New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT /

Only the vampire's natural desire it, how pesters it, that would not be needed.

Ostobán viselkedett. Velem nevetett, pedig nyilvánvalóan, nem értette
mi olyan mulatságos számomra. Amikor kacagásom elhalkult, egyre jobban megragadtam
a tekintetét. Aztán nagy nehezen átsuhant az arcvonásain a felismerés. Mintha egy tőrt
szúrtak volna belé, és állandóan a telefonját próbálta szorongatni a zsebében. Nem értettem.
~Ennyire fáj ez neki? Vagy csupán csak a látszat kedvéért teszi? Ennyire számító nem lehet! Vagy mégis?~
Még mindig nem tért magához. Az ámulata talán rabságba ejthette, de
semmit sem vehettem biztosra. Nem éreztem a tekintetét az arcomon. Valamit
még motyogott az orra alatt, amiből szinte semmit sem tudtak kivenni
az én éles füleim. Majd végül egy kicsit hangosabban, de még mindig elég halkan
hozzá vágott a fejemhez egy igen-igen csúnya dolgot. Egy kioktatást.
Látszott rajta, hogy fél... méghozzá tőlem. Nem nézett sem rám, se sehova
mindössze csak a padlót fixírozta.
~Micsoda kis csitri! Az ő 18 évével mit akar?!~
- Isabella Marie Swan!*sosem szólítottam még a teljes nevén, de éppen itt az
ideje, hogy valaki ráncba szedje*
- Gyűlölöm ha ezt csinálod. Ha másra hánysz mindent! Elegem van belőled, és a
te kis összeesküvéseidből. Ezt én nem bírom ki. Persze, amikor el akartam menni, visszatartottál
de akkor is csak Edward miatt. Mert félsz! Félsz, hogy valamiért neked is felelősséget kell vállalnod!
Hát köszönöm, én ebből soha többet nem kérek! Menj hozzá a Bátyámhoz, és éljetek holtomiglan holtodiglan.
Engem már egy cseppet sem érdekel! És gondolom, ha már hozzá mentél nem fog érdekelni, hogy én mit teszek, és
ez most vedd célzásnak
Végül azt vettem észre, hogy olyan ideges vagyok, hogy fel-alá száguldozok a szobában, és
csapkodok, mint valami hisztis liba. De nem érdekelt. Nekem már minden mindegy volt.
Úgy éreztem magam, mint egy feldühödött vad. Nem tudtam magammal mit kezdeni.
De mire befejeztem a mondandómat, Bella már be is csukta maga utána a főbejáratot
De én még biztos voltam benne, hogy hallja az utolsó mondatomat. És éppen ez volt
a célom.
Mikor végre le tudtam ülni, úgy éreztem akármelyik másodpercben minden
idegszálam elpattanhat. Forrt bennem a düh és az indulat. Úgy gondoltam, minden
más teremtményben is forrna, ha ilyet merészelne neki mondani egy fiatal fruska.
Mérgemben még egy vázát is a falhoz vágtam.
~Eljött az idő...~ *biztattam magam* ~Itt az ideje, hogy itt hagyjam a
Cullen családot, mert 4 nap múlva már nem az igazi a családom lesz. Csak egy közösség ahol egy
betolakodó elfoglalta a helyemet. És én engedni fogok neki. Hogy érezzen akár csak egy cseppnyi kis
bűntudatot is... hogy érezzék a hiányomat, ami majd felemészti őket, és majd térden állva könyörögjenek
a bocsánatomért...~
Tudom, ezek elég gonosz gondolatok voltak, de abban a pillanatban az agyam minden egyes
kis kereke csak e körül tudott forogni... nem tehettem ellene semmit.
A bosszú elkezdett belőlem lakomázni, és úgy éreztem, bőségesen meg fogja
rakni a gyomrát.
Felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Villám sebességgel összedobáltam
pár holmit, majd leültem az íróasztalomhoz. Papírt, és tollat ragadtam,mély fájdalommal
a papírra nyomtam a tollat, és neki láttam a levelemnek, melyet így kezdtem;
Drága Emmett!...

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Image-FADF_4B6C6728

* Igazság szerint Rosalie kacagása meglepett. Mi ilyen mulatságos? Talán elmulasztottam
valami poént, és most azt várja, hogy nevessek? Na jó...
Erőltetetten, talán kissé túl műn is, de vele nevettem. Csak amolyan tessék-lássék
módon. Mintha bizony meg tudnám téveszteni a sas-szemű Rosalie Lilian Hale-t.
Sóhajtottam. Éreztem, hogy jön a " nagy beszámoló " ami minden bizonnyal
megint az észhez térítésemre fog menni. Hányszor mondjam el, mennyire hiába való ez?
Vagy csak Edward gyönyörű, szőke nővére nem érti mit érzek a fivére iránt?
Hiú ábránd, én nem állok el a szándékomtól. Az holt sicher...
Az elmélkedésből Rosalie szavai ébresztettek fel. Ki tudja, miért, de a mondandóját
enyhén személyem elleni gúnynak éreztem. És ez nem sértett, csupán annyira, hogy
rájöjjek: igaza van!
Kezem alatt, a zsebem méllyén nőni, forrni kezdett a mobil. Szinte vibrált elmém zugában a
kényszer, hogy felhívjam Jacob-ot. Azaz átkozott SMS...

