Azt hiszem meguntam a társaságát. Sőt, e felől kétségem sincs. Mégis mi a jó nekem abban, hogy tűröm, ahogy egy négy éves elemezget. Nem is, sokkal inkább az a kérdés, hogy mi értelme van annak, hogy egy négyévest elemezzek. Ez akkora baromság. Itt untatjuk egymást, miközben mindketten tudjuk – vagy legalább is én biztos vagyok benne, hogy tudom – az a pillangó sokkal jobban érdekli őt, mint a sok hülyeség, amit egyénként összehordanék. Egy rovar izgalmasabb nálam, na ez aztán a színvonal!
Sóhajtottam. A tőle érkező kérdések nem engedtek arra következtetni, hogy hamarosan megszabadulunk egymástól. Vágtam egy grimaszt, és igyekeztem valami választ összehozni fondorlatosan felvetett témájára.
- Én egyikre sem hagyatkozok. Csak hallok dolgokat, azokat megjegyzem, és időnként mások orra alá dörgölöm a mások által felállított tényállásokat. Egyébként meg, hidegen hagy az egész. Szeretem kivonni magam a döntéshozásból.
Lenéztem rá, már megint a bogarával szórakozott. Félelmetes… Csak azt tudnám, hogyha sikerül végre itt hagyjam őt, akkor hova menjek? A céltalanság teljessége uralkodott rajtam. Bár ez általában így szokott lenni, nincsen semmi szokatlan benne. Tulajdonképpen, nem is tudom, hogy mivel mennek el a napjaim. Úgy festek, mint egy tizenhét éves, de gimnáziumba nem járok. Untat ez az egész adjuk a diákot, hogy beilleszkedjünk a társadalomba dolog. Nem akarok pár, hormontól túltengő kamasszal asszimilálódni. Viszont, mivel nem látszok még húsz évesnek, nem igen van más esélyem ezen kívül, hogy valahogy az emberek világágba beférkőzzek. Szóval, a szabadidőm eltöltésére két lehetőségem van: megtörök, és mégis neki kezdek az iskolának vagy elszigetelődök az emberiségtől, és örökké magamnak való, furcsa alak leszek, akinek a nevét se tudják, és aki az erdő közepén egy sok ezer éves, gyereknek látszó vámpírral cseveg a világ legnagyobb hülyeségeiről.
Aztán a lepkéit elemezte. Igaz hogy én kértem rá, de az hiszem, ezt megbántam. Hallgathatok egy jó hosszú kiselőadást tele közhelyekkel arról, hogy az emberiség mekkora egy idióta dolog – természetesen a pillangók szerint. Bár, nem hiszem, hogy nem a saját gondolatait közölte. Mint valami Green Peaces aktivista. Nem reagáltam rá, hadd higgye csak, hogy sikerült magasan szárnyaló gondolataival belém fojtania a szót. De megint csak kérdezett. Állatokról. Te jó ég, mit tudom én, hogy mégis melyik állat a kedvencem! Annyi van belőlük, fölösleges kiválasztani, melyik a legszimpatikusabb. Meg amúgy is, ha azt mondanám, hogy teszem azt a kutya a kedvencem, mert olyan kedves, meg lehetne cáfolni, hogy igenis vannak nagyon goromba, hálátlan ebek is. És igazuk lenne ezzel az érveléssel. Szóval a kedvenc állat eldöntése igazán relatív megállapítás.
A válasz előtt tettem pár kört a fa előtt. Untam az egy helyben álldogálást, nem mintha fárasztó lett volna.
