A kocsijának dőltem, ő pedig nekem, miközben a nyelvével körbejárta a szám legkisebb részét is... Élveztem a helyzetet, mint az összes vele töltött másodpercet. E nélkül szerintem már élni sem tudnék.
- A terveim? Hmm, hát nincsen nagyon. Az ősök dolgoznak, szóval őket sem kell bámuljam otthon. A’szem szabad vagyok. Miért van valami terved? – kérdeztem vidáman. Kétségkívül kettőnk kapcsolatában ő viseli a nadrágot. Mindent előre megszervez, még a gondolkodást is elvégzi helyettem. Hiába, melyik szőke lánynak ne lenne az az álma, hogy az amúgy sem túl nagy kapacitású agyát egyáltalán ne is kelljen használnia a szerelmével eltöltött órákon? Ez egyszerűen annyira csodás! El sem tudom hinni, hogy ez a valóság. Hogy hamarosan én meg ő csakugyan összeházasodunk, összeköltözünk és lesznek gyerekeink… te jó ég! Gyerek? Várjunk csak egy percet, ugye nem gondolja, hogy én tizenhét évesen szülni fogok neki? Én nem vagyok az anyám, én képtelen vagyok tinédzserként utódnevelésre. Huszonhat éves korom előtt biztosan nem fogok egy porontyot sem kihordani. Fiatal vagyok még én ahhoz. És különben is, fogalmam sincs, mit kell tenni egy gyerekkel… Bár, a többi részével egyáltalán nincsen gondom.
Az ajánlatára felkaptam a fejem. Félreérthetetlen volt, hogy mi a célja, engem akart. Jobban és mélyebben, minthogy egy étterem közepén smároljunk. Remélem, hogy nem végig ezért volt nála meg a lovagiasság, mert ha kisül, hogy végig csak ARRA hajtott, képes leszek ott hagyni az oltárnál… Nos, hát igen, én és a szex… vele… Kemény dió. Ha jobban belegondolok még soha nem beszéltem erről vele. Ez furcsa, az exeimnél valahogy a szexuális életükről előbb tudtam, mint a nagyanyjuk születési dátumáról. És mi van, hogyha azt hiszi, szűz vagyok? És ő az? Sosem mondta az ellenkezőjét, meg eleve az egymás előtt lévőkről és a velük való kapcsolatunkról még nem is nagyon társalogtunk. Ezeket nem is tudom róla és így akarok hozzá menni!? Döbbenetes. Ennyire felelőtlen lennék? Nem elfelejteni, mielőtt kitűznénk az esküvő dátumát az összes intim kalandról beszámolni egymásnak! Mondjuk, valami alkoholos ital mellett, az olyan „rocksztár feeling”-et adna az egésznek. Utána meg ő és én, egy franciaágyban, franciacsókok közepette... Had ne folytassam most.
- Anyád ráér, persze, ha nem gond. Csak mond, hányra menjek. – Mi sem kellene jobban. Épp megszületett bennem az elhatározás, hogy hajlandó leszek életem egyetlen szerelme előtt kivetkőzni önmagamat is meghazudtoló, „jó kislányos imídzsemből”, és finoman megajándékozni őt magammal, mire felveti, hogy inkább látogassuk meg az anyját? A jövendőbeli anyósomat? Most belőlem nem nézi ki a dolgot, vagy ennyire nincs magához önbizalma?

Csak nézni tudtam. Akartam volna még valamit mondani, mindegy hogy mit, bármi jó lett volna, ha ugyan ki jött volna valami szó a torkomon. De egyetlen árva hangocska nem csúszott ki a hangszálaimból… Hihetetlenül boldog voltam. Nem volt már számomra semmi más, csak ő. Láttam a mosolyát, hallottam, ahogy nevet. De minden más – az étterem, az emberek, az idő vagy akár a tér – megszűnt. Próbáltam felfogni, hogy egyáltalán mi is történt. Pedig minden olyan egyszerűen indult, csak egy Port Angeles-i kirándulás. És most… most már menyasszony vagyok. Én, mint menyasszony. És Max a vőlegényem. Max, akinél a világon jobb embert elképzelni sem tudtok. El sem jutottak a tudatomig ezek a szavak. Megkérte a kezem, tehát felajánlotta a házasságot. Ami azt jelenti, hogy én Karolina Nancy Scott, a feleség leszek. Én, az egyszeri forksi szöszi lotyó örökké egy fiú mellett. Max mellett. Örökké mellette. Pedig még csak le sem érettségiztem, gimnáziumba járok. Hogy fogom ezt beadni a szüleimnek? És mit szól majd hozzá… Várjunk csak, ez nem is érdekel. Hiszen, szeretem Őt. Biztos vagyok magamban, a döntésemben, annyira, mint ezelőtt még sohasem. Nem akarok és soha nem is akartam mást, mint vele lenni. És ezt esélyemben állt valóra váltani. Mégis hány lány mondhatja el magáról, hogy ahhoz a férfihoz ment hozzá, akit szinte úgy álmodtak meg neki? Vagyis, én majd csak hozzá fogok menni. De ami késik, nem múlik.
