nézte végig Renée és
Charlie kissé ügyetlen, de bizalmas beszélgetéssel átszőtt táncát - Apának pedig...hát...
Sue Clearwater igen sokat volt az utóbbi időben nálunk. Remélem, lesz bene annyi, és gondját
fogja viselni Charlie-nak, mikor én már nem leszek itt. Remélem, még Apának is lesz esélye a boldogságra...
Ha máshogyan nem is, hát egy doboz sörrel és egy Peaker's visszajátszással.

Még sokáig el lettem volna foglalva ezzel a gondolatmenettel, ha Szerelmem nem vonja magára a figyelmem
egy igen jelentős mondattal. Aminek hatására hirtelen több érzés keveredett össze bennem, mint
amiknek feldolgozására képes voltam.
Egy részről elárasztott az eufórikus öröm, mert innentől nem kell majd törődnöm a pillantásokkal a bőrömön,
sőt! Nem is kell senkivel sem törődnöm, csak Edward-dal...
Más részről viszont elszomorodtam. Mert már csak fél órám van, hogy minden szerettemtől elbúcsúzzak.
Már csak fél óra, amíg Ők láthatnak emberként...cselekednem kell, de hipergyorsan!
Edward apró csókjába is bele remegett a térdem, egy hosszú pillanatig kábán néztem utána, majd
mint aki álomból ébredt fel, fordultam vissza Apámhoz. Hát...azt az arcot látni kellett volna...

Charlie úgy nézett Szerelmem után, mintha azt fontolgatná, mekkora erővel ismertesse meg lába nyomát
Edward hátsó fertájával.
Tudtam, vagy legalább is el tudtam képzelni, miért néz így...*
- Bella...kérleg mond meg a...vejemnek, hogy nincs joga csak így félbe szakítani a beszélgetésünket
és elvonni éntőlem! * morogta Apa, arcán egyre jól láthatóbbakká válltak a vörös színfoltok. Engesztelően,
kissé talán túl tessék-lássék képpen, de felnevettem. *
- Jaj, Apa... Edward csak elmondta, hogy fél óra múlva indulnunk kell! * hebegtem zavaromat leplezve.
Charlie arca erre mintha egy kissé megkeményedett volna.
Ezt már viszont tökéletesen tudtam, miért.
Ő sincs ennyire lemaradva a korral és tudja, hogy a nászútakon nem sakkozni, meg barkobázni szoktak. Pláne
azok, akik ennyire szeretik egymást, mint Edward és én. De apának hiába is magyaráztam volna, milyen
régimódi is az én drága férjem... Ő Edward Cullen-ben mindig is egy beszámíthatatlan, jól öltözött, gyanúsan
tökéletes huligánt látott, aki jött, elcsavarta a lánya fejét és most még feleségül is vette... el sem tudtam képzelni,
mivel ütném ki még ennél jobban is a biztosítékot. Talán, ha...ha...haza jönnék, és bejelenteném, hogy " Charlie,
nagypapa leszel! ".
Na igen, kétségkívül ez okozná a legnagyobb sokkot. De, amiről Charlie nem tud, az az, hogy egy vámpírnak nem
lehet vérszerinti gyermeke. Nem véletlenül...

Apa szavai rángattak vissza a valóságba.*
- Bells... ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Nehogy... bele fulladj...a kádba, vagy valami...
* Tudtam, hogy közel sem ezt akarta mondani, de megelégedtem ennyivel. Az időm véges, szerettem pedig
több van, mint elég. Hál' Istennek...*
- Megígérem! És Apa.... - mosolyogva átöleltem Charlie-t, úgy suttogtam a mondat végét -.... nagyon szeretlek!
- Én is téged! * motyogta Apu a vállamba. Éreztem, hallottam mennyire meg van rendülve, ezért nem akartam,
hogy a megrendülés zavarba csapjon át.
A második nagy szorításnál inkább eleresztettem.*
- Megyek, elköszönök Anyuéktól is! * mondtam, majd mosolyogva tova siklottam a büfé asztalhoz, ahol sikerrel meg is
találtam a Renée & Phil párost.
Aki akkor távolabbról látott minket azt hihette, Renée gyászol. Vagy legalábbis Anyám úgy sírt, mikor elmondtam,
hogy még fél óráig maradunk, mintha meg akarná árasztani a Temze-t. Ha Phil le nem választja rólam, talán még
ma is ott állnék, Anyámmal a nyakamban.
Ám mielőtt még tovább indulhattam volna oda ugrott mellém valaki, megragadta a karom és húzni kezdett maga után,
fel a lépcsőn.
Mikor rájöttem ki az, rosszallóan pislogtam rá. De közben igyekeztem, nehogy sikeresen orra essek.*
- Bella, ne nézz ilyen ijedten rám! Ebben a ruhában nem fogsz kilépni az utcára! * mondta Alice dorgáló-tündér
hangon, majd betolt az emeleti fürdőszobába és bezárta az ajtót.*
- Alice...kérlek... * hangom kelletlenül elcsuklott, mikor Edward apró nővére egy felakasztott ruhára mutatott a fürdőszobai
fogason.
Alice-t azonban ez sem tudta lelombozni.
Kedvesen, sietősen utasítgatott, hogy mimet hova tegyem, még a ruhából is segített kibújni. Mire végre átöltöztem, már bőven
letelt a fél óra, s már csak annyi időm maradt, hogy Cullen-éknek is búcsút inthessek.
Alice már megindult velem, le a lépcsőn, mikor megállítottam.*
- Várj egy percet! * hadartam, kezemet az övébe kulcsolva, szemeimet az arcára függesztve, amely most nem ragyogott úgy,
mint Rosalie elmenetele előtt, de irányomban pont ugyan olyan barátságos és szeretettel teljes maradt.*
- Igen? * kérdezte mosolyogva. Mély levegőt vettem.*
- Nagyon...köszönöm ezt az egészet! Tényleg. Ez volt életem legboldogabb napja. És...szeretlek! * suttogtam félszeg mosollyal.
Alice nem is várt sokáig, azonnal a nyakamba ugrott. Kicsi karjai gyöngéden fonták át a nyakamat.*
- Máskor is, Bella! Én is szeretlek, és örülök, hogy boldog vagy. Edward is az... * mondta.
A jelenet nem tartott sokáig; ugyanis ekkor valahonnan, a lenti zsivajból felszólt Carlisle. Hangját olyan tisztán hallottam,
mintha mellettünk állt volna.*
- Bella, Alice!
* Tudtam ez mit jelent. Mennünk kell. Legalábbis nekem biztosan...
Alice még letámogatott a lépcsőn, majd kedélyesen beállt a családja alkotta sorba, akiket én sorban végig öleltem
és köszönetet nyilvánítottam. Valaki még mindig hiányzott...valakik...
Egy szőke vámpírlány és egy vérfarkasfiú. De mikor Edward mellé értem, elfelejtettem mindent.*
- Indulhatunk. * suttogtam mosolyogva, majd még egy utolsó, boldog mosollyal ajkaimon hátra néztem a vállam fölött.
Azokra, akik az életem részeivé válltak. Apámra, anyámra, Cullen-ékre...
Most már tudtam, nem kell félnem attól, hogy mi lesz velük, ha elmegyek...*

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Vas. Márc. 21, 2010 10:04 pm

Ahogy Rosalie eltűnt a látókörömből egyre jobban kitisztult előttem a kép. A szándéka, hogy elmegy már nem is hatott nagy baromságnak, az ok amiért elmegy igen, de már megbocsátottam neki. Rosenak kell egy kis levegőváltozás, és remélem mire visszajön másképp fog gondolkodni.
Miután eltűnt még egy jó darabig bámultam utána, mint egy kőszobor.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármiféle borús érzelem kiüljön az arcomra de legbelül fáj. Éget a fájdalom amit okozott nekem, ez amolyan cserbenhagyás fajta fájdalom. Könnyen meglehet, hogyha nem az esküvőm napján hagyott volna el bennünket nem fájna ennyire. De így kimondhatatlanul rossz érzés.
Bella mézédes szavainak köszönhetően a szívembe ismét beköltözött a felhőtlen boldogság, ami az Ő közelében mindig velem van.
- Én is mindennél jobban szeretlek.
A lehető legszenvedélyesebb csókot nyomtam az ajkára. Szorosan öleltem magamhoz és azt reméltem, hogy ez a pillanat örökké fog tartani, de sajnos nem tartott.
Charlie gondolataira kelletlenül elhúztam szám a nejemétől és csak suttogtam neki.
- Jön apád!
Alighogy befejeztem a mondatomat Charlie máris mellettünk állt.

