A találkozó - Vicky és Jamie

Vendég

"Think"

* Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire leköti őt a kis gerinctelenek jelenlétének tényének megemésztése. Lehet, hogy tényleg el kéne innen menni, nem hiszem, hogy látni akarom, mi lesz, ha egy mégis csak leesik. Egy-két másodperc után talán sikerült magát túltenni rajtuk, ő is inkább valamivel kényelmesebb helyzetet vett fel mellettem, mintsem az a „karót - nyelt ülésmódban” tartózkodjon, amit mindig is csodáltam benne. Hogy, hogy lehet, olyan egyenes háttal és tökéletesnek megmaradni? Kinyújtottam a karom, és eltűrtem egy szemébe lógó tincset. Meglepett a kérdése. Nem rá vallott, viszont rám meg az sokkal inkább, hogy nem tudtam szavakba foglalni, amit ki akartam fejezni. Legegyszerűbb talán egy egyszerű igen-t mondani, de akkor hol marad a költőiség? Ha úgy vesszük Vicky olyan volt nekem, mint a fákon a levelek. Mert egy fa is elvan a levelek nélkül, de úgy nincs igazi, normális élete. Már amennyire bármelyik porcikám is normálisnak nevezhető, annyira jó metafora ez is. Így aztán hagyva minden ars - poétikát, epikát, lírát vagy akár drámát közelebb húzódtam hozzá, és megcsókoltam. *
- Jobban, mint az életemet. – Suttogtam neki a szavakat. Nem akartam visszakérdezni. Az olyan számon kérő volna. És különben is, én nem vártam el tőle, hogy ugyan úgy érezzen, mint én. Tulajdonképpen, semmit sem vártam el tőle, csak hogy ne szenvedjen, hogy legyen boldog. Velem, vagy nélkülem, édes mindegy. Ha örökké élhetsz, talán a legnehezebb dolog belátni, hogy ragaszkodsz valakihez, hogy bármit megtennél érte, utána meg bármi, ami történik vele bárki hibája is, képes vagy önsanyargató bűntudatba esni. Sok jó embert, vagyis vámpírt láttam már így végezni. Az a baj, hogy utána kiléptek az élő, vagy élőholtak sorából, és elköltöztek az örök vadászmezőkre. Elviselhetetlenné nőném szerintem ki a jellememet, ha csak egy egészen kicsit is hasonlítanék rájuk.
* Sóhajtottam egyet és felkönyököltem. Elnéztem egy kicsit hátrébb. A „talán bácsi, de lehet, hogy néni” – nek nyoma sem volt. Érdekes, hogy ez miért is foglalkoztat engem…
- Nincs kedved járni egyet? Csak itt a parkban.

Vendég

"Átkozott bogarak!!"

Jamie meglepődött, hogy hoztam neki szendvicset. Pedig szerintem ez nem meglepő. Megint előjöna nagymamis
énem. Nem is olyan nagy baj, örülök, hogy gondoskodhatok valakiről, aki a "mindent" jelenti nekem.
Majd elkezdett kételekedni, hogy mik vannak benne. Kívülről guszta volt a szendvics, de nem tudom, az összetevők
aránya, hogy alkalmazkodik egymáshoz. És még megfogalmazni sem tudom a gondolataimat. Elvesztem a fejem, ha
Jamie-vel lehetek. Egyszerűen megbabonáz a sármossága és a kicsit cinikussága is.
- Hát az összetevők az vajkrém, szalámi, paprika, sajt, és majonéz. - nyugtattam.
És ízlett neki. Ennek nagyon örülök.
Mikor végzett a szendviccsel, hátradőlt a matracon és engem nézett; én pedig a bogárkákat.
Nem félek tőlük, meg semmi ilyesmi, de senki sem örülne neki, ha egy hernyó ráesik a frissen mosott-vasalt hajára.
És amúgy is. Elegem van, erre kell figyelni és nem arra, hogy Jamie mit mond...
Hátradőltem Jamie mellé, ránéztem majd megcsókoltam. Nem szokásom olyanokról beszélgetni, hogy "Jujj, én annyira szeretlek!"
De most még is késztetést éreztem...
- Szeretsz? - mosolyogtam, és a választ vártam..