Visszarángattam magam a valóságba. Újra ott voltam a kis vendéglőben, a vendégek tapsviharában és Max kettő, gyönyörű tenger kék szeme előtt. Nem akartam, hogy ezt most rajtunk kívül bárki is lássa. Fusztrált, hogy ez a pillanat legalább annyira a körülöttünk lévőké, mint az övé vagy az enyém… kettesben akartam maradni vele. A farmer zsebemből elővettem húsz dolcsit és leraktam az asztalra. Annyi reméltem elég lesz a teákra. Ezek után már úgysem tudtam volna inni. És különben is, még mindig túl forrók voltak. Rámosolyogtam, és felálltam. Mellé simultam, miközben megfogtam a kezét.
- Gyere, menjünk innen! – Súgtam oda neki, és a kezénél fogva kivezettem az étteremből, mint az előbb ő engem a hangszer boltból. Egy kicsit ijesztő maradt a gondolat, hogy már úgy mentünk ki a helységből, mint menyasszony és vőlegény, nem mint barát és barátnő… Becsukódott mögöttünk az ajtó mi meg kinn álltunk az utcán. Szembe álltam vele és a nyakánál fogva átöleltem, a testem még mindig az övéhez simult. Lehunytam a szemem. Kicsit még mindig kavargott velem a világ. Minden olyan távolinak tűnt: a tea, a rózsák, a mikrofon és a gyűrű. Az utolsó szónál összeszorult a gyomrom. Ránéztem az ujjamra, ahol ott csillogott a kis arany karika. Borzasztóan gyönyörű volt. Soha nem láttam még ahhoz foghatót. Azzal a kezemmel, amelyiken az ékszer volt végig simítottam Max arcát. A homlokától kezdve az orrán át egész az álláig. Jól esett nekem, hogy éreztem, hogy ott van. Valahogy úgy tűnt, hogy amíg őt látom nem vagyok egyedül, hogy van miért éljek. Elképesztő egy érzés, annyi szent.
- Köszönöm, hogy létezel. Kérlek, ezen soha, de soha ne változtass!

A teát borzasztóan gyorsan kihozták. Nem is tudtam, hogy emberileg lehetséges ilyen sebesen elkészíteni ezt az italt. Persze, Angliában biztosan frászt kapnának ettől a már lassan tradicionális amcsi teafőzési módszertől, miszerint fogj egy filtert, dobd bele egy pohár forró vízbe, és add oda az első idiótának, akit meglátsz. Az angol teáknak van valami különös, számomra ismeretlen rituáléjuk, aminek folyamán előkerül a tej is, de hogy miért? Azt csak Isten tudja megmondani. Még nem ittam belőle, borzasztóan forró volt. Inkább továbbra is, változatlan hatalmas érdeklődéssel és rajongással Max-re figyeltem. Még akkor is úgy festett, hogy valamire nagyon készül. Csak azt nem tudtam, mire. Mindent megszervezett, úgy hogy az felülmúlta a tökéletest is. Én meg, ahogy ott ültem a szakadt farmeromban és a megviselt, sokat látott tornacipőmben, olyan kicsinek és szánalmasnak láttam magam. Igazából, talán nem is érdemlem meg ezt a romantikus, álmodozó, zenész – biztosan állíthatom – félistent. De ez az érzés nem igazán foglalkoztatott, mert Max szeret engem és én is őt. A többi meg kit érdekel? Csak figyeltem, már ez is megnyugtatott. Valamit előhalászott az egyik zsebének mélyéből – még egy meglepetés. Felvont szemöldökkel, kissé számon kérően néztem rá, mire csak ugyan előkerült egy kis doboz talán a kabátjából. A kis doboz egészen pontosan egy ékszeres doboz, aminek tisztázatlan körülmények között felnyílt a teteje és megcsillant benne egy kis, arany karika egy ékkővel a tetején. Oldalra döntöttem a fejem, láttam, ahogy mozog a szája, hallottam, ahogy kiadja a hangokat. A hangokból szavak lettek, a szavakból meg egy kérdés: „Leszel a feleségem?”. Akkor mintha az idő megállt volna. Rápislogtam. Sokk közeli állapotban jártam, láttam őt, a gyűrűt, értettem a kérdését, de nem tudtam megszólalni, csak mosolyogni, mint egy kislány, amikor kap egy rózsaszín pónilovat. Nevetni akartam, sikítani, de csak nézni tudtam rá. Megpróbálkoztam a beszéddel, egy többnyire értelmes választ akartam kinyögni.