Illedelmesen végighallgattam kíváncsiskodását és szóváltását Bellával, de közben hallottam, hogy Bella magyarázkodása nem győzte meg, ezért a kezem vettem a dolgokat.
Roslie elutazott, hogy máshol kezdjen új életet.
Ennyit voltam hajlandó hozzáfűzni a dologhoz, majd fülig érő mosollyal folytattam.
- Örülök, hogy jól érzitek magatokat, de most ha megbocsájtasz.
Karon fogtam Bellát és lassan beszéltem hozza.
- Még van fél óránk, hogy elköszönjünk mindenkitől, és utána mennünk kell.
Kérdezősködését megelőztem egy apró puszival, majd otthagytam és Esmeékhez mentem.

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Szomb. Márc. 20, 2010 6:27 pm

* Mondják, semmi sem megtévesztőbb, mint egy mosoly. Egy mosoly, mely mögé
elrejted ellenszenved, félelmeidet, gyötrelmeidet. Bátran, minntha hőssé vállnál
erények nélkül. S ezt senki em tudja jobban, mint azok akik e mögé a mosoly
mögé bújnak. Akik ezt a mosolyt választják orvosnak problémáikra,
vagy csak arra a megaláztatásra, amit az jelentene, ha kiderülne, hogy ők
nem boldogok. Rémes, nem igaz? A műmosoly, a színpadi gesztusok, amelyek
rejtenek, csalnak, hazudnak helyetted is, hogy Te tiszta lelkiismerettel térhess
aludni esténként. Nem semmi...
Én világ életemben igyekeztem kerülni ezt a mosolyt. Nem rá szorulni, tartani
magam, amíg csak lehet. Elvonatkoztatni a saját bajomtól és másokra
koncentrálni. De amikor Edward belépett az életembe, át kellett értékelnem
a múltamat...
A koncepcióim gyökeres változtatást igényeltek. Első lépésként rá kellett
jönnöm, innentől muszáj " mosolyognom ". Muszáj elővennem azt az
arcomat, ami neki nem árt. Amibe az ő boldogsága nem kerülhet bele, ami
nem veszélyezteti az örömét! Mert én még ma is ezerszer inkább ugornék le
a Mount Blanc-ról, mint hogy Edward-ot akár csak egy pillanatig is gyötrelem érje.
És mint az utóbbi pár évben már kiderült, több veszélyt jelentek rá én, mint
James, Victoria és a volturi együtt véve. Szomorú, de én minden erőmmel azon
leszek, meg ne bántsam. És ha ezért magamra kell ragasztanom azt a nevetséges
mosolyt, hát állok elébe! Ez...mindent megér...

Épp ezért vetettem véget könnyeimnek amilyen hamar csak alkalmam volt rá.
Gyors mozdulattal letöröltem őket, majd fürkész pillantást vetettem Edward
szmokingjára. Nem lett könnyes - hála az égnek! Alice meg is gyilkolt volna érte,
ha bele rondítok a vőlegény szerelésébe. Legyen az akár egy rúzs folt a hajtókán,
vagy egy apró csepp könny az ingen. Alice mindent észre vesz.
Már csak emiatt sem szabad ezt csinálnom! Megkönnyezni azt, ami miatt fölösleges
sírni!
Rosalie úgyis vissza jön...idővel...talán... minden esetre még bármi megtörténhet!
Csak tudnám, mi a kiút ebből a rémálomból! Talán...egy mosoly...?
Edward szavaiba bele remegett a térdem. Hogy képes Rose-ra kenni, azt, amit
én okoztam?
A bűntudat már ott mardosta bennsőmet alig várva, hogy az egész világnak
tudtára adjka mekkora hangja van. Én már tudom, milyen, mikor kiabál.
És örülök, hogy Edward még nem...*
- Hagyd csak. * suttogtam neki, s ajkaimat merev mosolygásba fancsalítva megfogtam
a kezét, mely éppen akkor készült ismét végig simítani a hajamon.*
- Semmi gond. Már nem is sírok, látod? * kérdeztem, hangom kissé elcsuklott a " látod "
szónál, de reméltem, nem vette észre. Bár, Edward esetében ki tudja...

Ekkor kezdtem megérezni a hátamba fúródó tekinteteket. Ekkor kezdett tudatosulni
bennem, mi is fog itt történni hamarosan, ha nem vetünk véget ennek az egésznek gyorsan.
Persze, Alice próbálta terelni a figyelmet. Az ő léptei mindenkiénél hangsúlyosabbak voltak,
ahogy puha eleganciával átszelte a termet és bájcsevelybe elegyedett azokkal, akik akár csak
egyszer is felénk pillantottak. Most aztán igazán nem volt szükség nézőközönségre!
Felpillantottam, hogy szemügyre vegyem Edward-ot. Féltem, hogy valami olyat fogok
látni az arcán, ami elvágja azt a gondos munkával magamra aggatott mosolyt, amiért annyit
küzdöttem. De nem...
A pillantását követve az én szemem is megakadt valakin. Valakin, akinek szőke haja volt,
gyönyörű arca és sötét arany szemei. Valakin, aki a maga módján volt jó tündére és rombolója
ennek a családnak. És lelkemben megint felbugyogott a remény.
~ Talán meggondolta magát! Talán marad! ~
* Ám szavai szinte rögtön lerombolták az álmaimat. Egy szó nélkül hallgattam,
tűrve, hogy pozitívabb hangneme beássa magát a szívembe. Mint örök emléke egy olyan
kapcslatnak, mely sosem volt boldog, csak különleges és furcsa... nekem sokat jelentett,
és neki?!
Ajkaim már elzsibbadtak, már minden erőmmel erre kellett koncentrálnom.
Ám mikor Edward ellépett mellőlem, s szavait Rosalie-hoz intézte végleg leolvadt. A helyébe
öröm könnyek tolultak. Mert tudtam, éreztem, Edward megbocsájtott neki! Ha nem is
teljesen, de valamennyire igen! És csak ez számít...
A " szeretlek " szónál végleg megnyugodtam. Azon, ahogy Szerelmem magához ölelte a testvérét.
S mikor Rosalie kilépett a látóteremből, ki az ajtón, már nem sírtam. Addigra már tökéletesen
éreztem magam.
Edward csókja nem volt felesleges. Ha már Rose miatt nem is aggódtam, még mindig volt egy farkasfiú
valahol odakint, aki maximálisan rászolgált szívem letört, apró darabákira. De ettől
függetlenül furcsán, eufórikusan boldog voltam megint....*
- Tudom... szeretlek! * suttogtam a fülébe, nehogy a mellettünk buzgón elsuhanó Alice meghallja.
Bár azt hiszem, neki sem mondtam volna újat ezzel.
Ekkor azonban oda lépett hozzánk Charlie.