Vendég

"Valami"

- Szendvics? Te komolyan hoztál magaddal? Ez teljesen váratlanul ért. De köszönöm, kérek. Mindegy, hogy mit.
* Az igazat megvallva nem is voltam éhes. Reggel ettem valamit, meg különben is, jobban szeretem azt a fajta ’élelmiszert’ amit nem éppen az emberi felem kíván, de nem akartam megsérteni. Meg kíváncsi voltam, hogy mégis milyen lehet az a kaja, amit ő készít. Nem számítottam semmi rosszra. Általában sokkal jobb szakácsok szoktak azok lenni, akik messze ódzkodnak a főztjüktől. Ez, ha rám nem is igaz, de attól még jó, és legtöbbször igaz elmélet is. Kezembe fogtam egy darabot. Úgy nézett ki, mint bármelyik másik szendvics. Kicsit megszagoltam. Nem mertem még beleharapni. Nem tudtam, mire számíthatok.*
- Amúgy egész pontosan mi van benne? Csak ööö… jobb biztosra menni. Tudod.
* Próbáltam nem grimaszolni. Vettem egy mély lélegzetet, és inkább mégis csak megkóstoltam. Lassan rágcsáltam a fallatokat. Jobb volt, mint számítottam rá. Volt benne valami, lefogadom, hogy oregano. Összesítve ízlett. *
- Hmm. Vicky, szerintem elmehetnél szakácsnak is. Vagy legalább is szendvicset biztosan remekül tudsz főzni. Vagy sütni? Ööö… azzal mit is kell tenni?
- * Megráztam a fejem. Az efféle szakszavakból nem voltam eléggé felszerelkezve. Nevetséges lehettem. Talán az is voltam. Nem is érdekel különösebben. A tarkómra raktam az egyik karom, majd hátradőltem a matracon. Fárasztott már csak az a tudat, hogy egyenes háttal ülni nem mindenkinek kényelmes. Szörnyű lehet. Felnéztem az égre. A látóterembe erősen belelógtak az egyre jobban kopaszodó faágak. Talán még bogarak is voltak odafenn. Ez megmagyarázta, hogy miért néz olyan gyakran fel. A csúszó-mászó undorító kis férgek miatt. Gondolkoztam azon egy pillanatig, hogy mi lenne, ha elmagyaráznám neki, hogy azok erősen kapaszkodnak az ágakba, és hogy egyáltalán nem kell miattuk aggódjon, de nem láttam értelmét neki. Nem akartam elsőnek megtörni a csendet, mint ahogy általában sose. Oldalra fordítottam a fejem, így tökéletesen láttam őt. Megbabonázott az arca tökéletessége. Alul nézetből teljesen más. Kicsivel komolyabbnak látszik, mint általában. Magam is kíváncsi voltam rá, hogy honnan következtettem erre, de hiányzott a késztetés, hogy ezen kezdjek gondolkodni… *

Vendég

"So, happy"

A levelek még mindig szüntelenül potyogtak a fejünkre, és még mindig féltem, hogy valami bogárka is leesik
velük együtt.
Jól éreztem magam Jamie karjai között. Nagyon szeretem, és lassan 1 hónapja, hogy együtt töltjük a napjainkat.
A mai napom elég furcsán alakult..; meg most, hogy Jamie kifogásait hallgatom mert nem akar főzni. Én csak
mosolyogni tudtam. Mi mást csinálhatnék, ilyen remek társaságban?!
A néni.. vagy bácsi, tényleg ott nézett minket, ami kicsit fusztrált. Nem vagyok hozzászokva, hogy ha
randizom valakivel, azt bámulják..Vagy nem is tudom, hogy mondjam.
De nem is érdekelt már, elfordítottam a fejem, majd Jamie szemébe néztem. Szinte elvesztem bennük.
Jól esett, így egy databig, majd megtörtem a csendet.
- Kérsz szendvicset? - kérdeztem. - Csináltam szalámisat, meg melegszendvicst, amin pizzakrém van. - ajánlgattam.
Magamnak úgysem készítettem, nem fogok homokot enni. A közeli erdőben sok a vad, majd ott rátalálok egy őzre, vagy
akármire..
Hoztam málnaszörpöt is, ha Jamie megszomjazna. Jézusom! Olyan vagyok, mint egy aggódó nagyi, aki a kicsi unokájára vigyázik.
Na, jó. Ezt ezentúl abbahagyom.