- É… én… öhm… szóval één… - zavaromban nevettem egyet. Lehetetlen, miért nem tudok akkor beszélni, amikor kell? Lassan menthetetlennek tűnt a helyzet, attól tartottam, hogy mindent elszúrok még a végén, hogy a kissé túl vontatott válaszom még megijeszti. De, ha már így adódott, miért ne drámázhatnék egy kicsit? Felálltam a székemről, előre hajoltam Hozzá és lassan megcsókoltam. A meggondolatlanságom ezen a téren arra az első csókra emlékeztetett, amit anyám kocsijában adtam neki úgy fél éve, miután haza vitt. Az egy mérföldkő volt az életemben és most itt álltam, két gőzölgő teával az asztalon, és az emberrel, akit a világon a legjobban szeretek. Elvettem az ajkairól az ajkam, nekem volt szükségem rájuk. Az arcom az övétől öt centire volt, nem túl tisztességes távolság, azt hiszem emiatt is akadt egy kis közönségünk… - Max Oliver Hunter, leszek a feleséged!

Elráncigált a pénztárig. Sietősre vette a dolgot. Kicsit szomorú voltam, meg akartam még nézni a zongorákat és a dobokat. Meg nem ártott volna egy új pengető sem, de nem akartam szólni neki. Olyan aranyos, amikor siet egy vendéglőbe, vagy bárhova máshova. Egyszerűen nincs szíve az embernek leállítani. Ha tudnék főzni, biztosan rengeteg ételt készítenék neki. Kíváncsi vagyok, hogy azt is olyan jó étvággyal enné-e, mint a környék összes vendéglőjében a különböző falatokat… A mikrofon, amit vett nekem nagyon tetszett. Pont olyan, amilyennek el lehet képzelni egy hangerősítőt. A Green Day sem használ különbet. Hálás voltam, hogy megvette nekem. Amúgy is, lehet, hogy önző kapzsi és nem helyén való dolog, de imádok ajándékot kapni. Ez egy tipikusan olyan dolog a nőkben, amit sosem hangoztatnak, sőt rengetegszer letagadnak, de be kell látni, mi a gyengébbik nem, mind ilyenek vagyunk.
Kiérve a boltból beraktuk a zsákmányt a kocsijába. Megfogtam a kezét, úgy mentem be utána a pizzázóba. A helység maga olyan volt, mint bármelyik étterem. Az átható dohányszag, a dísztéglákkal kirakott falak és a helyes kis kör alakú asztalok. Valamilyen szinten azért egy kicsit furcsa, hogy Max-szel folyton étkezdékben kötünk ki. Annak a parkolójában találkoztunk először is. Ő úgy viselkedett, mint egy égből leszállt úriember, egy igazi gentleman. Az ötvenes évek romantikus filmjeibe beillő szituáció lett volna. Kihúzta nekem a széket, rám mosolygott. A háttérből valamelyik klasszikus darab ritmusai szűrődtek be. Az életben nem tudnék elképzelni más helyzetet, miszerint én azt önszántamból hallgassam, de most valamiért tetszett is. Az kevésbé, hogy eltűnt egy pillanatra az én egyetlenem, de kihasználva azt a kis időt elő vettem a zsebemből a púderes dobozom és gyorsan megigazítottam a sminkem. A helyzet valamiért megkívánta tőlem, hogy ne elkenődött make up-pal üljek itt. Nem tudtam miért, talán csak egy belső sugallat vitt rá. Egyszerűen már el sem tudnám képzelni az életemet Max nélkül. Olyan, mintha a másik felem lenne, sőt, mintha maga lenne a lelkem. Akiért minden reggel érdemes felkelni, hogy láthassam, amikor mosolyog, hogy nevethessek a talán nem is annyira mókás viccein, hogy élvezhessem, hogy örül. Még sosem láttam előtte senki olyat, aki annyira megérdemelte volna a boldogságot, mint ő. És hogy ez a boldogság én vagyok neki, az minden álmommal felér.
- Tessék? – felkaptam a fejem. Nem vettem észre, hogy vissza is jött. – Ja, igen. Azt hiszem, csak egy teát kérek. Nem vagyok éhes, ettem otthon. Más nem majd lopok a tiédből, mikor nem figyelsz.
Rámosolyogtam és elkezdtem simogatni a kezét, amit az enyémre rakott. Tényleg nem akartam enni. Oda haza amúgy is állandóan pizzát élek. Pizza reggel, pizza délben, pizza este. Rosszabb vagyok, mint a tini nindzsa harci teknőcök. De mit tegyen az ember lánya, ha egyszer ez az egyszer ez az egyetlen olyan étel Forks-ban, amit házhoz szállítanak és legtöbbször ehető is? Hirtelen feltűnt egy kis kövér, szőke fiúcska gyönyörű vörös rózsákat hozva. Ránéztem Max-re, amilyen arcot vágott, letagadhatatlan volt, hogy ezt direkt így szervezte. Az arcomat túl áradó öröm lepte el, kerestem a megfelelő szavakat.