Látszott apámon, hogy mennyire nem érti az egészet; nyilván az Ő figyelme lankadatlanabb
vol, mint a többi vendégé.
Apa kisit megizzadt, vagy a szmokingja vagy a tánca Anyával volt a lúdas. Minden esetre
ilyenkor, néha-néha egy pillanatra láttam, miért volt hajlandó Renée Freeman mindössze 19
évesen Las Vegas-ba szökni Charlie Swan-nal, hogy össze kösse vele az életét.*
- Mi történt, Bells? * kérdezte érdeklődve. Szinte ösztönösen válaszoltam.*
- Semmi különös. És Te, hogy mulatsz? * kérdeztem vissza, figyelem elterelés gyanánt.
Apa szuszogva, kissé szégyenlősen elmosolyodott.*
- Egész jól. Anyád még most is ugyan olyan jól táncol, mint 18 éve. * jegyezte meg.
Mosolyogva pillantottam Szerelmemre. De ez a mosoly végre őszinte volt...*

// köszönjük, hogy bekapcsolódtál, Rose <<<3 //

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Csüt. Márc. 18, 2010 10:35 pm

Az én drága nővérkémnek sikerült tökéletesen tönkretenni az esküvőmet. Ha ezt akarta elérni a makacsságával, akkor sikerült. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes így viselkedni. Nem értem...túl régimódi az én felfogásom az övéhez képest. Átkaroltam a derekát és a lehető legközelebb húztam magamhoz egyetlen szerelmem. Hadd sírja ki magát, közben meg szítottam a gyűlöletem Rosalie ellen. Szerelmem szavai villámcsapásként értek. Kezemmel a haját simogattam és átkoztam azt a napot, amikor ez a szőke lány fájdalmat okozott a kedvesemnek.
- Ne butáskodj Bellám. Ez egyáltalán nem a te hibád! Nem te tehetsz arról, hogy a nővérem nem képes felnőttként gondolkodni. -Egyáltalán nem te tehetsz róla.
Miközben vigasztaltam újdonsült feleségem Rose zaklatott és bizonytalan gondolatai boldogságot ébresztettek bennem. Öröm volt hallani, hogy a mindig magabiztos testvérem meghátrál. Halvány mosoly jelent meg az arcomon.
Végre sikerült kis bizalmatlanságot varázsolnunk a fejébe. Ennyit minimum megérdemel.
Megdermedve álltam, átölelve Bellát és pillantásomat az ajtóra szegeztem.
Ismét felszínre került minden gyűlöletem, amikor megláttam a teremben álló Rosaliet. Elengedtem Bellát és pillantás nélkül néztem a gonosz vámpír szemeibe.
Mit akarhat még itt? Hány kést szúr Bellsbe? Miért rontsa el az esküvőmet? Miért...miért?
Nem azért nem szóltam, mert szívességet akartam tenni neki, csupán csak egyetlen szót sem akartam rá vesztegetni.
Mindenféle gondolat átfutott az agyamon, mindenre tudtam gondolni, csak éppen a valóságra nem. Nem akartam a jelen pillanatra figyelni.
A körülöttünk állók arcából látható volt, hogy nem értik a történteket, viszont Esme és Carlisle a sarokból kíváncsian figyelték a történteket, és füleltek, hogy hátha megértik a beszélteket. Alice ide-oda sürgött a vendégek között, hogy azok ne a mi drámánkra figyeljenek.
Szavai ismét visszarángattak a valóságba. Hogyan képes felnőtt embereket emlegetni, mikor Ő úgy viselkedik mint egy suhanc.
Akármennyire dühös is voltam rá a hangneme hallatán megenyhültem. Na persze nem egészen, de valamennyire igen.
Nem is olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát, egyszerűen csak szereti, ha körülötte forog a világ, ami nem lenne baj, ha figyelemmel lenne mások érzéseire.
De muszáj nekem haragudnom rá? Ha már úgy is elmegy legalább ne haraggal váljunk el. A lehető legmelegebb ölelésemmel viszonoztam és pluszba még egy gyors puszit is kapott a homlokára. Figyeltem ahogy sarkon fordul és a kijárat felé megy.
- Rosalie Lilian Hale! Ha meggondolod magad a mi ajtónk mindig nyitva áll.
Jól meggondoltam, hogy folytassam vagy ne a mondókámat, de végül még hozzátettem egy szót.
- Szeretlek.
Nem mentem utána, hagytam, hogy kimenjen. Az kell neki, hogy kiszellőztesse a fejét és a magány majd hazakergeti. Megöleltem szipogó kedvesem és lágy csókot adtam az ajkára.
- Nem lesz semmi baj!

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Szer. Márc. 17, 2010 9:31 pm

Too easy to say it: what there would be, if, and to paint a perfect world's picture.