Vendég

"Ami mozog étel, ami meg nem..."

- Az a szomorú igazság, hogy tényleg ezt álmodtam. Rémes volt. Nem is tudtam, hogy ilyen gondolatok egyáltalán a fejemben vannak.
Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt még elmenni a parkból. Olyan csöndes nyugodt, és optimálisan párás a levegő, ami csak azoknak lehet baj, akik vasalják a hajukat. Hogy pontosan miért, azt nem tudom. Minden bizonnyal van valami köze a fizikához, vagy a kvantumszámokhoz, esetleg - és ez a legvalószínűbb - a fodrászati tanácsokhoz. Ránéztem a vállamon nyugvó arcra. Elgondolkodtam, hogy mi lenne abból, ha bejutok egy konyhába. Az igazság, az, hogy a mikrohullámú sütőben való ételek elkészítésénél bonyolultabbat nem vagyok képes véghezvinni. Bár szeretem az ellenkezőjét hinni, csúnya lenne, ha velem bármit is megfőzetnének. És még rosszabb lenne, ha azt meg is enné bárki is. Leginkább úgy tudom elképzelni, hogy ott van a tányérján egy beazonosíthatatlan, nyálkás valami. Ott ül előtte az alany, és a villájával böködi a főztömet. Egy kis szerencsével amaz talán még vissza is bök. Van egy olyan mondás, hogy a kínai konyha alapja, ami mozog étel, ami nem az fűszer. Nos, nálam még ez a csoportosítás sincs meg. Akárhogy is, el kell kerülni, hogy én oda jussak, mert abból semmi jó, és még inkább ehető, nem sül ki.
- Ööö. Szerintem nem jó ötlet, ha elmegyünk, mert látod ott azt a nénit? - * Intettem a fejemmel a tőlünk úgy négy méterre lévő padon ülő ember felé* - Pontosabban bácsit. Ő már amióta megérkeztem figyel minket. Jó, lehet, hogy az nem olyan hosszú időtartam, és ez még egy ok, hogy maradjunk, de mégis mit gondolna, ha most csak így eltűnnénk? Tudod, az emberi fantáziának elég sok piszkos zuga van…
* Egy mély és lemondó sóhajtást vittem véghez. Majd szelíden lenéztem Vickyre. Végig simítottam az ujjaim a haján, és adtam egy csókot a homlokára, és mélyen belélegeztem az illatát. Azt különösen imádtam. Kicsit kókuszos, vagy sokkal inkább mandula illatú volt.*

Vendég

"I want to have a dream"

Örültem, hogy újra látom, azt az embert, aki a legfontosabb nekem. Nem visszük túlzásba az érzelgősdit, de erre nincs is szükség. Megpróbáltam nem arra koncentrálni, hogy mikor jönnek újabb látomások..Próbálom elterelni róla a figyelmem, mert ha sokat gondolok rá, annál többször látom, a "jövőt."
Nem tudom már, hogy milyen érzés álmodni. Utoljára akkor tettem ezt, mikor a lovaskocsiban, Francis-szel utaztam. Utolsó álmomban a családom szerepelt, és ha erre visszagondolok nagyon fáj.. Fáj, mert féltettem őket, és nem akartam akkoriban hazamenni, mert
féltem elmondani, féltem, hogy bántanám őket. Gyilkos vagyok.. voltam. Öltem embert, és számtalan állatot.
Most, hogy együtt vagyok Jamie-vel, minden megváltozott. Nem foglalkozom a látomásaimmal, és azzal, hogy mit fogok enni, az emberi "homok" helyett.
Meg kell hagyni, hogy a birkapörkölt nagyon finom.
Visszatérve az álmokhoz; álmodni nem szoktam, de álmodozni igen, és ezzel is beérem. Ha adódna egy, csak egyetlen egy alkalom arra, hogy aludjak, hogy álmodjak...Mindent megadnék érte.
Na jó, talán mindent nem, de nagyon szeretnék álmodni.
Jamie elmesélte, hogy mit álmodott éjszaka, és én hangosan ki törtem nevetésbe, hiszen belekeveredtem pár pinty társaságába, akik üldöztek. * kikerekedtek a szemei. *
- Most komolyan ezt álmodtad, vagy csak viccelsz? - nevettem. Ez furcsa. Én is emlékszem pár visszatérő álomra kiskoromból, de a legbugyutább mégis az volt, mikor két rózsaszín kis elefánt bement az erdőbe, és kijött sok kis elefánttal együtt..
röviden,tömören.
- Amúgy fogalmam sincs, mit csináljunk ma. Elmehetnénk valamelyikőnkhöz, azaz valami fedett helyre. - ajánlottam. - Menjünk át hozzám, és készítsünk valami finom ebédet. - kacsintottam, majd elhelyezkedtem Jamie vállán.

