Elérkezett az az idő amikor elegem volt az otthon punnyadásból, és úgy döntöttem hosszú idő után átlépem a küszöböt. De most tényleg mire jó ez az egész. Komolyan mondom lassan már nincs olyan könyv, amit ne olvastam volna már el töviről hegyire. Anyumék inkább nem is szóltak semmit, tudták, hogy ilyenkor csak békén kell hagyni. Csak, azért mert vámpírként képtelen vagyok beilleszkedni az emberek közé, még nem kell bezárkóznom a szobámba. Elmegyek be PortAngelesbe, vásárolni fogok, és talán egy filmet is megnézek. Élvezni fogom a napomat és kész. Nem engedem, hogy bármi is az utamba álljon.

A délelőtt nagy részét ruhaüzletekben és cipőboltokban töltöttem. Hiába van otthon annyi minden, a divat gyorsabba változik, mint észrevenném. Hiába, ha valaki vámpír nem tűnnek fel neki úgy az évek, mint egy embernek. De ez talán természetes is. Ha már egyszer elfogadtam Forksot, akkor igazán nem lehet belőle baj, ha megpróbálom élvezni is. Mégis mit veszíthetek vele. Tehát optimista énem elővéve indultam vissza a kocsim felé, hogy bepakoljam az új cuccokat. Azon gondolkodtam mások, ilyenkor mit szoktak csinálni. Talán beülni egy kávézóba? Az nekem nem fog összejönni. Hát persze. A mozi. A jó filmeket nem lehet elégszer megnézni. Beugrottam a szomszédos üzletbe, hogy megkérdezzem, merre van a mozi. Hiába, már nem most költöztem a környékre, Port Angelesben még nem voltam túl járatos. Fel is fedezhettem volna magam is, de addigra lehet hogy besötétedik és semmi kedvem sincs beülni a turbékoló párok közé. Nah, akkor aztán biztos elveszteném a fejem. Hiába, hogy nem rég vadásztam. Még nem vagyok olyan ügyes mint a szüleim, meg kell küzdenem az ösztöneimmel, még hozzá nagyon keményen.

Még mindig kísért az az egy alkalom, és nem szeretném újra átélni. A néni segítőkész volt, így könnyen odataláltam a mozihoz, és szerencsére még üres parkolóhely is volt. - Lehet hogy z az én szerencsenapom? – Lehet. Kivettem a kocsiból a táskámat, és kíváncsian mentem oda a bejárathoz, és reménykedtem, hogy valami jót is adnak. Most leginkább vígjátékhoz lenne kedvem, esetleg egy horror. Hm… a horror nem is rossz ötlet. Viccesebbek, is mint a vígjátékok, számomra mindenképp. Én, aki ismerem a valóság valós horror részét, ezek a mesterkélt jelenetek, csak megnevettetnek. A cím alapján nem ismertem el, vagy csak nem emlékszem arra, hogy láttam volna, ami igazából lehetetlen. Így reménykedtem, hogy egy jó filmre váltok jegyet.

Popcornnal nem is törődve, azonnal beültem a helyemre. A terem még szinte üres volt, nem csoda a film csak negyed óra múlva kezdődik. Manapság az utolsó pillanatban divat beesni. Míg vártam lenémítottam a mobilomat, és csendesen gondolataim közé zárkóztam. Csak arra eszméltem fel, hogy egy fiatal srác erőteljesen köhint egyet, hogy engedjem be. Hát persze, hogy én vagyok az az egy vámpír, akinek a szuperhallása sem elég, hogy észrevegye ezeket a dolgokat. Mikor felnéztem a srácra, arca azonnal átváltozott. Az eddig bosszús arcán, ámulat jelei tűntek fel. – oh, már megint. Utálom, ha csak azért csodálnak meg mert vámpír vagyok. – megpróbáltam nem felhúzni magam ezen. Felkeltem, és beengedtem a sorba. És hát persze, hogy mellém szólt a jegye. Nah ez érdekes lesz. De, hogy nehogy elriasszam egy barátságos mosolyt erőltettem az arcomra, még sem kéne egy többméteres holt zónának lennie körülöttem. Mire már kezdett volna kínos lenni a helyzet, elkezdtek beözönleni a többiek, így a hangzavar elvitte az eddigi kínos csöndet.