A szél az arcomba süvített... Edward szava a szívemig hatoltak...
már ha nekem van olyanom.
~ Talán mégis igazuk van... mi van ha tényleg olyan keményszívű
vagyok mint amilyennek titulálva vagyok?! És tényleg... ennyire meg
tudom bántani az embereket? Nem csoda, hogy a Bátyámban ennyire
elmérgesedtek az indulatok. ~
Ekkor hirtelen láttam, hogy Bella a szeméhez kap. Magamban elmosolyodtam
ezen.
~ Könnyek... ó istenem, mióta nem sírtam... és Ő most mégis azért itatja
az egereket, mert én többé nem leszek itt. Sosem értettem én ezt... ~
Még időm sem volt rendesen észbe kapni, mikor rádöbbentem, hogy egymagamban
állok még mindig ugyan azon a helyen. Olyan érzések fogtak el,
mint nagyon-nagyon régen. Mikor Royce megtámadott...
elárulva éreztem magam így most Bella és Edward helyzetét is
át tudtam teljes mértékben érezni. És amikor velem ez
megesett a bosszúvágy lángja felizzott bennem és nem hagyott
nyugodni addig, ameddig meg nem ölöm azt az árulót.
De valahogy én a haláltól sosem féltem. Persze ember életemben
igen, mert melyik ember nem fél a haláltól? De vámpír éveimben
úgy gondoltam, ha már meghalok így is- úgy is a pokolba
kerülök, szóval ezen már nem múlik.
De egy szó, mint száz, tényleg nagyon csúnya
dolgot műveltem. Menekülni akartam... messze innen
oda, ahol senki sem ismer, és végre elzárhatom
a régi időket. De tudtam, ha ezt teszem gyávának
tűnök. És sajnos a büszkeség fojtó posványa mindig
bennem van, tehát az önbecsülésem semmi ilyesmit
nem enged meg.
Végül az újdon sült házasok kikerültek a látóteremből.
Neki dőltem a falnak ami mögöttem volt, majd a fejemet
is nekitámasztottam. Sohasem hittem volna,
hogy én egyszer képes legyek valami ilyesmire.
Elszakadni... elszakadni mindazoktól akiket
szeretek vagy valaha szerettem. Immár nincs
visszaút. Kénytelen leszek búcsút venni ettől a
szépen felújított hófehér háztól, ami mindig oltalmat
adott a viharok elől. Gondolatban muszáj lesz búcsút
intenem az összes családtagomnak, rokonomnak,
ismerősömnek. Nem láthatom őket többé. Csak
adná az ég, hogy soha többé ne fussak össze
egyikükkel sem. De ha össze is futnánk, mit
mondanánk egymásnak?...
~ Isten cselesen alkotta meg az életet,
elismerem. Nem könnyű senkin és semmin
kiigazodni, de... lehet, hogy ez így is van
rendjén. Minek mindent érteni? Hiszen az élet
ettől szép, nem? ~
Próbáltam valamelyest pozitívan viszonyulni igen
szorult helyzetemhez, de a végére egyre kevésbé ment.
Nem sokkal később (mikor már visszatértem a saját
időmbe és terembe) valami szipogó hangot hallottam,
mintha valaki meg lenne fázva. De mellé még apró mormogások
is megütötték a fülem.
Elindultam a hang irányába.
Rossz ötlet volt...
Megláttam amint éppen Bella a "kitöréseivel" küzd,
míg Edward vigasztalta. Csak a Bátyám vett észre,
mivel intettem, hogy Bellának ne szóljon. Csodálkoztam
is, hogy még maradt benne annyi, hogy hallgasson.
De nem szólt semmit. Mintha ott sem lennék.
Végighallgattam Bella kis monológját. Valami elkezdett
sajogni a szívem helyén.
Bella ráborult Edward mellkasára és ott sírta ki magát.
Mikor végre egy kicsit tudatára ébredt hol van, és mit tesz,
vagy hogy mit mondott, elhajolt szeretett Bátyámtól, és
a szemébe nézett.
Elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy csak
kárörvendésemben, vagy már kínomban. Tudtam, hogy
senkivel sem tehetek ilyet. Végre megfogalmazódott
bennem egy gondolat. Mentem ami menthető. Ha Edward
éppen Ővele boldog, akkor én nem szólhatok bele, viszont én
még attól irányíthatom a sorsomat.
- Bella... - próbáltam hozzá éretten szólni - attól
hogy én még elmegyek az igazság szerint senkinek sem a
hibája. De meg kell értened... itt mindenki felnőtt ember
és a saját sorsunkat kell irányítanunk. Ha valaki éppen
ki szeretne lépni egy bizonyos körből, azt nem lehet
megakadályozni, és az sem a legokosabb dolog, ha
kétségbe esünk. Szóval fel a fejjel. Ez az én egyéni döntésem.
Igaz, a döntés meghozatalában te is szerepet játszottál,
de ez már az én személyes problémám, amihez igazán semmi
közöd. Értsd meg, az élet megy tovább. Ezt muszáj
feldolgoznod...
Próbáltam először kedvesen szólni hozzá, majd végül visszavettem
a hangsúlyt szigorúra. Úgy gondoltam ez éppen elég útra való, amit képes
vagyok adni.
Azzal egy utolsó pillanatot megengedtem magamnak, mikor
elgyengülhetek, tehát megöleltem őket egyszerre, majd sarkon
fordultam és az autóm felé vettem az irányt. De úgy gondoltam
még egyszer figyelmeztetnem kell az én kis előadásom lényegére.
A vállam felett hátra néztem, majd még hozzátettem
a beszédemhez egy utolsó mondatot:
- Remélem Bella felfogtad amit mondtam. Soha nem szabad
elgyengülnöd, mert végül elveszel az idő töménytelen lefolyásában.
Ők csak értetlenül néztek, majd mintha Edward
kezdett volna valamit felfogni az elmondottakból. Majd
próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra Bella megnyugtatása
érdekében, azzal hátat fordítottam a szerelmes párnak,
és elindultam a kijárat felé.
Elhatároztam, hogy mindent jól megnézek, mert
ki tudja, mikor láthatom viszont megint ezt a helyet.
Alig tettem két lépést és már láttam a garázs ajtót.
Úgy éreztem akkor és ott mindent el kell zárnom a szívemben,
hogy egy jó ideig ne törjön fel.
Egy pillanatra megálltam.
Körülnéztem.
Néztem, a fákról lehulló, és egyre jobban
elsárguló leveleket. Én is a helyükbe tudtam
magam képzelni. Teljes mértékben...
Még álltam ott egy-két másodpercig és akkor
úgy éreztem elég volt. Mindent elzártam magamban
annyira, hogyha én nem akarom, akár 100 évig is
ellegyenek magukban ezek az emlékek.
Ezzel a lendülettel ismét megindultam, de akkor már
nem néztem se jobbra, se balra...
mindig csak egyenesen a cél felé...

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Pént. Márc. 05, 2010 10:27 pm

* Vannak pillanatok, mikor legszívesebben a föld alá süllyednék
és beásnám magam. Hát, ez is ilyen...
Ajkaimat összeszorítva figyeltem szavaim hatását, mely
nem volt olyan intenív, mint amire számítottam. De
nem is olyan bűnbánó, mint amit reméltem...
Tudtam, persze, tudtam, hogy ha eddig senki nem volt képes
én minimális eséllyel indulok azért, hogy bűntudatot ébresszek
Szerelmem gyönyörű, szőke nővérében, aki olyan pókerarccal
nézett rám vissza, mintha legalábbis jól begyakorolta volna,
arra az esetre, ha elénk áll, már a mosoly legkisebb szikrája
se tükröződhessen vissza arcvonásairól.
A levegő egyre folytogatóbbá vált, miközben elmém minden egyes
zugában szépen, lassan megfogalmazódott a tény: késő...
Már nincs remény eltéríteni Rosalie-t a szándékától,
sem mód, hogy megmásítsuk vagy elodázzuk a döntését.
Már megtörtént az elkerülhetetlen, ez a színjáték már
csak a formaságok része. Hogy ne távozzon szó nélkül.
Hogy tönkre tehesse a bátyja boldogságát... ha ez nem
elég, hát az enyémet is! Nem igazságos! Edward soha nem ártott
neki!
Hacsak nem akkor, mikor vissza utasította Rosalie-t, mint társat,
de azt hitrtem, azon már túl lendültünk. Ez igaz is. Az új probléma
nem más, mint ÉN!
Erre nem most, nmem itt jöttem rá. Már régóta tudtam, sőt!
Menekültem előle. Remélve, hogy Rosalie túl teszi magát rajta...rajtam...
Vagy, hogy Edward beszél a fejével. Bár ezt nem várhattam el,
ehhez nem lett volna jogom. mOst sincs. Khm... szánalmas vagyok, nem?!

Ekkor döbbentem rá, milyen irányba folyik a már nem is olyan néma
párbeszéd mellettem, és hogy Szerelmem keze vészjóslóan ökölbe szorult
idő közben. Gyorsan, megelőzve a robbanást, a kezébe csúsztattam az
enyémet, mire ő átkarolta a derekam. Ez jól esett, biztonság érezetem
támadt tőle. De nem szabadulhattam a gondolattól, mi szerint most nem én vagyok
a lényeg. Hanem Edward Cullen, és az ő ködbe vesznikészülő boldogsága...!
Kirázot a hideg a gondolatra, mi szerint Edward mosolya Rosalie döntésén múlik.
El tudtamképzelni, mit érezhet most. Vagy legalábbis próbáltam, bár nem
ment minden macera nélkül...
Elképzeltem, milyen borzasztó lesz erre a napra vissza emlékezni olyan 100
év múlva. Pedig ennek kellene életünk legszebb napjának lennie.
De ott, akkor, majd 100 év múlva nem ez fog eszünkbe jutni. Legalábbis
nekem nem. Hanem az, hogy Rosalie el ment...és talán nem jön vissza soha töbet!
Szívem ökölbe szorult, torkomat folytogatta a sírás. Éreztem, ahogy ujjaim
görcsösen, félve szorulnak Edward kézfejére, de reméltem neki nem tűnik fel.
Még csak az kéne, hogy emiatt is eméssze magát! A holnap így is úgy is
borzamas lesz. Ráébredni, hogy Rose elment. És tudni, hogy Edward borzasztóan
boldogtalan lesz, akár itt vagyok neki, akár nem!
Szemem sarka is megtelt árulkodó gyöngyszemekkel, mellyeket egy gyors, határozott
mozdulattal letöröltem, nehogy még ez is súlyosbítsa a helyzetet.