" Szia Bells... Jacob vagyok;
Tudom, tudom , nagyon hülye voltam... nem, ezt felejtsd el!
Mégis, hogy gondoltad?! Nem szólsz nekem, hogy férjhez mész?
Ráadásul egy... egy... egy vérszívóhoz...? Azt hittem, az eltűnésem
kissé arrébb tolta a dolgokat, de úgy látom igazándiból semmit nem számított
neked. Ahogy én sem... na jó, ezt is felejtsd el!
Gondolom arról már Charlie - igen, Charlie és nem TE - tudósított volna nekünk,
ha összekötötted vona az életed a piócáddal, ezért remélem még van időm az
emberi Bella-val találkozni. Mondjuk ezek után azon sem lepődnék meg, ha
átnéznél rajtam és törölnéd az SMS-emet... jól érzem?!
Na, jó... maradjunk annyiban, hogy... Jacob voltam... "

* Megborzongtam, ahogy újra, meg újra végig futottam gondolatban azokon a sorokon.
Vajon, hogy érzi magát? Jól van...? Billy szólt volna Charlie-nak, aki pedig haladéktalanul
szólt volna nekem, ha Jake akár csak tüsszent egyet. De... és ez az igazi veszély, a szív sebei
láthatatlanok, érzékelhetetlenek, gyógíthatatlanok javarészt! Rögtön rám tört a lelki furdalás.
Vajon Jacob túl éli a közelgő eseményeket vagy megrokkan...? Erre gondolni sem mertem. De
akárhogy is, én ott leszek vele... már Mrs. Cullen-ként...
Csak most szedtem magam annyira össze, hogy válaszolni tudjak Rosalie-nak. De a hangom már
közel sem volt olyan szívélyes. Tudja is Ő min megyek keresztül! Tudja is, mennyit filozofáltam,
gyötrődtem, amíg elhatároztam magam! Tudja is, miképp kötődöm Jacob-hoz... nos, tudja Nem, nem hiszem!
Megtörve, kissé talán túl indulatosan suttogtam Rosalie-nak, hangomban árnyalt csalódottsággal és
szomorúsággal.*
- Rosalie... ez... bocsáss meg, kérlek, de ez nem igazán tartozik rád. Ahogy senki másra sem... most. Négy
nap múlva hozzá megyek a bátyádhoz, és remélem, megbékülsz velem. Én mindent meg fogok tenni
ezért, gondolom... azaz... emélem, Te is! Ám úgy érzem, az, hogy mi lesz a legjobb barátommal,
Jacob Black-kel... az csak őrá és énrám tartozik! Edward sem tud semmit tenni az ügyben, nem
tudja befolyásolni a dolgokat. Sajnálom, de... még én sem tudom, hogy s mint lesz. Ezt pedig jobb
szeretném egyedül megoldani! * motyogtam, s közben alig mertem Rose szemébe nézni.
Majd egyszer csak szemeim az órára tévedtek, s jó ürügyet találtam elszelelni innen.*
- Rosalie... most, jobb ha megyek. Szép Napot és köszönöm, hogy időt szakítottál rám.
* Mondtam, majd bizonytalan léptekkel távoztam az étkezőből, ki a főbejáraton.
De bár a házból elmentem, az érzéseim elől nem volt menekülés...*

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Tew-1

There are secrets in our emotions, which the common wit may solve in no way.

