Final Destination ( Adrian & Hope) STEAK BAR

Here I am, was it everything you spoke of
Oh little angel
Yeah! Here I am, was it everything you've dreamt of
Oh little angel

Már gondolkodni sem mertem, mert féltem, hogy belém lát a hatalmas barna szemeivel, és esetleg kiábrándul belőlem. Magam sem tudtam eligazodni a belsőmön, kavargott bennem minden gondolat, mint sok ezer cérnaszál, s végül összecsomózódtak, én pedig elvesztem az érzelmeim hálójában. Próbáltam valahogy visszatérni a valóságba, de nem nagyon ment. A melletünk ülő termetes férfi, aki megbámulta Hope-ot, a copfos pincérlány, a steak illata olyan távolinak tűnt, mintha minket valami üvegharang alá raktak volna, ahonnan nem tudunk kimászni.
Egyszercsak éreztem, hogy vékony kezei átnyúlnak az asztalon, s az ujjai végigsiklanak a tenyeremen. Az első meglepetéstől megrezzent a kezem, de aztán átadtam magam a simogatásának, majd a jobb kezemet összezártam az ő pici bal keze fölött. Közben mesélt a történetekről, amiket gyerekkorában hallott, s mikor azt mondta, hogy ő sosem félt a mítikus farkasoktól, megmagyarázhatatlan megkönnyebbültség áradt el rajtam. Így már tudtam, hogy ő tényleg nem riad meg ezektől a lényektől, akik vagyunk, s már abban is biztos voltam, hogy rájött: én közéjük tartozok. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz vele elfogadtatni; lényegében semmit nem kellett neki mondanom.
Szerettem volna válaszolni neki erre az utolsó, nagyon határozott kijelentésére, miszerint tegnap óta hisz a farkasokban, s nem fél tőlük. Szerettem volna átölelni, aztán kivinni innen, majd elhajtani a kocsival, hogy ahol már senki sem lát, végre nyílt lapokkal játsszunk, s felfedhessem magam. De ő megelőzött; mert mire megszólalhattam volna, előrehajolt, és megcsókolt.
Automatikusan visszacsókoltam, majd mikor feleszméltem, hogy mit is csinálok, a két tenyerembe fogtam az arcát és rámosolyogtam. Ő ugyanúgy elmosolyodott, ekkor már én csókoltam meg őt, nem törődve azzal, hogy valószínűleg mindenki minket néz a körülöttünk lévő asztaloknál.
A pincér ekkor hozta az étlapokat, mi kicsit megilletődve ereszkedtünk vissza a helyünkre, de nem álltam meg, hogy ne vigyorogjak.
-Menjünk? -súgtam Hope-nak, mert nekem ezek után nem volt kedvem steaket enni.
-Kisasszony -szóltam a fülig elvörösödött felszolgálólánynak -becsomagolna két steaket elvitelre?-Ho-hogyne, csak jöjjön a pulthoz, uram.Felálltunk a helyünkről, én mentem elől, csak azért, hogy először engem érjenek a szúrós pillantások. Kaptam is párat, a nagydarab fickótól, egy középkorú házaspártól és egy haveri körtől, akik együtt söröztek.
Miután elhagytuk a steakbárt, kezemben a két papírszatyros steakkel újra megcsókoltam Hope-ot, de már kívül.
-Ne haragudj a vakolatért. Majd... majd rendbehozom valahogy! -mondtam a hatalmas karmolásra utalva.

Abban a pillanatban, amint kimondtam a farkas szót, tudtam. Egyszerűen száz százalékig biztos voltam benne, hogy igaz az, amit eddig csak gyanítani mertem. Figyeltem arcának feszült rezdüléseit, és olyan volt egy pillanatra, mintha most láttam volna először igazán. Persze igazándiból semmi sem változott rajta, de nekem olyan volt, mintha egy teljesen új ember ült volna előttem.
Bele akartam élni magam a helyzetébe, el akartam képzelni, milyen lehet úgy élni, hogy tudod, igazából egy hatalmas farkas lelke lakozik benned. Szinte öntudatlanul nyúltam keresztül az asztalon, és fogtam meg Adrian kezét. Játszani kezdtem az ujjaival, de közben végig a szemébe néztem. Éreztem, ahogy egész teste megfeszül, és hirtelen rádöbbentem, hogy nem tudja, hogyan fogok reagálni, ha megtudom a titkát. Úgy döntöttem tehát, hogy megpróbálom biztosítani róla, hogy mellette állok, és nem fogok asztalt, széket felborítva, sikítva kirohanni a bárból.
- Mikor kislány voltam, sokszor hallottam a történetet, hol esti meseként, hol a tábortűz mellett, amikor a nagyobb fiúk meg akartak ijeszteni. Akkor egy ideig hittem benne, de nem féltem a farkasoktól, inkább megnyugtattak, hogy van valaki, aki meg tud védeni, és nyugodtan alhatok. Tegnap óta viszont megint hiszek a farkasokban, és nem félek.
Mély levegőt vettem, és tudva, hogyha tévedek hülyét csinálok magamból, előre hajoltam és szájon csókoltam.

