It's a perfect day! Or not? / Caius and Zoey/

HATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL A JÁTÉK, MIVEL A JÁTSZÓTÁRSAM NEM IGAZOLTA VISSZA, HOGY SZERETNE MARADNI, ÍGY TÖRLÉSRE KERÜLT!!!!!

HA MEGGONDOLNÁ MAGÁT, ÉS ÚJRA REGISZTRÁLNÁ MAGÁT, AKKOR FOLYTATJUK!!!!!!

It's a perfect day! Or not? / Caius and Zoey/ Zz4z4z4

Amikor az emberek megbámulnak a vámpírlétem adta szépségem miatt, az zavarni szokott. Sosem voltam tipikusan az a fajta ember esetünkben ugye vámpír, aki élvezi, ha a figyelem ráterelődik. De ahogy Ő nézett, az még ezen is túltett. Mintha a szemeivel belém akarna látni, de úgy igazán, hogy mindent féltet tikom előáll egy nyitott könyv formájában. Ami ha nem is vagyok egy szökött bűnöző, azért nem szerencsés. Szeretem a titkaimat, és nem áll szándékomban ezt csak úgy mással megosztani.
Rémlett a név, a személy. De nem tudtam, hogy Caius-nak vajon különleges képessége is van? A hozzá való viszonyulásom az eddig évek folyamán a rettegés jellemezte leginkább. Bár már vámpír voltam, és nem voltam érdekes számukra, nem is kellett ez által félnem tőle és a testvéreitől. De hatalmuk volt felettem, amivel nem szegülhettem szembe, és ez nem igazán tetszett.
- Megengedsz nekem egy kérdést? Eléggé személyes, szóval, ha nem válaszolsz sem gond. –gondoltam nem köntörfalazok, jobb ha egyszerűen csak kibököm - Van valamilyen képességed? – kérdeztem meg óvatosan, bár magamat is meglepve magabiztosan.- Ha nincsenek ellenséges gondolataid irányomban, nem hiszem, hogy gond, ha elárulod. Csak tudod a szüleim úgy neveltek, hogy jobb tisztázni a dolgokat, és amúgy sem vagyok oda az ilyen típusú meglepetésekért. Ugye megérted? – próbáltam kislányos bájjal beszélni, de minden egyes szavamból kiérződött ennek ellenkezője. A külsőm lehet bármilyen 79 év mégis eltelt már. Habár ő jóval idősebb így is nálam, azért mégsem csak egy 17 éves tudatlan lány vagyok. Az évek nyomai láthatatlanul is látszanak. Erre ő az élő példa, ő sem nézett ki egy elvetemült ragadozónak, bár a vörös szemek nem is a legkedvesebb ember/ vámpír hatását keltették.
- És ha elárulod ezt a titkod, én is elárulok egy titkot. Így fer azt hiszem.
Párbeszédünk más mederbe terelődött ezután, figyelmesen hallgattam a városról szóló ismertetőjét. Hát nem hiába az pár száz év. Tökéletesen ismerte a vidéket. Már amennyire be tudtam azonosítani az általa elmondott dolgokat a prospektusokban olvasottakkal.
- Jó idegenvezető lennél. – mondtam, majd körbenéztem a téren, hisz akármennyire is elkalandoztak a gondolataim a Caiussal való találkozás óta, az eredeti célom mely szerint kikapcsolódok, nem mondtam le. - újra felé fordultam. – Nem gondoltál még erre a foglalkozásra? – mondtam játékosan, oldva az előbbi témát, ami egy ha csak ici picit is de feszültebbé varázsolta körülöttünk a levegőt.
- Szóval a katakombák? Érdekes. Csábító az ajánlat, de tudod nem vagyok benne biztos, hogy ez lenne a megfelelő alkalom erre a látogatásra. De ha nem vagyok tolakodó, egy másik időpontban szívesen ellátogatnék a híres kastélyba. – s komolyan is gondoltam az előző mondataimat.
Az órámra pillantottam, és láttam, hogy milyen régóta beszélgetünk itt a téren. S az éjszaka is a közepén járhatott már.
- Hm… igen. Azt hiszem ez nehéz lett volna elkerülni. Szerintem nincs olyan vámpír a világon, aki ne hallotta volna a neveteket. Volturi. – elgondolkodva pillantottam fel a toronyra, ami mellett éppen elhaladtunk.
- Oh, és bocsánat, hogy még csak fel sem ismertelek már az elején, de a híretek mellé nem mellékeltek képet is. – Majd egy másodperc töredéke alatt ráébredtem, mit is csináltam. – Te jó ég! Sajnálom, tegeztelek. Nem szokták az ismeretségi körödben igaz? Sajnálom, én csak tudod… öhm vagyis tudja eléggé közvetlen típus vagyok, és ez gyakran előfordul, de kérem nézze el. – A hirtelen hangulatváltozás érződött, de hát akár hogy is fest a helyzet, a Volturi az a Volturi, uralkodó család. Amit eddig csináltam, mintha a barátnőmnek tekinteném a Brit királynét, és egy baráti teadélutánon csevegnénk. Az is furcsán venné ki magát, így nem meglepő, ha ez is az.
- Tényleg sajnálom… s azt hiszem nem most mondom először. – magyarázkodtam továbbra is zavaromban, nem tudtam mit kéne tennem. Pedig olyan jól alakult, meg minden. Miért kellett tegeznem? Bár az is lehet, hogy nem emiatt volt távolságtartó, hanem amúgy is ilyen, és most csak elrontottam az egészet. A fenébe, jobb ha kivárom a végét, aztán majd utána kiderül, hogyan tovább.