Éreztem, hogy a gondolatai valahol máshol járnak, és szinte meg sem
hallja a hangomat. Rosszul esett, hogy még ezt a kis figyelmét is másra összpontosította,
de nem hibáztathattam, hiszen ő Isabella Marie Swan volt. Még mindig úgy gondoltam, hogy egy
lila ködben bolyongó kis rab madár, amely nem találja a haza vezető utat, így inkább átadja magát a lila lepel sötétjének.
Persze ő a sötét látja a megtestesült világosságnak, de ez koránt sem így van. Én hiába próbáltam figyelmeztetni
százszor és százféleképpen, üres fülekre találtam. Mi mást tehetek, minthogy engedem, hogy ez a szegény
leányzó a vesztébe rohanjon. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy ezt a döntését nagyon meg fogja bánni.
Ha nem is most de ötven vagy száz év múlva talán.
A bátyám és menyasszonya esküvőjéig már csak 4 nap volt. Bárhogy is könyörögtem senki sem
hallgatott meg. Emmett még mindig a Kárpátokban rostokolt, így nem valószínű, hogy az esküvőre vissza ér.
Be kell vallanom ez annyira nem bántott... hiszen ha valami hülyeséget csinálok, akkor legalább ő nem
lesz se szem, sem fültanúja.
És ekkor valami bekattan az agyam legeldugottabb zugában. Amiről tudtam, hogy nem helyes, és azt is tudtam,
hogy igen-igen veszélyes, mégis erős késztetést éreztem rá.
Meg akartam hiúsítani az esküvőt.
Énem másik fele akár meg is kérdezhette volna, hogy miért teszek ilyet? Tönkre akarom tenni a
bátyám boldogságát? A válasz magától értetődő volt. Természetesen nem. Pont hogy meg
akartam menteni egy csalódástól mindkettőjüket és szerettem volna megtartani egy ártatlan
emberéletet is. Hiszen mit vétett az a szegény lélek, hogy ily sanyarú sorsot érdemel?
Nagy elgondolkozásomba szinte észre sem vettem, hogy Bella a telefonján piszmog, annyira
lekötött a "Hogyan rontsuk el a bátyám esküvőjét 4 nap alatt?" című elgondolásom.
Láthatóan valamit olvasott, ebből következtettem, hogy ez csak egy SMS lehet.
Sajnos túl éles volt a szemem és nem tudtam nem meglátni a képernyőt. Persze a kíváncsiság
is foltot hagyott rajtam de ezt már csak utólag akartam beismerni.
Fél szemmel az üzenetet olvastam.
Elnevettem magam.
Bella bambán bámult rám, és nem értette min kacagok ilyen önfeledten, majd az eget rengető
nevetésem szépen lassan elcsitult, és amilyen erősen csak tudtam, fogva tartottam leendő sógornőm
tekintetét. Kínzó fájdalmat véltem kiolvasni gesztenyebarna tekintetéből. Ezen nem is lepődtem meg.
Hiszen mindig is tudtuk, hogy Bella igen szorosan kötődik ahhoz a nyavalyás Jacob Black-hez,
ugyanis az ordasfalka egyik tagjától kapta az SMS-t.
- Biztos, hogy te ezt szeretnéd?*kérdeztem meg tőle sejtelmes hangon*
- Úgy értem, tedd csak amit akarsz, hiszen a te életed, én nem szólhatok bele, de... a Kutyus...
vagyis Jacok Black nem fog hiányozni? Persze, biztos találkozni fogtok, de nem olyan sűrűn hiszen tudod...
egyikünk sem szívleli a másikat. Azt már megtervezted, hogy hogyan teszed túl azon a kis farkasodat,
hogy te férjhez mész?
Szegeztem Bellának a kérdést. Az igazat megvallva erre én is kíváncsi voltam.
~Egyáltalán gondolkozott már ezen? Biztosan... csak nem ilyesféle szemszögből nézte a dolgot. Csak
az ő Bellás szemszögéből. Az sajnos ide kevés lesz.~
Sopánkodtam magamban. A leendő Mrs. Cullen egyelőre nem felelt. Magam nem tudtam eldönteni, hogy vajon
mit is jelképezhet ez a nagy hallgatás.
Végül magamban rájöttem valamire. Most igazából nem akartam Bellának keresztbe tenni... csak... védeni akartam.
~Nem, ez képtelenség! Hogy is gondolhatok ilyet? De... mi van, ha ez mégis igaz? Talán megkedveltem ezt
a kis gyönge virágszálat, ezt az elveszett verebet?~
Egy biztos, most nem szerettem volna neki ártani, csupán rá szerettem volna világítani egy igen
fontos témára. Csak remélni mertem, hogy nem gázoltam bele a lelkébe...

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Robert-pattinson-kristen-stewart-ha

Could it be I have to kill this dream

* Láttam Rosalie döbbenetét az arcán, szinte ordított belőle a kétség: vajon ép elméjű vagyok-e.
Mi tagadás én is ezen filozofálgattam, miközben beszéltem. Annyira elmerültem mondandómban,
abban, hogy érzékeltessem Edward iránti leírhatatlan érzerlmeimet, hogy azon kaptam magam
egyszercsak: hevesen gesztikulálok. Ilyen nincs, ez nem én vagyok...
Elvörösödve haraptam a nyelvemre az utolsó mondatot követően és eldöntöttem: mostantól nagyon-nagyon
csöndben leszek! Nem fogok ismét hülyét csinálni magamból. Rosalie előtt minden esetre azon leszek,
hogy ezt mellőzzem.
Ekkor a mobilom rezegése riasztott fel az önuralmam fejlesztéséből. SMS-em jött.*
- Bocsáss meg... * hadartam Rose-nak, majd rányomtam a megtekintés gombra. A kijelzőre egy olyan
név pattant ki hirtelen, melynek láttán kis híján kiesett a szemem. Nem olvastam tovább, csak ültem és
bámultam dermedten a kijelző fényben úszó gombjaira, és arra a pár szóra, mely úgy villódzott
szemeim előtt akár egy ördögi óriásplakát.*
" Szia Bells... Jacob vagyok; "
* És itt megakadtam. Nem volt tovább. Közben hallottam, hogy Rosalie is magyaráz és bevallom, igyekeztem
is figyelni rá, azonban egy idő után bebizonyosodott: minden próbálkozásom hiába való. Így inkább
erőt vettem magamon és tovább olvastam...