Annyira elmerültem a gondolataimban, az önmarcangolásban, hogy csak akkor kaptam
észbe, mikor Edward már vissza kormányozott a terem felé. Utolsó szavait még
épp hogy elcsíptem, s megállt tőlük bennem az ütő. Hogy mondhat ilyet?! Hogy
mondhatja ezt a nővérének, akit annyira szeret. És ha én nem jövök
sosem kényszerül erre! Sosem áll vlasztás elé... ha én nem vagyok...*
~ Gratulálok, Bella! Szép volt! Hívhatlak ezentúl Mrs. Szörnyeteg-nek?
Hisz gondoljunk csak bele: pusztítóbb vagy, mint a szubtrópusi monsun! ~
* Igyekeztem nem vissza pillantani Rosalie-ra, és ez egészen addig egészen jól
is ment, míg el nem tűntünk a látóteréből, mert akkor minden másodpercben
hátra felé nézegettem. Hátha meggondolja magát és utánunk jön. Vagy csak
azért, hogy felpofozzon. Megérdemelném...maximálisan!
Ezt muszáj volt megbeszélnem Serelmemmel. Nem hagyhattam, hogy miattam
elengedje a nővérét. Én nem érek ennyit! Nem és nem...*
- Edward...ezt...ezt...nem hagyhatod elmenni! Én...annyira...sajnálom...
Soha nem akartam ártani neked! Tudom, ez sovány vígasz, de...istenem...
* itt már sírásba fúlt a hangom, s hálát adtam az égnek, hogy arcomat
elrejthetem a gyülekezet elől Edward szmokingjának hajtókájába.*
- Kérlek...kérlek...bocsáss meg! Úgy sajnálom! Ha akarod...most...most
azonnal utána megyek. Vagy össze csomagolok és vi...vissza költözöm Apához!
Sajnálom...nagyon...na.. * ezekben a szavakban már nem volt más csak bűnbánat
és sós, mardosó könnyek. Ekkor jutott eszembe, hogy Edward szmokingjának
nem tesznek túl jót a vízes cseppek, ezért sóhajtva, gyorsan elhajoltam tőle és
eréllyes, fájdalmas mozdulattal megtöröltem a szemeimet.*

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Szer. Márc. 03, 2010 11:17 pm

Egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Hogy gondolhat és mondhat ilyent egy testvér. Soha fel sem merült bennem, hogy Rose ennyire kikelhet magából. Gondolatait és szavait hallva ökölbe szorítottam a kezem, készen arra, hogy bármikor a képébe nyomjam. Nem érdekel, hogy mit fog szólni Carlisle vagy Esme, egyedül csak az, hogy eltűnjön innen. Csak az izgatott, hogy a lagzink hiszti nélkül teljen el, és az, hogy Rosalie befogja a száját.
Bella szavai megnyugtatólag hatottak rám. Engedtem a kezem szorításán, helyette inkább átkaroltam a nejem derekát. Halványan rámosolyogtam, persze minden jókedv nélkül, majd pillantásomat újra a ˝testvéremre˝ szegeztem. Legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy mindkettejük nagyon fontos nekem, hogy mindkettejüket szeretem, hogy sokat jelentenek nekem, de nem tettem. Pillantás nélkül hallgattam szerelmem szavait. Nagyon is egyet értettem vele, de nem szóltam. Figyeltem Rose reakcióját kedvesem szavaira. Egyre közelebb húztam magamhoz és belélegeztem mézédes illatát, ami nyugtatólag hatott rám. Monológja végén nyomtam egy puszit a homlokára és ujjaimat végigtáncoltattam az arcán.
Azért csináltam mert tudtam, hogy ez bosszantani fogja a nővéremet, másrészt meg egyik kedvenc elfoglaltságom. Semmi nem tudta elűzni belőlem a mérhetetlen düht, főleg nem azok után amiket Rose ajkairól leolvastam.
- Hogy érted azt, hogy megkötözve? Nem voltál te bezárva.
A meggondolatlan szavak úgy törtek elő belőlem, mint a vulkán legforróbb lávája.
- Hidd el, hogy csak Emmettet sajnálom az egész ügyben, és nem azért mert elmész, hanem azért mert veled kell éljen.
Összeszorított fogaggal fordítottam hátat a szőke angyalnak és Bellát kézen fogva elindultunk a terem felé. Az ajtóban visszafordultam és rászegeztem tekintetem.
- Jól figyel rám! Ha egyszer...kedved támad visszajönni, tudd, hogy rám nem számíthatsz, Soha többet nem akarlak látni. Legszívesebben azt szeretném ha...most rögtön eltűnnél!
Átkaroltam a szerelmem derekát és mind aki jól végezte a dolgát beléptünk a terembe.
- Meggondolja még magát.
Fülig érő vigyorral néztem szerelmemre, de szemem sarkából a hugicámat figyeltem.

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Csüt. Feb. 25, 2010 11:59 pm

Who gives up his freedom for his safety will lose both afterwards before. But I will not make a mistake...

Edward erősen megszorította a kezemet, majd
elrángatott a táncparkettről. Mikor belenézett
a szemembe, tekintete égetett. Ő balhézni készült,
de próbálta visszafogni az indulatait. Én nem is figyeltem
sziszegő beszédére, egyedül Bellát figyeltem. Furcsán
festett abban a menyasszonyi ruhában. Mintha nem is
ő lett volna, hanem valami tökéletesen ugyan olyan
bábú, aki csak áll és figyel. Először megszeppentnek tűnt.
Magamban mosolyogtam. Olyan meglepő volt ez a helyzet.
Mindenki mérges volt, és dühöngött, mégis, én valahogy
nem tudtam megérezni a helyzet súlyát. A vámpírok
néha-néha odasandítottak ránk, de az emberek már
tudomást sem vettek rólunk. Egy másik pár került a
középpontba, így a menyasszony és a vőlegény "lapátra került".
Miközben Bátyám érthetetlen sziszegés járta körül az aurámat,
és próbáltam megérezni a tiszta szellőt. Próbáltam elkapni
azt a légáramlatot, ami Denali-ból jött. Úgy szerettem azt a
helyet. Olyan meghitt és békés volt. Senki sem zargatott és
nem kérdezősködött. Maga volt a mennyország. Már ha az
ilyen lények mint mi, kerülhetünk ilyen helyre. Arra lettem
figyelmes, hogy már nem sziszeg semmi a levegőben, és miután
kicsit jobban érzékeltem a külvilágot, megéreztem az ifjú
pár izzó tekintetét a testemen. Ekkor egy halk hangot hallottam
Edward háta mögül. Egy női, de mégis kislány hangot.
Bella próbált meg beszélni a fejemmel, de ettől csak még magabiztosabb
lettem és már nem kételkedtem magamban.
- Bella... nem szeretném, ha ebbe belefolynál...