Vendég

It's a perfect day! Or not? / Caius and Zoey/ Jamie_Campbell_Bower_024

- Zoey Averay. Hmm… - A neve hallatán kénytelen voltam kissé elderengeni. Valahonnan felidézni egy régi találkozást, ami köthet a személyéhez. Ám se a látogatók, se a törvényszegők, se senki más között nem ismerek és soha nem is ismertem hasonló nevű illetőt. Feltételeztem, hogy igaz az állítása, valóban először jár Volterrában. – Ez esetben örvendek. – Feleltem kimérten, épp csak kellő és nem fel tűnő szünetet hagyva két fél mondatom között. Fürkésztem az arcát, mintha koncentrált volna valamire. Ahogy vizsgált engem, nyílván vélhető, hogy ugyanarra törekedett, mint amire én: rájönni mi járhat a másik fejében. Az efféle pillanatok rendkívül zavarba ejtők, kellemetlenek tudnak lenni. Elnéztem róla, majd hallgattam a válaszait.
Pár napra érkezett, az Egyesült Államokból. Micsoda őrült, fejvesztett világ is az! Ám mégis kevesebb volt ez, mint számítottam. Nem kaptam tőle elég támpontot, csak a következtetéseimre hagyatkozhattam, bizonyított tényekre nem. Ez így elég is lenne, általánosságban a saját gondolataim mindig elvezetnek a megoldáshoz. Ám ennyi felvilágosítás szokatlanul kevésnek hatott. Az kétségtelen, hogy rövid ideig tervezi a maradást, és rendkívül érdekli a város. Viszont azt nem lehet tudni, miért. A család lakik itt, vagy csak kandi felfedező, esetleg érdeklik az itt folyó események? Szintúgy az USA is elég tág behatárolást ad. A tenger mellett, de nem tudni, hogy nyugatról, avagy keletről. Ha kelet, akkor lehet New York illetőleg Detroit. Nyugatnál – ha van használtra alkalmas elméje - legfeljebb Washington. Mégis, amennyiben az, akkor elég dolgot elárulna. Ámde erre rákérdezni több volna, mint faragatlanság. Nem engedhettem meg ezt magamnak. Inkább hagytam a beszélgetés elterelését. Látszott rajta, hogy próbál kibújni a pontos válasz alól, erősen agitált, ez rettentően bosszantott, de nem adtam tudatára. Belementem a játékba, tudjunk meg minél többet a másikról. Már csak rá nézve is hasznos volt ez - ugyan is még sem annyira bizalomgerjesztő, ha nem tudja kivel áll szemben…
- Valóban, jó pár év eltelt, mióta itt élek. Hozzávetőleg, mint egy háromezer, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nem tagadom, a városban a legkisebb porszemmel is szoros ismeretséget tartok, és ezen nem tervezek változtatni.
Feleltem neki, de ez nem is volt olyan nagy meglepetés. Újfent fixíroztam, rá akartam jönni, hogyan reagál az említett évszámra. Közben a városról fogalmaztam neki egy kisebb előadást.
- Érdemes látni a templomokat, a város körül a romokat. Ezért általában a turistáink oda vannak. De ha kell, meg tudom mutatni a helység katakomba rendszereit. Roppant érdek feszítő történetek származnak onnan is. A legtöbb fontos esemény ott dőlt el a történelmünk – a vámpírok történelme folyamán. Esetleg, ha szeretné, eljöhetne velem a kastélyba. Higgye el, megéri. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan szívesen látnánk. – Úgy döntöttem, talán megéri elhívni a Volterra lakosai számára ismeretlen várba, az otthonomba. Amíg nem tudom biztosan, hogy miket tud és miket nem, addig feltételezhetek bármit hasznosnak, ami kiderül róla. Valami azt súgta, több van benne, mint külsőre látszik. Mint a fiatal, kissé szétszórt tizenévesnek látszó lány, ellenkező esetben nem pazarolnám rá az időm. A megérzéseimben eddig még nem csalódtam, kizárt, hogy most kezdjem el. Megint egy apró szünet következett tőle. Csak bírnám felfogni, hogy ilyenkor mégis hol járhat? Ilyen elvarázsolt egy szerzetet… Szégyen és gyalázat.
A csendet ő törte meg, a nevemmel. Ezek után nem is vártam mást. A hűvös éjszakában a hangja tisztábban csengett minden képzeletnél. Mégis ki tűnt belőle a felismerés „öröme”. Sokkal közvetlenebb lett, szokatlannak tűnt a tegezés, ám nem kifejezetten zavart.
- Zoey, kétségkívül ez így van. A híres Volturiba legalább annyira beletartozok, mint Aro és Marcus testvérem. Csak nem hallottál már rólunk? – kérdeztem, miközben egy halvány mosoly járt át az arcomon. Beleképzeltem, hogy Amerikában milyen hírek mennek rólunk. Az ott élő vámpíroknak a Volturi név egyet jelent a megtestesült gonosszal, aki sosem alszik, és bármikor lecsap. Pedig ez koránt sincsen így. Igaz, félni kell tőle, de csak annak, kinek oka van rá. Addig, míg nincs bűn, a büntetés se érkezik.