Vendég

"I had a dream..."

* Én is nevettem a viccén. Volt valami cinizmus a hangsúlyában, ami szerintem jól állt neki. Bár, hosszú távon lehet, hogy idegesítene egy szarkasztikus lány, de ő sokkal inkább édes meg gyönyörű és tökéletes volt, ha elég szentimentális akarok lenni. Bár, ez sem írta le igazán.*
~ Naná. Biztos szörnyenalvó egy-egyén lehet szegényke…Kinyújtózkodtam, és úgy eresztettem le a kezeimet, hogy ’véletlenül’ az egyik a vállát karolta át. A bőre hideg volt, és kemény is. De ezt már megszoktam. Vagyis inkább azt, hogy az enyém nem ilyen. Mondjuk lényegében, majdnem ugyan azt jelenti. Fölösleges rajta gondolkodni…
- Hmm. Egész jól aludtam. Bár valami teljesen értelmetlen dologról álmodtam.
Lenéztem rá. Majd a hatás kedvéért megkockáztattam egy féloldalas mosolyt. Szerencsétlenül bénán sikeredett. Megforgattam a szemeimet a tehetségtelenkedésemen, majd ránéztem az arcára. A szemei barnák voltak, szinte világítottak.
- Amúgy te is szerepeltél benne. Az volt az egésznek e története, hogy ott voltam New York-ban valamiért. És ott csak így sétálgattam az utcán, amikor – már nem nagyon emlékszem hogyan – de jött valami földön kívüli támadás. És hot-dogok potyogtak az égből, onnan, ahonnan az űrhajók jöttek. És akkor jött egy csomó pinty, és itt jöttél képbe te is. Szóval jöttek a pintyek, akik téged üldöztek. És itt volt a pont ahol felébredtem. Talán nem kéne több sci-fit olvasnom elalvás előtt…* Ez utóbbit inkább már csak magamnak mondtam. Megdörzsöltem a szemeimet a szabad kezemmel. Kényelmetlen volt a kontaktlencse bennük. Irritálta a szemhéjamat meg a látásomat is. Nem elviselhetetlenül, de meg lettem volna nélküle. Viszont az, hogy ki vegyem, túl egyszerű megoldásnak látszott. Praktikus lett volna, de akkor hol a kihívás? Nem mintha szükséges lenne a komplikáció. Azt hiszem a legegyszerűbb, mégis csak az a válasz, hogy lusta voltam rá. Meg ehhez el kellett volna néznem Róla, ahhoz meg a legkisebb kedvem sem volt. *
- Amúgy ma mit csinálunk?
* Kérdeztem olyan hangsúlyban, mint egy kis gyerek karácsonykor.*

Vendég

No problem.. Jamie, I love you!