Mind a kettejük szemét néztem. Mind a kettőből csak harag sugárzott
amivel az örök időkre megszívtam magam.
- Figyeljetek... én elszántam magam.* összepréseltem a számat, majd folytattam
tovább* - Nem bírok megkötözve élni. Eddig sikerült, de Bella elszakította az utolsó
szálat is. Úgy érzem mennem kell. Nem szeretnék szónoki beszédet mondani, szóval
itt és most be is fejeztem. A kocsim tankja tele, minden cuccom benne van a
csomagtartómba. Emmett-el pedig nem lesz gond. Higgyetek nekem. Az utolsó
amit kérek tőletek, az az, hogy ne csapjatok balhét, és hagyjatok nyugodtan
elmenni...
Éreztem, hogy egy kicsit felmegy a pumpa bennem, de
igyekeztem a ínycsiklandozó emberek szagára figyelni.
Régen nem ittam embervért, és mostanság nem is terveztem,
de az illatuk attól még menthetetlenül megfogott.
Mikor végre egy kicsit jobban felszegtem az állam, összetalálkozott
a pillantásom Edwardéval, és Belláéval, de én elnéztem mellettük,
és néztem a boldog, táncoló népcsoportot. Mintha nem is két külön faj
lennének, hanem egy test és egy lélek. Olyan felüdülő látványt
nyújtott, hogy egy pillanatra még el is mosolyodtam.
Bár ez furcsán vehette ki magát az én szorult helyzetemben,
Edward mindent érthetett. A bennem kitörni készülő
szabadságvágyat, a csipetnyi fájdalmamat, és azt a
mérhetetlen dühöt, ami évtizedek alatt felgyülemlett bennem.
Végre hosszabb ideig a szemükbe néztem. Farkasszemet néztem
mind a kettejükkel, majd egy váratlan pillanatban lesütöttem a szemem,
hagytam, hogy eltorzítsa a fájdalom az arcomat, és engedtem,
hogy legörbítse a szám sarkát. Mindez csak egy tized másodpercig tarthatott,
majd ismét átadtam magam a szabadság édes illatának... erre az illatra
mindennél jobban vágytam, és tudtam, már nincs már megtaláltam az
arra vezető ösvényt...

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Csüt. Feb. 25, 2010 9:52 pm

* Tetszett, hogy Edward beadta a derekát. Meg tudnám szokni, az tuti biztos.
Igazság szerint - és erre csak mostanában döbbentem rá - egyik csókja sem
ugyanolyan, mint az eddigiek. nincs két egyforma. Ha csak abban nem, hogy
mindegyik egyformán tökéletes, de mégis másképp. Furcsa, igaz?
Ha nagyon konyha nyelven akarnám kifejezni, azt mondanám, az " összetevők "
változnak; nem pedig a csók milyensége....
Ebben a mostani csókban az elpárolgó feszültség aromáját véltem felfedezni,
ami nem hagyott maga után mást, mint az álomszerű valóságot.
Karjaim lassan Edward nyaka köré fontam ám most megtartottam a csókolódzás
úgy nevezett " rendszabályait " és nem hergeltem tovább a dolgot, nehogy valami
elpattanjon.
Ajkaim mosolyra húzódtak, s ez még annyival sem váratott magára, hogy ajkaim
elszakadjanak Kedvesemétől. Ám mikor Edward végérvényesen berekesztette
a csókot a csöndes, meghitt nyugalom is távozott a levegőből.
Értetlenül pislogtam az arcára egy hosszú pillanatig, de hiába akartam volna
azon bármit is látni; Kedvesem valaki másra figyelt. És ez a valaki ott állt közvetlenül
mellettünk...
Rosalie szavai zökkentettek ki lassú ébredezésemből. Beletelt egy hosszú másodpercbe,
míg felfogtam az első mondatát. Azonban Szerelmem gyorsabb volt, s mikor én
még mindig csak az " elmegyek " szót ízlelgettem, ő már le is reagálta a történteket.
Megmerevedve álltam, Edward vállain nyugtatva kezeimet. Úgy éreztem, ha nem
kapaszkodom bele, menten összeesem.
Arcomról akár a sminket mossa le az eső, úgy folytak le a nyugalom cseppjei,
szemem pedig telis-tele ment velük. Csak másodpercekkel később jöttem rá,
mik is azok a vízes valamik, amik ellepték a szaruhártyámat, és ha Alice nem
vízálló sminket kent volna az arcomra, gyakorlatilag leolvadna róla. Könnyek.
Tudatom hánykolódva, fuldokolva kapaszkodott a sejtésbe - sőt, inkább
reménybe - miszerint ez az egész csak egy borzasztóan rossz álom, ami az izgalomtól
szállt rám. Semmi több... bárcsak elhittem volna ezt saját magamnak!
Ám ahogy egyre - másra Kedvesem arcára pislogtam, be kellett látnom:
hiú ábrándot kergetek, minden eredmény nélkül....
Csak arra eszméltem fel, hogy Edward leállít a lábáról, majd Rosalie után ered.
Gyors, határozott léptekkel követtem őket. Közben pedig - szent kleofás! -
éreztem a bőrömre facsarodó tekintetek sokaságát. Fullasztott, égetett, de
nem hátrálhattam meg ettől.
Mikor végre látótávolságon kívül kerültünk, megtorpantam, hajszálnyira Szerelmem
mellett.
Hallottam, amit más nem. Hogy Edward-nak már nincs sok hátra az elborulásig, ami
nyilván nem használt volna senkinek, Ő magának legkevésbé.
Hisz valljuk be, mit gondolt volna Charlie vagy rosszabb esetben az egész tömeg róla,
ha az esküvője napján neki esik a nővérének? Semmi jót, arra akár a vérembe mártott
tollal is esküdtem volna!
Így amilyen gyorsan csak lehetett, közbe avatkoztam.*
- Nyugodj meg, Edward... * karoltam belé, mind egy békjóként, hogy karját nehogy ütésre
bírja használni. Minden idegszálammal azt kívántam, azt sugároztam belé, hogy nincs semmi
baj, nyugodjon meg! Bár az első rész tökéletes hazugság volt... hogy is ne lenne baj?!
Egy pillanatig értetlen, megsemmisült szemekkel néztem Szerelmem gyönyörű, szőke nővérére,
majd ezt az értetlenséget valami olyan váltotta fel, mellyre eddig a Rosalie-val való
kapcsolatomban nem volt példa. Düh... harag... csalódottság...
Tudtam, ez igazságtalan volt Edward-dal szemben. Lecsitítani Őt, mikor minden oka meg van
a dühkitörésre. De úgy éreztem, én nem tudok akkorát ütni Rosalie-n a szavaimmal, hogy
befolyásoljam a létezését bármennyire is, így ajkaimat harapdálva, halkan, de parázsló
tekintettel megszólaltam.*
- Rosalie....én... azt hiszem... azt hiszem, Te teljesen örültnek nézel engem! Pedig
szerintem semmi okot nem adtam rá! Szeretem a bátyádat, a férjemet, ha így jobban tetszik
- itt nagyobbat nyeltem a kelleténél - és nem igazán értem, Téged mi zavar ennyire a mi
kapcsolatunkban, amihez jó formán csak annyi közöd van, hogy Edward-dal egy fedél alatt élsz.
Én soha nem ártottam Neked, vagy ha mégis, hát azt sem szándékosan. De tudod mit?
Belefáradtam, hogy állandóan attól kelljen félnem, mikor kezded el befolyásolni az életem,
amivel már egy jó ideje nem csak rám vagy ilyen hatással. Én megpróbáltam, nagyon akartam,
hogy jóban legyünk, hogy megszeresss...de ilyen áldozatot nem ér meg az ember mivoltom
se ma, se holnap, se 100 év múlva! És hidd el, most sem azért mondom ezeket, mert
féltékeny vagyok rád, vagy a bűntudatodra szomjazom! Hanem egészen egyszerűen azért, mert
a szavaiddal, a tetteiddel méllyen megbántod azt a férfit, aki a világot jelenti nekem! Az Ő bánata
az enyém is; s vele együtt az egész családodat bántod, akik mindent megadtak neked! Ha van...
szíved ezt tenni, hát tedd! De amíg ez a szeretteimet is érinti én em vagyok hajlandó elnézni
mellette! Felőlem mehetsz akárhová, tehetsz akármit, de csak akkor, ha...mindenkit meg akarsz
bánani, aki valaha szeretett! * suttogtam. Éreztem, hogy most túl lőttem a célon, de már igazán
késő volt vissza vonni. Amíg Rosalie és Edward közt kell választanom, a voksom egyértelmű...*