Ha ember lettem volna, már biztos a föld alá bújtam volna. Volt már, hogy elkalandozom, de most nem igazán volt itt az ideje. Úgy nézhettem, mint borjú az új kapura. Nah igen. Tehetség, abból nekem ilyen téren nem hiányzik, egy kicsit sem. Meglepett a reakciója, ritkán találkozom olyannal, aki ragadozó, és mondhatni ilyen jól nevelt. Oké, ez talán kicsit durva. De a nomádok mindig olyan vadnak tűnnek számomra, míg a velem szemben álló vámpír, egyáltalán nem sugallta ennek még csak a legapróbb látszatát sem. Az tény, hogy a ruházata nem a mai kor öltözékével volt egyensúlyban, de így is emberinek tűnt. A legjobb szó rá, talán királyi elegancia. Nem is tudom, de úgy sugárzott belőle az, mintha felsőbbrendűbb lenne nálam. De lehet, hogy csak az agyam furcsa agyszüleménye az egész. Ilyen emberi gyengeségeket, is csak én vagyok képes megtartani. Még mérgelődtem volna magamban egy darabig, míg meg nem hallottam a nevét. A bemutatkozásán a színészi meghajláson talán nevettem volna, de a Caius név ott csengett a fülemben. .... Caius....Caius...Caius.... Olyan ismerős volt, szünet nélkül ott zsongott a fülemben, ahogy a saját hangján kiejti nevét. Hol hallottam már? Még biztos nem találkoztunk, hiszen arra garantáltan emlékeznék, s szerintem emberi életemben sem, mert akkor a neve sem rémlene. De mégis, én ismerem ezt a nevet, ami ezzel együtt arra enged következtetni, hogy magát a személyt is. De ez lehetetlen. Vámpírmemória ide vagy oda, nem tudom, hol hallottam. Nagy nehezen végül félreraktam ezeket a kusza gondolatokat, és végre teljesen az új ismerősnek szenteltem minden figyelmemet.
- Nem dilemma. Köszönöm. Azt hiszem azzal semmit nem vesztek, ha elárulom, hogy Zoey Averaynak hívnak. - Miközben az arát fürkésztem, hogy megtudhassak róla valamit, bármi apró reakciót, nem úgy tűnt, mintha bármi rosszban sántikálna, vagy régóta él, és volt ideje megtanulni, milyen könnyen játszhatja ki az embereket, vagy esetünkben vámpírokat. Ami mégis sikerült megfejtenem, vagy talán ezt jelenti. De nagyon elgondolkodott, mint nemrégiben én is, de ekkor még nem igazán szenteltem neki, annyi figyelmet, mint talán még megkívánt volna, az este folyamán. Váratlanul ért hirtelen stílusváltása. Mint mikor, egy váratlan szélroham, minden akadályt elsöpör. Úgy kezdtünk el beszélgetni.
- Még nm igazán volt alkalmam megcsodálni, de ezt majd igyekszem bepótolni. Itt töltök még pár napot. - De mintha nem is figyelte volna mit, mondok, nem is igen várta meg azt, már az újabb kérdésével hozakodott elő. Amit jelen esetben, jó dolognak is találtam, mert utálom, amikor csak én beszélek. Az olyan egyhangú.
- Publikus legyen? Rendben van. Nem nagy titok. A jelenlegi tartózkodás helyem az USA. Egy kis városban élünk, nem messze a tengerparttól. Igazán kellemes. De ne csak rólam beszéljünk. - próbáltam terelni egy kicsit a témát. Mintha túlzottan is érdekelné őt ezek a részletek. Többet pedig nem biztos, hogy el kéne árulni, egy vadidegennek. Még ha fajtárs is az illető. Főleg ha fajtárs, és nem vega. Egy kínos mosolyba burkoltam ezen gondolatokat.
- Mióta él Ön itt? Esetleg Ön is csak látogató? - kezdtem volna, majd egy kis szünet után folytattam, lassan haladva mellette az úton. - De nem hiszem, eléggé ismerősnek tűnik erre felé. Tehát? - próbáltam ösztökélni a válaszra.
- Mit ajánl? Ön szerint mit érdemes megnéznem Volterrán? Eddig csak igen keveset láttam, de az is gyönyörű... - Hagytam kicsit befejezetlenül a mondatom. Ahogy újra kiejtettem a város nevét. Beugrott, honnan ismerős a név. Elég ködös volt az emlék. Igazából sem nem emberi, és nem vámpír létemben találkoztam vele először. Hanem pontosan a kettő határán.