" Szia Bells... Jacob vagyok;
Tudom, tudom , nagyon hülye voltam... nem, ezt felejtsd el!
Mégis, hogy gondoltad?! Nem szólsz nekem, hogy férjhez mész?
Ráadásul egy... egy... egy vérszívóhoz...? Azt hittem, az eltűnésem
kissé arrébb tolta a dolgokat, de úgy látom igazándiból semmit nem számított
neked. Ahogy én sem... na jó, ezt is felejtsd el!
Gondolom arról már Charli - igen, Charlie és nem TE - tudósított volna nekünk,
ha összekötötted vona az életed a piócáddal, ezért remélem még van időm az
emberi bella-val találkozni. Mondjuk ezek után azon sem lepődnék meg, ha
átnéznél rajtam és törölnéd az SMS-emet... jól érzem?!
Na, jó... maradjunk annyiban, hogy... Jacob voltam... "

* Remegő kézzel csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe. Jacob minden egyes
szava, azok is amiket kért, hogy felejtsek el, tőrt szúrtak a szívembe. Hát hol van
helyén, hogy én így érzem magam... őmiatta?! Könyxörgöm, menyasszony vagyok és
Jake 1 teljes hónapon át nem volt kíváncsi rám... és még neki állt feljebb! Mondhatom,
szép...
Magamban sikerült olyanná formálnom a dolgot, hogy Jacob-ra haragudjak, és ne
saját magamra, azonban énem egy része harsányan tiltakozott ez ellen az igazságtalanság
ellen.
Ekkor fejezte be Rosalie a monológját, épp időben, mert így én is úgy tehettem,
mint aki végig feszülten figyelt. Azonban szemeim nem árulhattak el valami sokat
mert Rose türelmetlenül sóhajtott és igen lekezelően tovább kérdezett. Bizonytalanul megráztam
a fejem, azonban most nem akartam újabb szónoklatot a részéről, ezért inkább gyorsan
magamhopz ragadtam a szót, nehogy időm legyen eléllyülni Jacob SMS-én.*
- Rosalie ez nem így van. Én nem az örök szépségért akarok vámpírrá válni. Hanem,
mert Edward nélkül nincs életem! Ha ember maradnék, meghalnék és ő utánam halna. A
világ nélküle pedig... * megborzongtam a gondolatra milyen lenne ez a Föld Edward Cullen nélkül.*
- Érted? Minden álmomról, minden emlékemről, minden szabad pillanatomról lemondanék Őérte!

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Twgen17

The tomorrow is not a promise, only a chance.

Észrevettem, hogy Bella habozik. Nem tudja mit feleljen az én nyakatekert kérdéssoromra. Ez nyilvánvaló volt, de én semmi jelét nem adtam annak, hogy akár egy percig is türelmetlen lennék, sőt... nyugodtan és békésen ültem a fotelben amíg az ember lány kereste a megfelelő szavakat. Úgy tűnt, a gondolatok nehezen állnak össze a fejében, de mikor végre sikerült elrendezkednie magában, egyszerre rám zúdított mindent, ami a szívét nyomta. Csak úgy folyt belőle a temérdek szó mindaddig, ameddig le nem fulladt... majd egy fél másodpercnyi szünet után nekem szegezett egy igen érdekes kérdést. Először köpni, nyelni nem tudtam, annyira meglepett ez a nyílt és őszinte szónoklat. Pont olyan volt amilyet egy Bella fajta lánytól nemigen vár az ember. A feleleten meglehetősen hosszú ideig gondolkodtam. Magamban százszor meg százszor megfogalmaztam a választ, de mindig úgy találtam, hogy nem fejezi ki eléggé a gondolataimat és érdekeimet. Végül úgy döntöttem, nem köntörfalazok tovább, inkább nyíltan és őszintén elmondom amit már réges-régen el kellett volna.
- Tudod Bella... én sem azért vagyok ennyire ellened mert nem kedvellek. Biztos nagyon rendes lány lehetsz, de én nem akarom hogy ebbe az elkárhozott életvitelbe belefolyj. Nem tudod mibe vágod a fejszédet. Amikor egyik nap sem telik normálisan, mert a vérszomj mámora mindig fogva tart. Vagy az éjszakák. Soha többé nem álmodhatsz, pedig én annak idején, kislány koromban nagyon sok szépet álmodtam, de mára már csak az emlékeim maradtak... már amennyi megmaradt az átváltozásom után. Nem én kívántam magamnak ezt magamnak, de ez volt az egyetlen esélyem az életben maradáshoz. De te... bájos és fiatal vagy. Nem tudom miért szeretnéd ezt feladni. Mert lehet az "ember" kívül akármilyen szép és csinos... senki nem tudja hogy a belseje is éppen olyan-e, vagy esetleg... -itt elhallgattam egy pillanatra, mert azon kaptam magam, hogy egy szívfacsaró szónoklatba kezdtem. Nem akartam úgy prédikálni, mint holmi lelkész, mégis a szavaimból ezt lehetett felfedezni, tehát gyorsan elhallgattam, majd mikor magamhoz tértem folytattam - Ezzel mindössze csak annyit akartam kifejezni, hogy én szívesebben maradnék ember aki egy idő után megöregszik, minthogy vámpír legyek aki ugyan szép és fiatal marad elkárhozása napjáig, mégis be van börtönözve mint egy rab madár. Nem tudom, te miért erre vágysz. Ha te is ugyan ennyi ideje ezt az életmódot folytatnád, rájönnél, hogy mindez nem más, mint csalás és ámítás.
Olyan ideges és felbolydult lettem, hogy elkezdtem fel s alá sétálni az étkező és a nappali közös szakaszán.
~Ennek a szegény lánynak még Edward sem mondta meg, hogy mibe mászik bele? Az eféle dolgok miért mindig rám hárulnak? Aztán persze én leszek a kellemetlenkedő meg a mogorva.~
Végül visszaroskadtam a kanapéra, mint egy fáradt öregasszony. Bella a tekintetemet figyelte. Nem csodáltam, hiszen olyan képet vágtam, mint akit éppen most visznek a nyúzóba.
- Még mindig nem érted mire akarok kilyukadni, igaz? - kérdeztem kínkeservesen.