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Vas. Feb. 21, 2010 6:55 pm

Azt hiszem a hátralevő örökkévalóság lesz elég nekem, a hogy a kínok kínjával égjek a pokol tüzén. Hogy juthat eszembe ekkora ostobaságot kérdezni. Mi sem bizonyítja a legjobban, hogy engem szeret, mint az, hogy Mrs. Cullen lett. Pillantás nélkül fürkésztem az arcát, és próbáltam rájönni, hogy mire gondolhat. Az a napnál is világosabb, hogy valami érez a farkaskölyök iránt. Lehet, hogy nem szerelmet, de valami ragaszkodást igen. Természetesen ez is az én hibám, mert ha akkor nem megyek el, és nem hagyom erre a …. kölyökre Bellát, most nem érezne semmit iránta. Akkor most csak barátok lennének és semmi több. A szavai úgy hatottak rám, mintha életmentő beavatkozást végeztek volna rajtam. A hangján tisztán hallani lehetett a bizonytalanságot, nem az a fajta bizonytalanság, amit akkor érez az ember amikor nem szereti a másikat, hanem olyan fajta bizonytalanság, amit hatalmas bűntudatok kíséretében érez.
Elmosolyodtam, hogy lássa minden rendben van, hogy érezze nem lesz gond. Nem kell miattam szenvednie, mert teljesen megbízom benne és az érzéseiben. Öröm volt látni a szája sarkában megjelenő mosolyt, élveztem, ahogy karját átfonja a nyakamon, apró csókjai, amik az ajkaimat érintették a mennyországig repítettek...egy olyan helyre ahol nincs probléma, csak Ő meg én vagyunk.
Ebből a nem mindennapi gondolkodásmenetemből Rosalie zavart gondolatai röpítettek ki. Fejem a hangok irányába fordítottam, és a következő pillanatban szőke nővérem már mellettem állt. Leálltunk a táncba és kifürkészhetetlen pillantással néztem az angyal szépségű testvéremre.
Szavai, amiket látszólag határozottan mondott nekünk, kiverte belőlem az eddigi jókedvet, felcserélve értetlenségre és dühre.
- Hogy érted az, hogy elmész?
Szavaim nem hatoltak át a felállított kőfalon, amit védekezésnek használ, Bellára nézett és undorodva intézte felé a szavait. Ettől még jobban elöntött a düh, de gondolataiból tisztán láttam, hogy határozatlan, vagyis lebeszélhető az ostobaságokról.
Mikor befejezte rövid monológját, letettem Bellát a saját lábára, és kicsit durvábban a kelleténél, kézen ragadtam Roset, és kiráncigáltam az ajtó elé. Bella lépteiből hallottam, hogy a nyomunkban jár.
Odakint összeszűkített szemekkel néztem elmebeteg testvéremre.
- Hogy képzeled, hogy lelépsz? Egyáltalán mit képzelsz te magadról?
A düh teljesen elvakított, már szinte üvöltöttem.
- Azt akarod elérni ezzel, hogy menjünk el? Rendben. Tudd, hogy sem én sem Bells nem fogunk veled egy fedél alatt lakni. És most fogd a csomagodat, és irány vissza a házba, ha nem akarsz botrányt!

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Pént. Feb. 19, 2010 2:03 am

Do not stand about here so clumsily. (...) Annoying... you decided that you go away. Well go.

Nem akartam bemenni a templomba... valahogy úgy éreztem nincsen
hozzá elég erőm, hogy végignézzem amint egy ember és egy vámpír tönkre
teszik az életüket.
~Komolyan mondom, hogy a Bátyám sem normális.~
Gondolataimba merülve néztem a tájat, bár igazság szerint csak a
fák lombjait és törzseit vizslattam. Ekkor a tekintetem egy villám
sújtotta fára tévedt. A törzsén még látszódott a fekete korom.
Valószínűleg ez a fa is a legutóbbi vihar áldozatául esett.
Ekkor kinyílt az ajtó...
és kilépett az ifjú pár... be kell vallanom Edward igazán
lehengerlően nézett ki szmokingban és Bella sem festett
olyan rosszul a menyasszonyi ruhájában. De ami a legjobban
látszott rajtuk, az a boldogság volt. Mintha a világ összes gondja
elkerülte volna őket.
Felléptek a táncparkettre. Figyeltem őket.
Láttam ahogy a vörös hajú vámpír a lábfejére állítja
az ember lányt így úgy ingadoznak. Persze közben beszélgettek is.
A végén annyira belefeledkeztek a csevejbe hogy még a tánc
látszatát sem akarták fenn tartani.
Minden készen állt az indulásra. A BMV-mbe már bepakoltam a
bőröndjeimet, már csak a búcsúzás maradt hátra. Ha tudtam volna sírni,
akkor biztos záporoztak volna a könnyeim. El akartam indulni feléjük,
de valami ott belül nem engedett. Mintha a földbe gyökerezett volna a lábam.
~Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan... idegesítő... elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.~
Szólalt meg egy kis hangocska a semmiből. A szavakat viszont igen határozottan ejtette ki.
Ez hatott rám. Láttam, hogy az újdonsült pár nagyon belefeledkezik
a csókolózásba, de én mégis illetlenül odamentem hozzájuk.
A tekintetük végig mért, majd mind a ketten a szemembe néztek.
Mindenféle kurta kiselőadást állítottam össze a fejemben,
de hirtelen egyik sem jutott eszembe, így végül csak ennyit nyögtem ki:
- Elmegyek.
Nem akartam a szemükbe nézni, mert anélkül
is tudtam, mi jár a fejükben. A táskám csatját birizgáltam.
- Már itt sem vagyok. Nem szeretnék zavarni.
Lesütöttem a szemem, majd erőt vettem magamon, és felnéztem.
- Sajnálom Bella, de... én ezt így nem bírom ki. Megmondtam előtte is,
és mondom most is. Hidd el, nagyon szeretném, hogy menjen, de egyszerűen
irtózom a gondolattól, hogy egy családba kerüljek veled.
Egy pillanatra elkaptam Esme és Carlisle tekintetét. Haragos és egyben
szomorú volt. De végtére is ez most Bella és Edward napja. Nem kéne
tovább kellemetlenkednem.
- Ne aggódjatok, már minden csomagom benn van az autómban, Emmett-et pedig
lerendeztem. Nem hagyok magam után nyomot ígérem. Az ágyneműmet (amit csak
egyszer-kétszer használtam) lehúztam és bedobta a szennyesládába.
Nem bírtam több dolgot elhadarni... a lábam sem bírta már tovább tartani a törzsemet,
és egyszer csak a földre akartam rogyni, de hirtelen észbe kaptam, és sikerült még
megtartanom az egyensúlyomat. 2 lépést hátráltam, majd Bella szemébe néztem...
kicsit hittem abban a mondásban, hogy " A szem a lélek tükre."...