Lassan tisztult ki előttem az oly sok éve történt átváltozásom napjai. Még mindig élt bennem a fájdalom. De most nem arra emlékeztem igazán. hanem ahogy a szüleim beszélgetnek mellettem. Valamilyen Volturiról társalogtak, és hogy még idejében megtörtént az átváltozásom, vagy veszélybe kerülhettem volna. Akkor még nem értettem, és az Aro, Caius és Marcus név sem sokat jelentett. De most, emlékeztem tisztábban arra a pár percre, mint eddig valaha.
- Sajnálom, hogy ilyen hamar át kellett változnia, jó lett volna, ha várunk még vele egy kicsit. - mondtam szomorúan anyám, és megszorította az aprót vonagló kezemet, hogy biztosítson arról, amit úgy is tudtam, hogy mellettem van.
- Lehet, de az orvos azt mondta, haldoklott, csak pár napot várhattunk volna, az meg most lényegtelen. Ellenben a Volturival szemben nem. Egy nap is elég nekik, hogyha megtudják, hogy egy ember is tud a titkunkról, és még nem hallott. Most már biztonságban van Zoey, nincs értelme eljönniük érte. Se Arot, se Caius-t, Marcus-t meg főként nem zavarja többé a dolog.
Ennyi volt az emlék, mikor átváltoztam nem igazán emlékeztem rá, amikor meg később felderengett valami, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. De most elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság.
- Caius... - tegeztem le az eddig magázás után. Lehet, hogy meglepi a kérdésem, de nem akartam várni tovább, hogy megtudjam, amit eddig nem is tartottam fontosnak. - Te vagy az egyik Volturi igaz?