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Edwardbella4

There are questions, which it is not possible to answer simply...

* Észre sem vettem mennyire elkalandozott a figyelmem. Már Rosalie kissé feszélyezett mozgását
sem volt kedvem követni. Sőt, annyira elfeledkeztem gondolataimban, hogy még akkor sem tudtam
volna megérteni, miért lép sóvárgó, feszült pillantással az ablakhoz, ha akarom. Ismét megtalált
a hideg lelés, most tagadhatatlanul erősebben, mint az imént. A hangulat is egyre kínosabbá vált.
Éreztem, tudtam, hogy zavarok, de erőm nem maradt ahhoz, hogy ezt tudatosítva el is menjek.
Szerettem volna beszélni Rosalie-val. Szerettem volna tisztázni vele a kettőnk dolgát. Szerettem volna
megkérdezni tőle, még mindig ellenzi-e a házasságom a fivérével? De leginkább csak egy dologra vágytam.
Békülésre...
Azt hiszem, nem is kérek túl sokat. Mintha csak valami tökéletesen természetes dologra próbálnék rávenni
valakit, aki - biztos vagyok benne - a magánéletében kedves, és jólelkű. Valahogy én lettem a kiváltságos
személy, aki felszínre hozza Rosalie problematikáit az emberi fajjal, melynek ő is részese volt a távoli
múltban. Azaz... hát... a nem is annyira távoli múltban...

Tanácstalanul nézelődtem. Az étkező minden egyes cm-re makulátlan tisztaságról árulkodott, tekintve,
hogy alig használták és mikor néha-néha betévedtek ide, akkor sem úgy jártak el, mint ahogy azt
az egyszerű ember gondolná. Itt a nagy családi megbeszélések folytak, és folynak még ma is.
Mármint mikor itt van mindenki, és épp probléma forog fenn. Sóhajtottam.
Szemeim akaratom ellenére is végig siklottak a helyiség sima, a fehér árnyalataiban tündöklő
falain. Néha úgy tűnt, a ház érintetlen, nem lakja senki. Ebben a percben pedig - tekintve, hogy
Rosalie olyan mozdulatlanul állt az ablakban - én sem állítottam volna egyebet.
S ekkor megszólalt. Hangja olyan volt, akár a pacsirta dala egy hűvös, téli este után. Megborzongtam
tőle. Átlagon felüli élmény volt hallani a hangját, ilyen mértékű csönd után, pedig megesküdtem,
hogy többet nem fogok nyíltan elámulni a vámpírokon. Edward azonban már nem egyszer megdöntötte
ezt az elhatározásomat, szóval...*
- Köszönöm, nem kérek. * mondtam a szám sarkában egy apró mosollyal.*
~ Vajon meddig játsszuk még ezt?! Mikor fogunk értelmesen, egyenesen beszélni... úgy, hogy az sem
az eljegyzésem végét, sem Rosalie elköltözését nem jelenti?! ~