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Csüt. Feb. 18, 2010 9:55 pm

* Éreztem, hogy minden lélegzetvételnél egyre vörösebb és vörösebb lesz az arcom.
Lehajtott fejjel, mereven kapaszkodtam Kedvesem válaiba, aki leginkább egy kőfaslra
hasonlatos merevséggel állt, alig 2 cm-re tőlem. Bár tudtam, ez nem megoldás arra,
hogy elrejtsem előle érzéseimet. Amúgy sem tudtam volna...
Szinte látni véltem csalódott, dühös arcvonásait mikor válaszolt. Bele remegett a szívem.
Hosszú percekig próbáltam összekapni magam, s megnevelni zabolátlan könnycsatornáimat,
nehogy egyszer csak kirobbanjon. Igen, bármit is mond nekem egyben biztoan igazam van:
soha nem fogom megérdemelni Őt. Mert sosem lesz olyan nap, hogy meg ne bántsam. Még úgy sem,
hogy bele halok, ha bántódása esik. Mégis... bár nem akarom, bár nem leszek vele tisztában, mégis
Jacob Black része a múltamban rányomta kettőnk jövőjére is a béllyeget. Bizony. Bár ne így lenne...
A szívem sosem lesz elég erős, hogy feldolgozza Jacob hiányát, bár mindig Edward-ért fog dobogni.
Ez így elég furcsa, igaz? Én inkább abnormálisnak éreztem.
Mire végre elszántam magam, hogy a szemébe nézzek, már nyakig alá merültem az önostorozás
éjfekete vízében. Ezt persze ő nem láthatta - feltéve, hogy ma extrém szerencsés vagyok -
de a testéből csak úgy áradt a feszültség.
Már arra sem vette a fáradtságot, hogy lépegessünk. Első közös " táncunk " még csak a tánc
ványadt illúzióját sem keltette. De erre a többiek kevéssé figyeltek., legalábbis úgy tűnt.
Kapóra is jött ez, nem mondom.
Újdonsült férjem szavai - fúh, de furcsa ez így - úgy hatoltak át a dobhártyámon, akár a kés
hatol a puha vajba. Megrészegített, és kijózanított egyszerre.*
- Jó, de... -próbáltam közbe vágni. Ám Ő megelőzött, s ajkai vesztegzár alá fogták az enyémeket.
Egy röpke pillanat műve volt, de örökké tartó emléket hagyott megüszkösödött érzékeimben.
Még ma is emlékszem milyen illata volt a bőrének, ajkai milyen ízskálát tudhattak magukénak,
s legfőképp szívem vad, fékezhetetlen dörömbölésére.
Attól féltem, a tőlünk biztonságos távolságban ringatózó Mike és Jessica páros is meghallja,
ám hála az égnek, erre nem volt lehetőségük.
Mikor Edward ajkai elhagyták az enyémeket - a csók után, ami olyan lehelletnyi finom volt,
hogy viszonozni sem volt időm - éreztem, hogy a hangulat felengedni készül. Legalábbis
nagyon reméltem....
Ekkor következett életem igazi megpróbáltatása egy pörgősebb szám szerepében.
Ajkaimon szótlan, lemondó mosollyal hagytam, hogy kedvesem karjai közt a lábaira állítson,
habár félő volt: a cipője nem éli túl a magassarkúmat. Micsoda abszurd helyzet! Én mégis úgy
éreztem, élvezem.
Az a pillanat volt, ami alatt nem kellett, hogy Jacob Black eszembe jusson. Edward hideg bőre
még a szmokingon át is hűtött, rendkívül jól esett. Megnyugtatta haszontalanul verdeső szívemet,
s segített elhinnem: ma nem vagyok köteles eljátszani semmit. Ma csakis a boldogság van terítéken, semmi Jacob,
semmi La Push... csakis Edward Cullen!
Már épp végleg átadtam volna magam ennek, mikor Kedvesem szavai törték meg a meghitt,
kettős csendet.
Mintha villám csapott volna belém. Megrázott a hideg, egy jó pillanatig nem is bírtam felelni.
Ez nem létezik... ilyen nincs! Hogy gondolhat ilyet, hogy kételkedhet ebben még mindig?!
Bár meg tudtam érteni. Mégiscsak én adtam okot erre a gyanakvásra, s így immár le kell nyelni, amit főztem.
Sóhajtottam.*
- Azt hisem, Mr. Cullen, Ön súlyos tévedésben leledzik, ami az érzéseimet illeti. De... * hangom elcsuklott,
bármennyire is próbáltam senvtelennek látszani. Az önostorozás ott volt bennem...*
-... hadd frissítsem fel a memóriáját! * suttogtam, szám sarkában egy pajkos mosollyal, majd karjaimat
a nyakára fonva hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Újra... újra... és újra...
Mostmár senkinek nem volt köze ahhoz, hogyan vagy miért csókolódzom a férjemmel. Szívem a torkomban
dobogott, de akár rohamot is kaphattam volna, akkor sem engedem el Edward-ot. Ez sosem fog megtörténni...
és akkor Jacob mit tehetne, ha még az esetleges halál sem választhat el Szerelmemtől?! *

Tárgy: Re: Udvar - lagzi Kedd Feb. 16, 2010 10:20 pm

Lassan mozogtunk a lágy hangzású zenére, amit csináltunk inkább lépegetésre, mint táncra hasonlított, de engem ez sem zavart. Hogy miért? A válasz egyszerű, mert nekem az is tökéletesen elég az, hogy átölelhetem, és ilyen közel érezhetem magamhoz.
Látom az arán, hogy valami nem stimmel vele. Valaki nagyon felzaklathatta, és én tudom is, hogy ki. Láttam ahogy Billy Black odagurul hozzá, és gondolataiból kiolvastam a beszélgetésük témáját.
Jacob nem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön a legjobb barátja esküvőjére. Közelebb vontam magamhoz, és állam a fejének támasztottam. Kerestem a megfelelő szavakat, amikkel vigaszt nyújthatnék neki. Láttam a mellettünk elsuhanó Jasper és Alice párost, a távolban meghúzódó Esme és Carlislet, sőt még Charliet is látni véltem, aki bátortalanul ugyan, de felkérte volt nejét egy kőrre.
Szerelmem szavai hideg zuhanyként hatottak rám. Leálltam a lépegetésben, és rámeredtem.
Mi az hogy nem érdemled meg?
Megütközve néztem rá, nem hiszem el, hogy még mindig ezen az ostobaságon lovagol. Kifújtam a levegőt, hogy nyugtassam magam. Fejét a kezeim közé fogtam, és kicsit sértődött képet vágtam.
Hadd döntsem el én, hogy ki érdemel meg. Rendben?
Szájam féloldalas mosolyra húztam, és apró csókot leheltem az ajkára.
Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy Jacob Black még úgyis képes elrontani a napomat, hogy a közelben sincs. Összeszorítottam a fogaimat, természetesen úgy, hogy a feleségem ne vegye észre.
- Kérlek hidd el nekem, hogyha nem lennél, az életem sokkal rosszabb lenne.
Pörgősebb szám következett, és meg pajkosan rámosolyogtam életem értelmére.
- Ideje táncolni!
Felemeltem, és a lábaimra tettem, pont úgy, mint a legelső bálunkon. A zene ritmusára, körbe- körbe forogtunk a teremben. Így tánc közben eszembe jutott valami, amit fontos lesz tisztázni Bellsel. Lelassítottam a lépteimet, de még mindig zenére mozogtunk. Belenéztem gyönyörűm szemeibe, és jól megfontoltam a kérdésemet. Tudtam, hogy ezzel meg fogom bántani, de muszáj tisztán látnom.
- Bella! Te...még....szóval...khm...szerelmes vagy Jacobba?
Tekintete szinte égetett, de itt az ideje, hogy letisztázzuk az érzéseit.

Tárgy: Udvar - lagzi Hétf. Feb. 01, 2010 10:17 pm

Ahol a további események zajlanak!