Vendég

Ismét végig mértem a lányt. Nem tudtam hová tenni a jelenlétét még akkor sem. A ruházata abszolult a mai kornak felelt meg, teljesen tiszta és tökéletes volt. Valószínűleg nagyon ügyel a látszatra, hogy elvegyüljön az emberek között. Aranyszínű szemei voltak, tehát egészen biztos, hogy nem emberi vér a tápláléka. Csak egy klánt tudtam, amelynek a tagjai ilyen életmódot folytattak, az Olympic klán, Washingtonban. Charlisle – nak meg van az a sajátos hóbortja, miszerint, úgymond „vegetáriánusságra” nevel másokat, de kizártnak tartottam, hogy az előttem állót ő térítette el a természetes útról. Már csak azért is, mert nem kellett túl jó megfigyelő képesség ahhoz, hogy lássa, aki csak akarja, hogy fogalma sincs arról, hol van. A Culleneknek, ha tudják ki ő, minden bizonnyal figyelmezették, hogy Olaszországban mi vár rá. Különösen apróbb - cseprőbb ügyeik miatt, amikről korábban örültek volna, ha nem tudunk. Ahogy elnéztem, hogy mennyire megrendül, hogy pont itt találkozik egy fajtársával, feltételeztem, hogy még nem is hallott az ősi olasz városról ezelőtt. Ám, ha mégis, egész jól adta a tudatlant. Volterra, a Volturi otthona, ez elég egyértelmű. Valójában a névadásban semmi képzelő erő nincs, és már éppen ezért könnyű is kitalálni, hogy kik laknak itt. Bár, ha még hírét sem vette, az nekem csak jó. Biztosan békések a szándékai. És vele szemben, mint ahogy ez általában lenni szokott, a hazai pálya előnyét élvezhettem. Egy ilyen szituáció tényleg elég szórakoztató.
- Meggondolni? Ha csak ezen múlik, hát legyen. – Hátranyújtottam a lábam, és oly módon, mint a színházi ripacsok majd meghajoltam a – helyi jogán úgy mondom – vendég előtt. A mutatvány végén árultam el neki a nevem. – Caius de la Volterra, szolgálatára készséggel. Egy bizonyos határig. És most, szabadna a nevét, kedves?
A szemeit gusztáltam, miközben az arcomat elöntötte egy udvarias mosoly. Látszott rajta, hogy valahol távol jár eszmeileg. Félredöntöttem a fejem, és igyekeztem valamit leolvasni az arcáról. Veszteség? Lehet, hogy ez volt rajta? Nem akartam a dolog végére járni, már csak azért sem, mert nem érdekelt oly annyira, hogy mire gondolhatott. Hát csak hagytam őt az ábrándozásaiban. Így telt el több, hosszú másodperc, mindegyiket elhúzva a templomtoronyból áradó fémes, nehézkes harangszó. Lassan kínosan nagy lett a csönd kettőnk között. Megköszörültem a torkom, és figyelme visszaterelése érdekében eltüntettem a kettőnk között lévő párméternyi üres teret.
- Nem történt semmi. Ne idegeskedjen. Még mindig kíváncsi vagyok, hogyan hívhatom, ha nem nagy dilemma. – Ismét átengedtem az arcomat egy gyenge mosolynak, jelezve, nem áll szándékomban a beszélgetést barátságtalan stílusban folytatni. A modora egy kissé szokatlan volt. A képbe, amit mutatni akart a világnak, nem illet bele az a komolyság, ami úrrá lett rajta. Összességében, az egész valóját nem tudtam, hová tenni. Mit kereshet pont Volterrában, ha egyszer teljesen biztos, hogy nem a Volturi – t? Elhatároztam, bárhogy is alakuljon a mai este, ezt kiderítem. A legcélszerűbb az ilyesmihez, a egy szimpla bájcsevegést improvizálni. Legalább is, legtöbbször hasznos.
- És, hogy tetszik a város? Megtalálta már, amiért jött?
Attól tarok ez a kérdés tényleg csak egy hosszas fecsegést eredményezhet. Abból azt hiszem, pár évre elegem van, Így mielőtt megtudtam volna a választ – ami azért mégis érdekelt volna egy kicsit -, egy másik ügyet vetettem fel.
- Honnan jött? Amennyiben publikus, persze. – Az előbbiekhez képest kissé erőszakosan kérdeztem. Nem tudom, feltűnt-e neki is. Általában pedig türelmes vagyok. Egy darabig.