* Azt hittem, már sose lesz vége. Azt hittem, Rosalie miután udvarisan megkérdezte, iszom-e kidobjon.
Azonban valami teljesen más jött! Rosalie leült átvándorolt a nappaliba és leült a kanapéra. Azután nekem
szegezte életünk legfurcsább kérdését... kérdéseit.
Bátortalanul utána mentem, mialatt beszélt. Vajon, hogy értiezt az egész... sületlenséget?
Ám valahol meg tudtam érteni a problémáját. Csak azt nem tudtam, miért van még mindig
szükség erre a vallomás-adósdira... nem mondtam el elégszer?
Minden esetre, ha ez közelebb hoz Rosalie-hoz maximálisan megéri. Mikor befejezte a
szónoklatot, ismét felsóhajtottam. Majd bátortalanul leereszkedtem mellé a kanapéra, kicsit
távolabb őtőle.*
- Rosalie... ez... nem is tudom, mit feleljek. Edward... nos...
* mély levegőt vettem, életem legkínosabb beismerésére készültem. Ehhez pedig vas-idegzet kellett.*
- Azért szeretem őt, ami. Nem azért, mert jóképű, bár egy kicsit ez is lúdas lehet, de akkor fele
ennyire sem vonzódnék a bátyádhoz, ha belül sorvatag lenne és romlott. És egyáltalán nem szoktam
elhinni, mikor suttogva dícsér, vagy hasonlók... Mert sosincs értelme ennek az egésznek. Hogy Ő
pont velem akarja elkötelezni magát, hogy feleségül akar venni, vagy hogy akár csak közös jövőt tervez
velem. Ez... természet ellenes számomra, de hiába: sokkal jobban szeretem őt annál, minthogy veszni
hagyjam a kapcsolatunkat. És nem, nem számít, hogy gatdag, hogy gyors kocsija van , sőt még az
sem nyom a latba szemernyit sem, hogy másodszor is megkérte a kezem! Nem, Rosalie... azét
szeretem, azért egyeztem bele a házasságba, azért akarok hozzátok tartozni, mert Edward a mindenem.
Bele ivódott az életembe, minden lélegzet vételem csak az övé, hiába van, hogy napokra elszakadunk
egymástól. És bocsáss meg, ha ezzel az utadba álltam, vagy nem kedveztem neked. Nem ez volt a szándékom,
mikor ide jöttem. Sőt, szándékom sem volt igazán! Csupán megismerni titeket... és megszeretni.
Te mégsem hagyod magad... miért?

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / M197

Tous les hommes ont un autre côté.

Fogalmam sem volt róla, mi járhatott Bella fejében, de olyan arcot vágott,
mint aki látott. Szinte már ijesztően festett, de én magam sem tudtam jobb képet vágni a dolgokhoz.
Megpróbáltam uralkodni arcvonásaimon, több-kevesebb sikerrel. Mire végre sikerült összekapnom magam,
eltelhetett jó néhány perc, de a "Betolakodó" szemébe sehogy sem akartam nézni.
Végül elkezdett kérdezősködni így kénytelen voltam tekintetemet rá emelni.
Magam sem tudtam, miért volt ez ennyire nehéz. A kérdésére igazság szerint nem
nagyon tudtam mit felelni, de végül csak kinyögtem valamit.
- Élveztem az édes semmittevés örömeit.
Mikor már úgy éreztem nem olyan feszélyezett közöttünk a viszony, odasétáltam az ablakhoz és
kinéztem a téli tájra. Fenyőfáink alig látszottak ki a temérdek hóréteg alól, emellett mindenhonnan olvadozó
jégcsapok lógtak le. Úgy gondoltam ez a nekem való időjárás. Pont olyan fagyos mint én magam. Kétséget kizárólag szép,
de hideg és merev. Eközben éreztem, hogy Bella tekintete még mindig rajtam pihen. Soha nem értettem a halandók gondolkodás módját,
de ha ez még nem lenne elég , még szeszélyesek is. Persze tisztelem a kivételeket, de azokból nem sok lehet.
~Egyszer úgy is kénytelen leszek a szemébe nézni.~ Gondoltam, és tettem magam körül egy 180°-os fordulatot.
- Esetleg innál valamit? Kérdeztem mindezt úgy, mintha egy kifogástalan házi gazda lennék,
pedig ez koránt sem jellemző rám. Megpróbáltam átváltoztatni fanyar tekintetemet egy angyali mosollyá, de fogalmam sem volt róla,
hogy mennyire sikerült a kísérletem, de ismét ott voltunk ahonnan elindultunk. Egymással szembe, több méter távolságra.
Végül leültem a kanapéra, majd helyet kínáltam a halandónak is, és feltettem azt a kérdést, amit már nagyon régen fel szerettem volna tenni...
- Mondd csak Bella... - kezdtem kicsit nehézkesen - miért szereted annyira a bátyámat?
Tudom, hogy szívdöglesztő, hiszen én is nap mint nap szembesülök ezzel a ténnyel, és mindig szép szavakat búg neked és halálra dicsér, de ezeken kívül?
Néha...na jó soha nem tudlak megérteni. Nem tudom, hogy azért-e mert ennyire elidegenedtünk egymástól, vagy azért mert a lelkünk közötti tátongó lyuk túl nagy.
Rég volt már, hogy ilyen hosszú szónoklatot tartottam valakinek is, így hát kérdően néztem a megszeppent lányra.[/center]

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Leaninbella

Wanna wake up in a dream.

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / Roseavnew1

Tartsd közel magadhoz a barátaidat, de még közelebb az ellenségedet.