- Max, ez egyszerűen gyönyörű! Úgy köszönöm. Jajj, nem is tudom mit mondjak. – Azt hiszem egy oktávval magasabban szólt a hangom, de nem érdekelt. Ez minden lány álma. Virágok, halk zene és a fiú, sőt férfi, akit szeretek. Ilyen körülményeket csak Disney tud teremteni a tündérmeséiben, és hogy én ezt éltem át, leírhatatlan volt. Tökéletes, vagy még annál is jobb. Irdatlanul fantasztikus.

Imádom Washingtont. Talán ez az egyetlen olyan állam az USA-ban, sőt a világon, ahol a korrupció úgy tenyerelt le, hogy az a zene ipart nem érintette. Az már csak részletkérdés, hogy ez valószínűleg azért van így, mert amilyen állapotban van, nos röviden szólva, innen már nincs mit lenyúlni.
Port Angeles-t úgy ismertem, mint egyszeri Vegas-i a bordélyházat. Tudok az összes kis sunyi, rejtegetni való titkáról, például az üzlet, amibe az én aprócska, piciny életem legfőbb tüneményével, Max-szel, beléptem ezelőtt alig négy hónappal még hentes bolt volt. A tulaj halála után a fia vette át a céget, aki mindig is kedvelte a muzsika szavát, így aztán szakítva a családi húsfeldolgozó hagyományokkal neki kezdett egy zene bolt üzemelésével.
Belépve a totális káosz fogadott minket. Az eladót sehol sem láttam a rádióból meg Bon Jovi egyik száma hangzott. Bármiféle rendszerezés nélkül ott sorakoztak a hangszerek. Még az a tipikus fúvós – billentyűs - húros besorolás sem volt. Teljesen úgy festett, mint egy zeneszerszámokból felállított svédasztal. J. Garcia-tól kezdve az Orion gyenge próbálkozásain át pár egészen csoda számba menő M.S.A. Junior- ig minden féle típus volt. Elképesztő.
Max úgy viselkedett, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor eljön az ajándék bontás ideje. Egyből a gitárokhoz rohant. Egy kicsit csalódott voltam, én akartam elsőre azokra rávetni magam. Beelőzött. Odasiettem Mellé, majd szemügyre vettem az általa mustrált drágaságot. Egy Fender telecaster-re emlékeztető fekete basz’gitárt szemelt ki.
- Azt a! Ez aztán nem semmi.
Néztem, ahogy próbálgatja, olyan édes volt. És a gitár meg… Hát, lehet, hogy az meg aranyból készült, mert hát az ára, az biztosan nem a halandó emberek pénztárcájára lett méretezve. Láttam a szomorúságot a szemében miatta. A karjaimba zártam, vagy inkább ő engem. Bár, ez részletkérdés.
- Azt te nagyon jól tudod, hogy én mit akarok.
Válaszoltam neki mosolyogva, közelebb húzódtam hozzá és megcsókoltam. Követtem őt, de még vetettem egy pillantást a gitárra, amit kinézett.
- Még találkozunk, pajtás. – suttogtam a hangszernek, ügyelve, hogy Max-nek ne tűnjön fel, hogy egy élettelen tárgyal folytatok kommunikációt. Ha nem is a közeljövőben, de elhatároztam, hogy egyszer csak azért is megszerzem Neki.
A mikrofonoknál álltunk, hihetetlen. Nem is tudtam, hogy ennyi létezik. És mind egy ilyen kis mezei zene boltban, mint ez. Mi lehet akkor Seattle-ben?
- Most tényleg kell választanom. Ezeknél még csak sejtésem sincs, hogy miben különböznek. Meg annyi van belőlük. Honnan tudjam, hogy melyik az igazi?
Zavarba hoz, ha ennyire gondoskodni akar rólam. Hozzászoktam már, hogy önellátó életmódot folytassak, és ha ezt bárki is meg akarja bennem szüntetni, akkor általában elbizonytalanodok. Hülye szokás, de mit tehet az ember. Kézen fogtam, ezt a döntést nem akartam egyedül meghozni. Elvégre is, ha egyszer tényleg összeáll a bandánk, akkor abba fogok beleénekelni. Végig néztem a vártnál jóval gazdagabb választékot, majd ráböktem az egyikre.
- Mit szólsz ehhez? Ez olyan… átlagos. Semmi csillogó kő, se strassz. Pont, amilyennek kellene lennie. Várjunk csak, milyennek kell lennie egy optimális mikinek?