Meglepődtem, talán ez a legjobb szó arra, mit is éreztem, mikor megpillantottam a velem szemben álló vámpírt. Ha egy héttel korábban megkérdezik tőlem, mit várok ettől a kirándulástól, hosszasan ecseteltem volna, az esti sétákat, és még sok különféle programot, amit szándékomban is áll megtenni. De vámpír nem szerepelt volna a felsorolásban. De most komolyan ki számítana erre? Napfény! Ez ami leginkább jellemzi ezt a helyet. Persze, én is itt vagyok, tehát ennyi erővel lehet, hogy ő is csak kirándul egyet. De akkor is, ez olyan... furcsa. Igaz, minden ami kapcsolatban van a vámpírokkal az furcsa, és nem emberi. De erre még én sem számítottam. Ami feltűnt számomra, az arcán átfutó változás. Szóval ő is meglepődött. Sorstársak voltunk egy pillanatra. Legalábbis az értetlenség az arcunkra volt írva. De az ő arcáról ez egy másodperc töredéke alatt eltűnt. Nem is tudom miért reménykedtem, hogy a találkozásunk, csak erre a pár pillanatra rövidül, de amikor megszólított biztos voltam benne, hogy hosszú este áll előttem. És remélem olyan nomáddal van dolgom, aki a találkozásunk után, utamra enged.
Most mit csináljak? Csak egyszerűen mutatkozzak be, egy ismeretlen vámpírnak? Még ha emberek lennénk is kínosak az ilyen helyzetek, de akkor most mit csináljak. Mégsem hagyhatom csak úgy itt szó nélkül. Valamiért most úgy érzem, nem is engedné ezt. Hosszas töprengés tán, amely az embereknek fel sem tűnne, válaszoltam neki.
- Jó estét, úgyszint. Szabadjon? - kérdeztem vissza, a hozzám megszokott módon. Próbáltam természetesen viselkedni, hisz ebből még rossz nem is nagyon sült ki. Hátha most is csak az előnyömre válik.
- És Ön? Hajlandó lenne elárulni a nevét? Akkor talán én is meggondolnám a választ. - mosolyodtam el utolsó szavam után. A toronyóra velem szemben pontosan 11-et ütött, melyre a szívem is ha tudott volna felgyorsult volna. Születésnapom. Ma van. Ilyen hamar eltelt egy újabb év. Az emlékek hirtelen megrohamoztak, mint minden évben, mikor 1 évvel idősebb leszek tudatban, de külsőleg sosem változom többé. Persze szeretek vámpír lenni, nem is tudom miért, valószínűleg az előnyei miatt. Egy gyors mosoly tűnt fel az arcomon egy pillanatra, melyet a beszélgető partnerem talán észre sem vett. Talán. De nem tudom biztosan. Furcsa mód minden emberi pillanatomra is emlékeztem. Különc vagyok? Talán? De boldog melegség töltött el visszagondolni azokra a pillanatokra. Kizártam a külvilágot, csak az emlékeimnek éltem. Ezen kósza percek forgatagából egy kisebb szellő érintése zökkentett ki. Aki eddig jó pár méterre állt velem szemben, mostanra már áthidalta eme távolságot, és túlzott figyelemmel fürkészte az arcomat. Emberként valószínűleg hátrahőköltem volna, de most csak határozottan megszólaltam, újra tiszta gondolatokkal.
- Öhm, elnézést. Kicsit magamba feledkeztem, de ez nem az ön hibája. - Majd visszagondolva az elmúlt percekre folytattam. - Remélem egyik szaváról sem maradtam le. - szabadkoztam az újonnan megismert idegennek. Csak most vettem észre magamon, hogy átvettem a beszédstílusát, vagy talán csak visszatértem egy kicsit az én régebbi beszédstílusomhoz. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy így beszéltem. Az évek folyamán próbáltam alkalmazkodni a külvilágoz nem csak öltözködési stílusban, hanem viselkedés és beszéd terén is. A viselkedésre visszatérve leszögezem, nem minden új változat fogott meg.
Eltelt pár pillanat míg a válasz elhagyta a száját.