Mikor bevilágított ablakomon az első napsugár, akkor csukta be a porladozó lapú könyvemet, hiszen egész éjszaka olvastam. Egy vámpír mi
mást csinálhatna..az életem olyan volt mint egy kitöltetlen űr. Csak lézengtem benne. Szerencsére csak egy kis zuga gondolt erre az agyamban.
A 90%-a a most századjára olvasott könyvön járt. A Jane Eyre-be szerelmesedtem bele.
~ Vajon Mr. Rochester meddig akarja takargatni imádatát Jane elől? Bár Jane okos lány, és rájön, hogy ez mind csak egy
felállított illúzió, de a végén elhesegeti ezt a gondolatot..de vajon miért? Én azért nem tartom annyira hihetetlennek azt, hogy egy gazdag
földesúr beleszeressen egy szegény nevelőnőbe, még ha a nevelőnő nem is a legszebb, azért a belseje különleges...
Így gondolkodtam vagy 1 órán keresztül, mire feleszméltem, hogy még mindig az íróasztalom mögött ülök. Lementem hát a sosem használt
ebédlőbe, de ott sem talált megnyugvást a lelkem. A nem létező lelkem...és ekkor váratlanul emlékképek ugrottak be a múltamból. Vagyis
inkább érzések amire emlékeztem. Egyszeribe éreztem annak a kínnak a töredékét, amelyet az átváltozásomkor éltem meg. Utána
következtek a fájdalmas emlékképek végül pedig Bella arcát láttam magam előtt. Visszaemlékeztem az első napra, mikor először megláttam.
Aztán előttem volt a rémült arca mikor Tyler majdnem elgázolta. Majd még sok száz és száz arcát láttam magam előtt, de egynél
megakadtam. Amikor Volterrából jöttünk haza, és Edward a kezében vitte, majd befektette a hátsó ülésre. Érzékeltem azt a fáradt,
kimerült testecskét, de mégis mintha boldogság áradt volna belőle.
Gondolataimból az ajtó nagyon halk nyikorgása keltett fel, amivel párosul egy mézédes illat...amikor ezt megéreztem, számomra már nem
volt kérdéses, hogy ki látogatott el hozzánk.
Felpattantam, és szép lassan a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Egyszer csak szembe találtam magam a kis gyönge emberi lénnyel,
Bellával. Mikor ő is a szemembe nézett, a pupillája ijedségről árulkodott. Bátortalanul szólított meg. Ezen az esetlenségen magamban jót
mosolyogtam. Aztán még kérdezett valami Alice-ről de ez a kérdés a szórakozottságom mellett eltompult. Pár másodperc után mégis
feleszméltem.
- Ó, hát Alice nem mondta neked? *kérdeztem meg félszegen* - Ő is elment Edward-dal
vadászni, ahogy a családom többi része is.
Idegesített, hogy itt járkál, de mivel vendég volt a házunkban be kellett hívnom. Ha nem elpanaszolná Alice-nek vagy Edward-nak, hogy tiszteletlen voltam vele. Vagy hogy furcsán viselkedtem. És ebből mindenki arra következtetne, hogy kiraktam a szűrét, ami elég hihető hazugság lenne.

New day, New me, New Friendhip...or not?! Rose & Bells / LEZÁRT / B11

Wound mocks, who a wound never understands.

* Repültem. Vagy nem is, inkább csupán lebegtem.
Súlytalanul a semmiben, mint egy szirom,
amit magával ránt a szél
és nincs menekvés számára.
Körülöttem fehér köd gomolygott... bár még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok.
Csak az ezüstös csillámlást láttam, mikor a fehérség egyre-másra megmozdult, és látni engedett valami furcsát. Valami vöröset...
~ Vöröset? De hát... ez képtelenség, hisz a hó alatt nincs semmi vörös...vagyis nem is alatt, inkább mögött... ~
* De a kivonat ugyanaz volt. Mégpedig a helyzet irreális lehetetlensége...
S ekkor hirtelen meghallottam valamit.
A hang, sőt, inkább zaj, furcsa intenzitással égette a dobhártyám és fullasztóan ismerősnek tűnt.
Ám meg nem tudtam volna mondani, honnan.
Elhatároztam, kiderítem, mi ez! Ajkaimat össze szorítva kaptam a fehérség után,
mintha nem légnemű lett volna az összetétele. És csodák csodájára elértem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a furcsa, víz állagú anyagba.*
- Mi lehet ez?
* Hangom természetellenesen öblösen csengett még a saját füleimnek is.
Mintha... víz alá merültem volna!
Nem , az lehetetlen... vagy...mégsem?
S ekkor hirtelen eltűnt körűlem a fehér kavalkád, mikéntha elfújták volna. Én pedig felbukkantam az ezüstös víz alól.
Szemeim tele mentek folyadékkal, ahogy szám is, ruháim átázva tapadtak a testemre,
mintha a kádba ültem volna ruhástúl. Hajamat kuszára rángatta a szél, ami szokatlanul csípős és hideg volt, ámbár sütött a Nap.
Igen, ezt tisztán éreztem! A Nap éltrető sugarai D vitamint fecskendeztek bőröm alá, de ez most nem esett olyan jól. Ugyanis az volt az érzésem: ismerem ezt a helyet és nem is akárhonnan!