- Nincs kifejezetten kedvenc állatom. De például a tengeri szivacsok egész jó fejek. Nem hullajtják a szőrüket, nem adnak ki hangot. Azok csak úgy vannak… Bár, valami azt súgja még azokról sem tudnék gondoskodni. Ilyentéren elég felelőtlen vagyok…

Ezt azért fel kell dolgozni. 1995. Krisztus előtt. Durva, annyi holt biztos. Itt van valahonnan a semmi határából feltűnve egy kis törpeimitátor és kiderül, hogy majdnem egyidős a piramisokkal. Akkor még Dávid király sem létezett, sőt a zsidók még csak fogságban sem voltak Egyiptomban, Mezopotámia épp hogy csak villogtatta fegyvereit királysága határának kiterjesztésére. És ő abból a korból szárazik. Ez annyira lehetetlen, hogy lassan már… csodálatos. A másik része még sokkolóbb volt. „Csúnya bácsik”. Na ez még egy érdekes kifejezés a Volturira. Persze nem találkoztam még élő alakkal, aki rajongana értük, vagy éjszakánként értük imádkozna, és szertartásos rituálékkal tisztelegne. Azt azért be kell látni, hogy egyrészt a hatalmuk megkérdőjelezhetetlen, bárki bárhogy pattoghat, ők attól még ott maradnak a helyükön. Másrészt pedig az eddigi tudomásaim és tapasztalataim szerint Volterrában nem csak azok a „csúnya bácsik” vannak. Laknak ott nénik is, még hozzá egész szépek… Érdekelne, hogy mégis mit tettek Lilly-vel, hogy ilyen véleményen van róluk. És hogy menekült meg előlük. Elnézve a lányt, azonban nem úgy tűnt, hogy ezekre a kérdéseimre egyhamar választ kapok.
- Nem, nem igazán nézel ki gyilkoló gépnek. De van, aki a jártasságára hagyatkozik, nem a szemmel látható tényekre. És… inkább hagyjuk.
Nem akartam neki most egy kisebb erkölcsi kiselőadást tartani. Amúgy is utálok beszélgetni. A sok fecsegésnél már csak a hétfőket gyűlölöm jobban. Sóhajtottam egyet, majd inkább felálltam. Jó volt kinyújtóztatni végre a lábaimat, már egészen elzsibbadtak, vagyis ennyi idő után talán már el is zsibbadhattak volna. Nem akartam még itt hagyni. Abban teljesen meggyőződtem, hogy biztosan elboldogulna egyedül is, de attól még változatlanul csak egy gyereknek látszott. Egy olyan gyerek, aki jóval öregebb, mint azok, akik rá hasonlítanak. Csakhogy így is gyötörne a bűntudat, ha se, szó se beszéd hátra hagynám az erdő közepén. Néztem, ahogy játszik a lepkéjével, közben hallgattam fejtegetését a kis rovarról. Na persze, tündérek, mert azok ott repkednek minden virág fölött.
- Miért, csak képzeld el, mi lenne, ha beszélnének. Szerinted miket mondanának rólunk?
Félredöntött fejjel figyeltem, ahogy elszállt a pillangó. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de meg kell hagyni, a maga módján bájos volt, ahogy szelte a levegőt. Vagy csak az előttem lévő kölyök van rám rossz hatással?

Azt hiszem, eltátottam a szám. Na jó, ebben azért nem vagyok biztos. De jobban meglepődtem, mint ha az eddigieket össze is adom, onnantól kezdve, hogy először látta meg. Bár, miért is ne kapnék paffot, ha ép közlöm valakivel, hogy elvben nem is szabadna léteznie, mire az – már mint akinek mondom, teszem azt a mostani helyzetből adódóan, tegyük fel egy vámpírnak – úgy néz rám, mintha épp a Pitagoras tétel alap elvét próbálnám megcáfolni. Ezen azért - így végig gondolva - tényleg csak én csodálkozhatok. Kizárt, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Miért, ó, miért nem mentem inkább moziba? Vettem egy mély lélegzetet, megtartva a mosolyt az arcomon megpróbáltam belekezdeni a magyarázkodásba.
- Nos, pontosan azért nem lehetnél vámpír, mert… - elakadtam. Kerestem a legmegfelelőbb szavakat, hogy értelmes mondatokba foglaljam rövidre tervezett monológom. Egy kérdés maradt bennem, mennyire legyek őszinte vele. Ha magasabb meg egy kicsivel öregebb lenne, biztosan nem okozna gondot a teljes őszinteség, de egy olyas valakivel, aki úgy néz ki, mint egy óvodás, sőt, talán szellemileg az is, nehéz nyíltan beszélni. Bár, ha idősebb lenne, valószínűleg nem is kellene neki magyaráznom, mert nem lene mit. – A Volturiról hallottál már? Tudod, azok a szenilis idióták Olaszországban. Na, most ők szerintem szeretik Drakón imitálni – tudod, Drakón az egy görög ember volt Krisztus előtt 621-ben – szóval, korlátoznak mindent és mindenkit mindenben – törvényekkel. És ezek között a törvények között van egy olyan, hogy gyerekeket tilos átváltoztatni. Állítólag pszichopata, vérszomjas gyilkoló gépek lesznek.