Vendég

Az általános, megszokott, de mégis lassan elviselhetetlen egyhangúság uralkodott a kastély ódon falai között. A semmit nem mondó hírek, a naponta érkező látogatók, és a sablonos napi rutin nem sok érdekeset ígért az elkövetkezendő időkre. Röviden az unalom kisistenként várta a behódolóit a monoton hétköznapokra, és a mostanában különösen szürke hétvégékre. De ez már a békeidő vele járója. Sehol egy háború a fajtánkon belül, minden a legnagyobb harmóniában és békében. Nem mintha probléma lenne, hogy a szabályokat szentként tisztelik – már amennyire erről tudomásunk van -, sőt éppen ellenkezőleg. Pontosan tudom, és állítom, hogy ennek mindig így kéne lennie. Ez a mértéktelen egyhangúság érzet valójában sejtelmem sincs, mitől támadt. Azonban az a tény, hogy egy jó ideje volt már - és nem úgy tűnt, mintha tervében állna csak úgy magától abba maradni -, cselekedetre késztetett. Elhatároztam, bármi is történjék, találnom kell valamit, ami leköt. Legalább egy kis időre. Igen ritka és szokatlan dolog az ilyen, számomra biztosan, hogy drog módjára hajtsam az átlagostól eltérő elfoglaltságot. Általában már csak az rezervál, hogy az állandó teendőimet végzem, kevés ehhez hasonló alkalmat tudok felidézni, így valami új szerű program kiötlése nagyobb problémát okozott, mint valaha is sejtettem volna. Elsőnek a kertet vettem szemügyre. Pár hónapja jártam benne utoljára, de az óta nem sok változott. Az egyetlen dolog, ami más volt, hogy a zsályák már nem virágoztak. Viszont a citrom fák levelei zöldellettek, a fűszálak szinte milliméter pontosságig azonos nagyságban lettek levágva. A magas falak miatt csak a déli órákban lehetett napsütéssel számolni nyáron is, de mire oda jutottam már jóval a délután közepe után tartott a nap, és az eget is felhők takarták. Árnyék borította a teret, így jóformán semmi újat nem tudott nyújtani ez. A könyvtárral meg sem próbálkoztam. A világon megjelent talán összes könyv kilométerhosszú katakombaszerű helységben régi polcokon sorakozik. Vannak olyan darabok is benne, amiről a mai kor egyáltalán nem tud semmit, vagy rég elveszettnek hitt örökzöldek, vagy a leghétköznapibb klasszikusok. Tíz emberi élet nem elég arra, hogy az összest végig olvassa valaki. Nekem ennél a tíznél jóval több volt már, és olyan iromány, aminek a végére nem értem volna, biztosan nem volt.
Elmúlt már rég a napnyugta, mire egyik döntésemet bizonyos értelemben a siker koronázta. Nem egyből dőlt el győzelemnek, de szó mi szó az az ábrándom, miszerint találok valami értelmesebb elfoglaltságot, mint a dohos, sárga színű téglafalakat bámulni, teljesült. A város utcáin leltem meg, egy szimpla séta formájában. Idejét sem tudom, mikor maradtam egyedül utoljára Volterra macskakővel kirakott, a halandók által és számukra épített valójában. Azt hittem – de nem túl elfogultan -, ezek után már semmi nem jöhet, hogy megtaláltam, amit kerestem. Tévedtem. A város főtere, az a hely, ahol évente több tízezer turista minden gyanú nélkül megfordul, mit sem sejtve arról, hogy csupán tizenöt méterrel mélyebben a Volturi kastély folyosói kanyarognak teremről teremre. De maradjunk a felszínnél, mert az volt az a hely, ahol minden előre látható jel nélkül megjelent egy lány. Látszólag jobban meglepődött azon, hogy találkozik velem, mint én. Mondjuk, valahol számítottam is rá, hogy nem úszom meg teljesen eseménytelenül a kis kirándulásom, de ennél szokványosabb dologra számítottam. Intettem egyet felé köszönés képpen. Megfordult a fejemben, hogy hagyhatnám is, hadd menjen békében oda, ahova akar, de egy hang azt súgta, talán ez még érdekes lehet. Rámosolyogtam, és megszólítottam.
- Jó estét. Kihez van szerencsém a személyében, ha szabad tudnom?