Did you ever speak that name?
A savaged word in vain
Because I know that you have a hunger
For cold and black

Mondhatnám, hogy soha nem kívántam volna magamnak ennél jobb helyzetet, mert végülis lássuk be: a lánnyal, akibe örök életen át szerelmes leszek, a régi randihelyünkön vagyok, s úgy tűnik, viszonozza az érzéseimet, máskülönben esze ágában sem lett volna velem közös programot csinálni, pláne egy olyan étteremben, ahol elég sok dolgot kibeszéltünk egymásnak ahhoz, hogy ne juthassanak eszébe azok az emlékek a steak bár kapcsán. Szóval már csak ki kellene mondania valamelyikünknek, hogy mit érzünk, és tulajdonképpen sínen lenne minden.
Csakhogy! : számolnunk kell azzal a büdös nagy helyzettel, hogy vérfarkas vagyok, s hogyha ezt valamilyen módon megpróbálom neki elmagyarázni, azzal kockáztatom, hogy az újra bimbózó románcuk egyszeriben szétfoszlik, és Hope örökre elhagy. De még ha meg is értené és elfogadná a dolgot, akkor is, nem lesz egyszerű rávezetnem a dologra úgy, hogy ne rúgjam fel a szabályokat, de egyértelmű lehessen a dolog.
~ Ó, Adrian, mibe vágtad már megint a fejszédet!
Közben Hope arcát figyeltem, hátha találok rajta valami szokatlant, s legnagyobb meglepetésemre találtam is. Előrehajolt, kissé nyugtalan volt, de jól kompenzálta egy hétköznapi mosollyal, amitől én azonban nem nyugodtam meg. Hiába volt gyönyörű, hiába mosolygott olyan kedvesen, hiába ült olyan lazán előttem, azért mégiscsak látszott a szemén, hogy nem teljesen nyugodt. Azok a hatalmas, barna szemek... Régen is azok árulták el minden gondolatát, abból vettem észre, ha valami baj volt otthon, vagy ha izgatott volt, esetleg nagyon szeretett volna kettesben lenni velem. Most, valami furcsa villogás volt benne, s ahogy elkezdett beszélni, már a hangja sem tűnt tisztán hétköznapinak. Sokatlanul csengett, kicsit hangosan is szólalt meg, mert a szomszéd asztaltól egy pocakos férfi hátrafordult és véginézett rajtunk.
Hope valami könyvről kezdett beszélni, nem is értettem az elejét, csak a végére kaptam fel a fejemet, mikor a törzsi legendákat említette meg. Éreztem, hogy megrándul az arcom, ezért nyomban le is hajtottam a fejem, nehogy meglássa. Ha valami lesokkol, vagy ha csak szimplán meglep, az első pár másodpercben nem tudom kontrollálni az arcizmaimat, ezért a szemfüles emberek rögtön kiszúrják, ha valami nem tetszik nekem. Gyorsan egy hétköznapi, illedelmes mosolyra húztam a számat, és felnéztem Hope-ra.
-Tényleg? -kérdeztem a lehető legközömbösebben, bár azt hiszem, az orrcimpám remegett, pislogni pedig a szokásosnál jóval többet pislogtam. Oldalra néztem, remélve, hogy a tálcákkal rohangáló pincérek elvonják a figyelmemet a saját idegességemről, de tudtam, hogy mit sem ér. A lehető legnyíltabban elárultam, hogy nem hagy hidegen a téma, szóval kár is a gőzért. Azért mielőtt megkérdezhette volna, hogy mi a bajom, gyorsan én kérdeztem.
-És tulajdonképpen mennyit olvastál belőle? Mondjuk aa... hm... mondjuk a farkasokról?Ahogy kimondtam a farkas szót, éreztem, hogy a magabiztosság egyre inkább elárad rajtam. Már nem féltem annyira a vallomástól, mert sikerült erőt merítenem Hope-tól. Elvégre, ő maga dobta fel a labdát, nekem már csak le kellett csapnom rá. Innestől kezdve rá van bízva a dolog.
Folytattam a kis játékot, mostmár ténylegesen lazább hangon.
-Vagyis, inkább azt kérdezem, mennyit hiszel el a legendákból?