Figyeltem, hogyan reagál, bár kételkedtem, hogy egyáltalán figyelt –e rám Erősen el volt foglalva egy pillangóval. Meg kell hagyni, egy lepkével játszó lány aligha illett abba a képbe, amit az előbb felállítottam az ifjoncként átalakultakról. Lehet, hogy ez az egész egy vicc? Egy átverés? Érdekes. Minden esetre, elkezdett érdekelni, hogy mégis mitől más ő, mint azok, akikről az ősök megalkották a legendákat. Többet akartam tudni róla, de hogy miért kívántam ezt ennyire, na arról már fogalmam sincs.
- Amúgy azt elárulnád, hogy mégis mit kedvelsz annyira azokban a rovarokban? – érdeklődtem, majd a fejemmel a karján tartott ízeltlábúra mutattam.

Némán meredni valakire, a szimpátia felépítésére, nem túl célszerű megoldás. Sőt, ha tényleg ezt akarnánk elérni, talán ez a legrosszabb módszer. Legalább is, ahogy elnéztem az előttem lévő gyerekre emlékeztető vámpírt, ez jött le belőle. Nem csodálom, hogy alapból kerülni szoktam mindenkit, aki másfél yardnál alacsonyabb. Sosem voltak szimpatikusak. Mondjuk bárki más sem. De akivel most kerültem szemben az a megszokottnál is érdekesebben festett.
- Tudom, hogy mi vagy. Csak azt nem tudom, hogy. Nem kéne, hogy vámpír legyél. – a szavakat olyan gyorsan hadartam, hogy egy embernek biztosan érthetetlen lett volna. Az kétségtelen, hogyha nem én mondtam volna az iménti szöveget, nem biztos, hogy sikerült volna felfogjam. A szemem rajta tartottam továbbra is. Ugyan olyan mozdulatlan voltam, mint pár perccel ezelőtt. Ránézésre önbizalma, az volt. Sőt, talán a kezében tartott medvére emlékeztető plüssfigurán kívül, csak az volt neki. De még akkor is, túl fiatal volt, lehetetlenül kicsi, elképesztően apró, és még tudnám fokozni. Abszurdum volt számomra az egész létezése, amiről nem tudtam egészen pontosan nem teljesen tíz perccel ezelőttig. Hiába volt látszólag nem több, mint négy éves, a maga módján ijesztőnek is lehetett volna nevezni. Főleg a szemei miatt, olyan vörösesek voltak.
Az ötlete, hogy előbb én áruljam el a nevem, nem tetszett. Miért nem lehet csak egyszerűen elmondani hogyan hívják, amit amúgy nem is kérdeztem meg tőle. Amúgy sem volt túl barátságos ahhoz, hogy tudni akarjam. Legszívesebben abban a másodpercben elfelejtettem volna, hogy itt van, amikor megláttam. Vettem egy mély lélegzetet, próbáltam ép érveket felhozni arra, hogy van valami értelme annak, hogy leálltam beszélgetni. Millió és egy gondolat járt e felől a fejemben. Többek között, hogy talán ő meg tudja szerezni a Jóbarátok még be nem mutatott részeit, vagy lehet, hogy igazából az aranyos kis külseje tényleg nem egy hisztérikát rejt, esetleg csak szimplán jól jön egy olyan ismerős, akinek nem célja, hogy megöljön. Az utolsó indok egészen meggyőző volt. Ebből merítettem erőt, hogy olyan kedvesen mosolyogjak rá, ahogyan nem is tudtam, hogy képes vagyok.
- Az én nevem Jamie. Most elmondod a sajátod?