Tárgy: It's a perfect day! Or not? / Caius and Zoey/ Vas. Jan. 10, 2010 5:19 pm

Nagy nehezen de sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy elengedjenek nyaralni. általában együtt megyünk, de most a forks-i életük nem engedte el őket, meg most nem is nagyon volt kedvük hozzá. nekem annál inkább. Mikor sikerült Danny-vel is lerendeznem a szabadnapokat, már csak a célpont volt hátra. térképen találomra Olaszországot szúrtam ki magamnak. mindig is szerettem volna oda eljutni. Azon belül meg teljesen találomra meg majd valahova megyek határoztam el. Anyum, tudta, hogy nem eshet bajom, mindig is féltett, és azt hiszem ez így is fog maradni. Ezzel együtt járt az is, hogy kikísért a Seattle-i reptérre, amit minden kincsért sem hagyott volna ki. Még utoljára lelkemre kötötte, hogy vigyázzak, nappal ne menjek látható helyre, meg a szokásos óvintézkedéseket intézte el, amiket már én is nagyon jól tudtam, de ez ilyenkor nem számít.
- Nyugi anyu, minden rendben lesz, nem kell aggódni. Mégsem 17 vagyok, ezt te is jól tudod. - Az utolsó mondatomnál páran felénk fordultak, de letudták magukban, hogy akkor 18, 19 lehetek. Még csak nem is sejtik, hogy annál sokkalta több. még 2 búcsúpuszit kaptam, és nem sokkal később a repülőn ültem, ami hamar felemelkedett, és már úton is voltam Rómába. Szerencsémre találtam egy olyan gépet, ami átszállás nélkül megy oda, így nem kell félem a lebukástól, hiszen a reptéren ott már nappal kéne rohangálnom, nem úgy mint Seattle-ben, ahol éjszaka szálltam fel a gépre. Ez valami új gép volt, amit ilyen nagy távolságokra fejlesztettek ki, ezzel párhuzamosan az ár is magas volt, de mázli, megengedhettük magunknak. Az út nagy részén olvastam, a másik felén, meg alvást tetettem, mivel nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Elég furcsa lett volna, ha a többórás utat, csak úgy ébren tölteném.
- Végre itt vagyok! - örültem magamban, mikor már látni lehetett a várost a repülőgép ablakából. Bár sok utas még csak kis foltként. nem sokkal később, a bőröndömmel a kezemben haladtam keresztül az emberekkel telezsúfolt terminálon. Benéztem pár üzletbe, mert még várnom kellett 1-2 órát, míg lenyugszik a nap. Volt egy kisebb könyvesbolt, így ott remekül elszórakoztam az időt. Az eladó igaz kicsit furcsán méregetett, hogy nem veszem meg a könyvet, és pofátlanul ott olvasom az orra előtt. De kiengeszteltem azzal, hogy mikor távoztam, megvásároltam a könyvet. Így már mosollyal búcsúztunk el. Az egész estét a városban töltöttem, ahol minden nevezetességet megcsodáltam. Volt ahova titokban be is lopóztam. ilyen volt többek között a Colosseum is. Másnap hajnalban, már az utazási iroda előtt toporogtam, várva, hogy kinyisson. Még szinte el sem fordította a kulcsot az ügynök, már be is léptem.
- Jó napot!- köszöntem udvariasan, kompenzálva az előbbi udvariatlanságomat, de hamarosan felkel a nap, és nem akartam kinn maradni. bár az óvintézkedés megvolt, ha esetleg nem jutnék be időben. A fejemen kendő, meg napszemüveg, és társai. Talán ezért is méregetett nagyon a velem szemben ülő hölgy.
- Miben segíthetek? - kérdezte a jól megszokott menet alapján.
- Egy olyan helyre szeretnék eljutni, ahol ilyen régi épületek találhatóak, régebbi korokat idéző várost keresnék. Mit tudna ajánlani?- a következő két percben a számítógépével játszadozott, majd újra felnézett rám, és ennyit mondott csak.- Volterra.
Nem is volt több kérdés, elmondott róla pár dolgot, és tudtam, hogy tökéletes. Minden túl jól alakult már már. ennek az irodának voltak készenlétben kocsijai, amit én ki is béreltem, ami csak überelte az eddigieket, hogy volt sötétített ablakú.
- Tökéletes. Nagyon köszönöm a segítséget.- Mondtam, majd a kocsi kulcsával a kezemben, elindultam egy fiú társaságában,a ki elvezetett a kocsihoz.
Egész sokat kellett vezetni, de a zene ami a kocsiban szólt, meg a gondolataim, elég útravalóul szolgáltak. Még most is nevettem, amikor az utazási irodában dolgozó nő, fontoskodva a személyimet kéri, mert nem hitte el, hogy már van jogsim. Persze, a tökéletes hamisított papírok elhitették vele nagy nehezen.
Leparkoltam egy kis motel mellett, és kivettem a kocsiból a bőröndöt, majd bejelentkeztem. Nagyon hangulatos szoba volt, de az estét inkább a szabadban akartam tölteni. Így történt, hogy a főtéren találtam magamat, és velem szemben egy vámpír állt, vöröslő szemekkel.