Nedves.. Minden annyira nedves volt, hogy én azt már nem bírtam. Nem szeretem a nedvességet.. Sőt, gyűlölöm. Mégis itt élek, ebben a kis eldugott városban, valahol Washington DC -ben. A lehullott levelek rápotyogtak a fejemre, én meg aggodalommal söprögettem le, nehogy valami bogárka is leessék vele együtt.
Már egy jó fél órával előbb kijöttem, mert szeretem a természetet, szeretek a szabadban, a friss levegőn lenni.
Meglepődve számoltam a perceket, amik egyre lassabban és lassabban és lassabban haladtak. Már tíz percet késik. De ehhez már hozzá szokhattam volna, hisz Jamie sosem érkezik pontosan. Nem igazán aggódtam, de egy apró hang azt mondta, " biztos, csak elfelejtette..".
Ez a hang, egyre hangosodott, én meg már tényleg aggódtam, a 20. perc után...
Vártam és vártam, mikor megláttam Őt. Sietve sétált, mikor odaért, lehuppant mellém a pokrócra, majd elnézést kért, hogy késett.
Végül is, csak fél óra. Mit sem számít ez * elmosolyodott magában *. De mégis, én úgy szeretem Őt, ahogy van.
Emlékszem, mikor először találkoztunk már megláttam mindent. Nem szeretem látni a jövőt, de az csak úgy magától jön. Furcsa érzés, olyan mintha egy percre, nyitott szemmel elaludnál, és beugrik pár kép. Mint egy álom, csak rövidebb ideig.
- Semmi baj. - mosolyogtam, majd üdvözlésként nyomtam egy hatalmas nagy puszit a szájára.
Gondoltam, hogy meg fogja kérdezni, milyen volt az éjszakám. Megmondom őszintén, hogy nem emlékszem.. Azaz, emlékszem, de olyan furcsa volt..; mintha teljesen ki lettem volna merülve, de pihenni, aludni, ugyebár nem tudtam. Így, elmeséltem, mi történt tegnap éjjel...
- Nem aludtam túl sokat.. - nevettem fel. - Leginkább gitároztam, sétálgattam a kertben az esernyő alatt, és Rád gondoltam. Hiányoztál. - mosolyogtam, kicsit elpirulva.
- És Te, hogy aludtál? - vetettem fel a kérdést, és közelebb pattantam hozzá.

Vendég

"Sorry, I'm late!"

* Az ősz ráhasalt már végérvényesen a város párás, nedves utcáira. A fák - amelyiken még voltak levelek – különböző színben pompáztak. Volt sárga, piros, barna. Mint bármikor máskor, bárhol máshol. Alapjába véve szerettem ezt a hónapot. Szép is volt a maga majdnem teljesen halott módján, csendes is. És ez talán a leginkább pontos jelző rá. A csönd, amiben békésen sétálgattam. A célom a közelben lévő park volt. A megszokott kis sövények, sötét árnyas kis zugokat képeztek a kaviccsal szórt kis ösvények mellett, azok között vágtam át, míg el nem jutottam egy teljesen lekopaszodott vadgesztenyefához. Már ott várt a barna hajú – és szemű számomra talán legszebb lány. Mosolyt erőltettem az arcomra, amit amúgy utáltam tenni. Olyan idiótának éreztem magam, amikor fölfelé konyul a szám. Leültem mellé a földön lévő pokrócra. *
- Szervusz! Bocs, hogy késtem volt egy kis dolgom.
* Egy mélyet sóhajtottam, és visszaemlékeztem, hogy tulajdon képpen miért is nem tartottam be a megbeszélt időpontot. Sosem a pontosság volt az erősségem, de ezt majdnem mindenki tudja rólam, akivel már valaha is volt megbeszélt találkozóm. De minden esetre imádom a határidőket, főleg azt a suhanó hangot, ahogy elhaladnak mellettem. Amúgy meg most is csak azért érkeztem később, mert az igazat megvallva semmi kedvem nem volt futni. Olyan lehangolttá tesz Forks, hogy minden vámpíri képességeimről megfeledkezek néha, ha csak az ablakon nézek is ki. Ha jobban bele gondolok, itt sokkal inkább voltam emberi, mint bárhol máshol. Bár, ahogy ismerem Vicky-t ezt már előre látta. Még egy elkeseredett próbálkozás, hogy valami jókedvet erőltessek az arcomra, ami sajnos a szenvedés grimaszának hatott, minthogy azt az örömet sugározza, amit éreztem, csak mert láthatom őt. Hiszen olyan szép volt, és tökéletes és még jó kedvű is. Talán nem túlzok, ha azt mondom a jobbik felem. *
- Amúgy meg hogy telt az éjszakád?
* Ez a dolog mindig érdekelt, ha elmondta. Részben azért, mert én képes vagyok az alvásra, és hát szükségem is van rá. De az igazat

megvallva csak sajnáltam minden percet, amit nem vele töltöttem.*