Felnyitottam a szemeimet, s a felismerés azon nyomban úgy vágott mellkasba, hogy megtántordtam tőle. Egy szökőkútban álltam, körülöttem már nyoma sem volt a fehérségnek.
Épp ellenkezőleg. Mindent vörös szín borított, mintha vér folyt volna az emberekre, a házak falaira, mindenhova, ahová szemeim elláttak!
Egy szívverésnyi idő alatt rájöttem, mi volt a zaj, amit a fehé vízben hallottam. A Parrazzo dei Priori, vagyis az óratorony!
~ VOLTERRA! ~
S ekkor hirtelen megcsillámlott valami a heves Napfényben. A furcsa csillogás felé kaptam a fejem, s a torkomra forrtak a szavak.
Elkéstem.... EDWARD!

- Bella, Bella, Bella! Ébredj! * hallottam hirtelen.
Na, nee..már megint mi az?!
Hirtelen kipattantak a szemeim, s egy teljesen máshol voltam. a szobámban. Ismét. Ahol elaludtam tegnap este.
Charlie aggodalmas arccal hajolt fölém.*
- Jól vagy, Bells?
* Csak ekkor tudtam beazonosítani apámat, s mitagadás meglepett a jelenléte. Vajon megint sikoltoztam álmomban? Vajon...hány óra lehet?!*
- Persze, Apu... * suttogtam, miközben felkönyököltem, hogy kissé kitisztuljon a fejem.
Tisztán emlékeztem mindenre. A fehér víz. A vörös folt. A szökőkút. Volterra. Edward csillámló bőre...
Szóval csak álmodtam...*
- Rendben.. öhm... ma horgászni megyek Billy-vel. Arra gondoltam, megkérdezem, neked mi a mai programod.
* Apám bátortalanságából és feszengéséből arra következtettem, nem szívesen hagy egyedül egy újabb rémálom után. Minden esetre, Edward vadászni ment, így a mostani hétvégét szerelem mentesen kellett töltenem. na jó, ezt azért még nem muszáj Charlie orrára kötnöm, ugye?
Sóhajtottam.*
- Azt hiszem, átugrok Cullen-ékhez. Megnézem, hogy van Alice. * mormogtam, majd felkaptam egy hajgumit az éjjeli szekrényermről és lassú mozdulatokkal rendezetlen copfba fogtam a hajamat.
Charlie mérgesen grimaszolt, bár nyilván remélte, hogy nem fogom észre venni. Tévedett.*
- Rendben. Én este nyolc felé jövök.
- Sok sikert Apa. És... üdvözlöm Billy-t. És... Jacob-ot is... * leheltem. Jake neve egy pillanat alatt elszomorított, még a puszta kiejtése is. Még mindig előttem lebegett fájdalmas, dühös arca, mikor az utolsó, la pushi délutánunkonm a kezébe akadt az eljegyzési gyűrűm...
Megborzongtam.*
- Szép napot, Bells. * mondta Charlie, majd felállt az ágyam széléről és kiment az ajtón.
Pár perc múlva felberregett a járőrautó és apám eltávozott kergetni a halakat.
Ekkor támadtam fel én is...

Felöltöztem, majd neki láttam reggelit csinálni, csak úgy, magamnak. Miközben a müzlimet kavargattam - minden táplálkozási szándék nélkül - folyton az álmon gondolkoztam.
Valamiért boldog voltam, hogy ezúttal nem a közelgő esküvőm balul sülő változatairól álmodtam, mint ezt az éjszakát megelőzően jó párszor. Az a rémálom még ennél a mostaninál is sokkal borzalmasabb volt.
Egy borzasztó, földszínű ruhában mentem az oltár felé, körülöttem olyan emberek, akiket még látásból sem ismertem. Charlie könnyeivel küszködve nyújtotta át a kezem Edward-nak, ezzel jelképesen áldását adva a házasságunkra. Azonban mikor Szerelmem megindult az atya felé ráléptem a szoknyámra és hasra estem. Alig bírtam feltápászkodni, ráadásul mikor felküzdöttem magam láttam, mindenki rajtam nevet. Még Edward, Charlie és Renée is. A Cullen család többi tagjáról nem is beszélve...
Undorodva megborzongtam a puszta emlékre is. Egy falat sem ment le ettől kezdve a torkomon, a maradékot a mosogatóba borítottam.
Minden esetre azt is furcsáltam, hogy ennyi idő elteltével még mindig Volterra-val álmodom. Talán nem véletlenül...

Ezt követően felkaptam a jackie-met, beültem a Chevy-mbe és hajtottam a Cullen-házba. Viszonylag szép idő volt, a levegő ugyan párás, de eső nem esett és az égen is sürke felhők tornyosultak.
Forks-ban ezt nevezik "gyönyörű" időnek...
A vártnál gyorsabban értem el a házhoz, majd miután az ajtóhoz caplattam gondolkodás nélkül benyitottam. *
~ Alice legyen itthon, kérlek! ~
* Könyörögtem a sorsnak, mikor beléptem az étkezőbe. Azonban megint csak nem volt kegyes hozzám.
Oda bent ugyanis csupán Rosalie tartózkodott.*
- Öhm... szia. * mondtam kissé bátortalanul. Hát, erre nem számítottam...*
- Alice itt van? * kérdeztem . Igazság szerint már közel sem voltam olyan gyámoltalan Edward gyönyörű nővéréve szemben, mint Denali előtt.