Az erdő a legmegnyugtatóbb hely talán egész Forksban. Részben, mert egy árva lélek sem szokott erre flangálni. Mármint, emberi lélek. Azzal még biztosan nem futottam össze erre. Már csak megszokásból, vagy az ősi legendák miatt, esetleg ennyire eltunyult lakossága lenne a kis városnak, de az biztos, hogy messziről kerülik a legtöbben. Hogy egész pontosan miért, fogalmam sincs. Nem is érdekel nagyon. Ám valamiért elég gyakran kötök ki ezen a helyen. Olyan békés és csendes külsőleg, e felől egy temető összes tulajdonságát magában hordozta. Meg néha azt is, hogy aki egyszer bekerül, csak ritkán jut ki élve. Ez az a terület, ahol – főleg a közel múltban – a rémmesék valóra válnak. Rettegnék is erre járni, ha csak nem én lennék a legveszélyesebb dolog, amivel szembekerülhet az ember fia… vagy lánya. Alapjába véve, egészen megkedveltem Forks-ot. Főképp azért, mert mindenki utálja. Szóval, ez tipikusan az a hely, ahol az ember csak és kizárólag akkor marad élete égéig, ha itt születik. Ez nem olyan, mint mondjuk Kalifornia, ide nem költözik az ember önszántából. Vagy ha mégis, akkor jó esély van rá, hogy egy sorozat gyilkos volt korábban…
Tehát, az erdőben sétálgattam, egy vékony csapáson. Csend volt, az a tipikusan baljós nyugodtság, ami elönti a tájat, mielőtt valami komoly dolog esne meg. Nyitott szemmel jártam, mert ha valami megtörténhet, az általában meg is történik. Sajnos legtöbbször úgy, hogy én is ott vagyok. Lassan léptem magamhoz képest, a legkisebb mozdulatot is teljes félelemmel, alapos átgondolás nélkül tettem meg. Akármennyire is kiismerem magam már a vidéken, ez nem jelenti azt, hogy nem érhet meglepetés. Gyakran hátranéztem, hogy nem követ-e valaki. Éreztem az előttem itt járt vámpírok és vérfarkasok szagát, de konkrétan magamon kívül tényleg nem találtam senkit. Mégis úgy éreztem, mintha figyelnének. Talán csak paranoia, és kezdek megőrülni. Csak az a baj, hogy túl sok mindent írtam már eddig is az őrültség számlájára. Ez valószínűleg most csak az üldözési mánia. Ám akkor megéreztem azt az édeskés, semmivel sem összekeverhető illatot. Tudtam mi az. Egy vámpír, egy igazi hús – vér vámpír. Azaz pont, hogy nincs se húsa, se vére, de szag alapján igazi kellett legyen. Körbefordultam, a közelben kellett legyen. Szemmagasságban semmi, de egy fa tövében volt valami. Megállt rajta a szemem. Nem valami volt, valaki. Egy gyerek, a plüss mackójával. A meglepetéstől hátra hőköltem. A bőre fehér volt, ő maga meg mondhatni gyönyörű. Túl gyönyörű, hogy ember legyen, de túl fiatal ahhoz, hogy vámpír. De mégis az volt, gyerekként. Nyeltem egyet, még mindig csak nézni bírtam. Próbáltam felfogni, mit is látok. Fél térdre ereszkedtem, így egyenesen a szemeibe tudtam bámulni. Félre döntöttem a fejem, és összeszorítottam egy kicsit a szemeim, úgy fixíroztam. A Volturi legtöbb törvényét ismerem, azokból tökéletesen kiderül, hogy gyerekeket átváltozatni több mint tilos. Valamiért ő mégsem tűnt „halhatatlan gyermeknek”. Azokat mindig örök mozgó, állandóan vérengző lényeknek képzeltem, de ő csak ült. Semmi mást nem tett. Én meg térdeltem, lassan már túl régóta egyetlen szó nélkül. Mint egy szobor, vagy mint egy mániákus megszállott. Kínos volt az egész helyzet. Összeszedtem az összes, lassan nem kétséges, hogy valójában nem is létező bátorságom, és kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:
- Mi vagy te?
Lehet, hogy nem volt túl sok fantázia a kérdésemben. Az egész helyzet egy rajfilmre emlékeztetett valamiennyre. Ez azonban nem változatott, a tényen, hogy a válaszra kíváncsi voltam.