A steak bár valójában nem volt több, mint amit a neve sejtetett. A tengerparti városka központjában állt ugyan, és a forgalom sem volt gyatrának nevezhető, de nem állítanám, hogy felkapott hely lett volna. Egyszerű műanyag székek álltak az asztalok körül, a falak narancssárgában tündököltem - már ahol látszódtak a különböző képek és plakátok között. A pult mögött fehér kötényben, hátrafogott hajjal egy lány állt, aki szemmel láthatólag a bolt hátsó részeiben dolgozó kollégáival együtt küzdött a tűzhelyekből áradó meleggel. Amint mondtam, nem volt ez más, mint egy egyszerű kifőzde, de nekünk ez a hely volt az egyik legfontosabb a világon.
Már nem is emlékszem, hogyan találtuk meg egyszer, amikor a városban kóboroltunk. Nem szerettem Adriannel együtt La Pushban mutatkozni, nem mintha szégyelltem volna, de egyszerűen nem bírtam elviselni az emberek lenéző pillantásait. Az ok ami azonban véglegesen meggyőzött arról, hogy törzshelyünket inkább Port Angelesbe tegyük át az volt, hogy a törzsbeliek szinte rögtön elújságolták Anyának, hogy láttak minket kézen fogva sétálni a parton. Így aztán jó pár órányi veszekedés után úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb.
Steak falatozva ismertük meg egymást úgy igazán. Talán az ismeretlen környezet, az a tudat, hogy nem kell leselkedő emberektől tartanunk valamilyen szabadságérzetet adott nekünk, úgy éreztük, tényleg miénk a világ. Olyan dolgokat mondtam el a sarokban lévő asztalkánál Adriannek, amiket fiúnak azelőtt soha, és az volt a legfurcsább, hogy nem szégyelltem magam, vagy bántam meg, hogy ennyire mélyen beavattam a lelki világomba.
Most is, ahogy megcsapott a steak szaga, szinte úgy éreztem, hazaértem. Láttam Adrianen, hogy ő is nagyon örül, hogy eljöttünk, és szinte rögtön kézen is fogott, és elkezdett húzni a régi helyünk felé. Imádtam azt az asztalt, mert éppen elég távol volt a pulttól, hogy ne hallgathassanak ki a kíváncsi természetű pincérlányok, ráadásul közel volt az ablakhoz is, így figyelni lehetett az utcán zajló életet is.
Leültünk egymással szemben, de Adrian nem engedte el a kezemet, hanem összekulcsolta a sajátjával és mélyen a szemembe nézett. Bizsergés futott végig az egész testemen, és éreztem, hogy igenis akarom, hogy úgy viselkedjünk, mint régen. Talán így neki is könnyebb lesz majd, hogy végre őszinte legyen velem. Azonban úgy döntöttem, hogy kicsit segítek neki. Nyíltan megfogalmazni a dolgot azonban nem mertem, és nem csak azért, mert távolság ide vagy oda, azért még mindig átlagemberek vettek minket körül. Egyszóval nem lenne tül okos, ha most megkérdezném tőle, hogy "Figyelj csak Adrian, tegnap éjszaka véletlenül nem jártál a házunk környékén, mondjuk farkasként?"
A másik dolog pedig az volt, hogy bár 99 százalékban megbíztam az ösztöneimben, de mégis tartottam tőle, hogy mi van ha most csak az élénk fantáziám játszik velem, és egy életszerű álomba túl sok mindent magyarázok bele. Adrian valószínűleg őrültnek tartanak, a legjobb esetben kiröhögne, a legrosszabban pedig ijedten tárcsázná az idegklinikát.
Éppen ezért mély levegőt vettem, és egy viszonylag ártatlan témát dobtam be:
- Képzeld, a héten megtaláltam életem egyik legjobb könyvét! Tudom, hogy szerinted marhaság az egész ezotéria, de tudod, hogy engem érdekel. Minden benne van a mágiáról, varázslényekről, és egy kicsit arról is, hogyan kell elvégezni az alap bűbájokat.
Láttam, hogy az arca megrándul, de nem az ellenkezéstől, hanem a feszült figyelemtől. Ezt biztató jelnek vettem, ezért tovább ütöttem a vasat, amíg meleg volt.
- Találtam még egy jó könyvet. Benne van a törzs összes legendája, az özönvíztől egészen a farkasokig.
Sokat sejtetően a szemébe néztem, és nagyon reméltem, hogy végre megérti, hogy mire akarok célozni.

---