Az első benyomás mindig fontos, ezt mondja az összes közhely. De sajnos arról már nem szól a fáma, hogy akkor mi van, ha ez a kezdeti kép hirtelen átvált… valami nagyon ijesztővé. Vagy inkább nyomasztóvá. Úgy nézett rám a nő, mint ha egy játékszer lennék. Nem hinném, hogy az lett volna a fő célja, hogy érdeklődjön a Gossip Girls múltkori epizódjáról. A mosolya hátborzongató volt, a szavai pedig úgy vágták a fagyos estét, mint kiélezett vadászkés egy őz torkát.
- Hogy mi? Évszázadok óta… – akaratom ellenére a hangom elcsuklott. Minden bizonnyal elpirultam volna a bókjától, ha nem lány lett volna, és ha nem az előző pillanatban vallotta volna be, hogy már jóval több, mint száz éves! Bárhogy néztem, nem tűnt többnek huszonegynél. Marha jó lehet a ránctalanítója… Még az sem biztos, hogy kiadnák neki a sört Frank kocsmájában. Ám a folyamat, hogy a sokkba kergessen engem, még nem ért véget. A szemei a karmazsin egy sötétebb árnyalatából éj feketévé váltak. Még sosem láttam hasonlót. A kezével kinyúlt és minden diszkréciót félre téve az ujjai a nyakamon vándoroltak. Mintha azt mondta volna, hogy meg akar ölni. Lehetetlennek tűnt a helyzet, mintha a PUNK’D egyik adásába kerültem volna bele. Ashton Kutcher nem ér annyit, hogy mind ezt átéljem… Mélyeket kellett lélegeznem, hogy meg tudjak tartani egy egészen keveset a lélekjelenlétemből. Egy dolgot biztosan tudtam, az előttem álló lány nem normális. Sikítani akartam, elrohanni előle, szörnyen rémisztő volt. Minden intim határt átlépett, a nevét sem tudtam, de mégis úgy viselkedett, mint aki azon nyomban meg akar csókolni. Idegesen hátra léptem. Az arcát fürkésztem, amit egy bájos, sőt gyönyörű, de ugyan akkor vészjósló mosoly borított.
Azt mondta, nem szokott művészeket enni. Honnan tudja, hogy vannak művészi hajlamaim? És hogy érti, hogy enni? Ismét egy érintés, a bőre jéghideg volt. Beleremegtem. Kétségbe esett arccal néztem rá, biztos, hogy nem volt komplett. Nem akartam a közelében lenni. Megint hátráltam, ezúttal ő is. Megráztam a fejem, nem tudtam, nem akartam felfogni, mit mond. Öt perc és… meg fog ölni? Félre döntöttem a fejem, kezdett nagyon elegem lenni ebből a dilis nőből.
- Ne haragudj, de te honnan szabadultál? – A kérdésem végére tettem egy zavart nevetést, a nyomába sem ért az ő csengő szóra emlékeztető kacajának, de a célra megfelelt. Arra koncentráltam, hogy az imént érzett összes dolgot alaposan elfelejtsem. Ahogy hozzám ért, ahogy megrettentem tőle, mind-mind elszállt a távolba. Nem volt többé a komplexusom a szépsége miatt, a tisztán zengő hangja elvesztette számomra a nyomatékát. Nem volt már más, csak egy őrült. Egy őrült, akit be kéne zárni valahova. Még egyszer ránéztem, ő meg, mintha csak a farkas lenne a meséből, talán a hatás kedvéért, még egyszer hangsúlyozta: öt perc. Ó, aranyom, nekem csak jó, hogy megszabadulok tőled.
- Éppen elég lesz. De csak egy tanács. Komolyan, nézesd meg magad. – sarkon fordultam. Nem számítottam arra, hogy kettőnk között könnyes búcsú fog lejátszódni, tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy végre megszabadulok tőle. Egy dolog biztos, a vörös Barbie imitátorokkal vigyázni kell. Azért a lépéseimet felgyorsítottam. Nem néztem hátra, nem voltam kíváncsi rá, hogy követ-e…

Már kezdtem érezni az ujjaim végét, a dörzsölgetés úgy tűnik, használ. Megfogadtam, soha de soha többé nem megyek el otthonról kesztyű nélkül. Legalább is, ha tél van, meg hideg, meg ha nem felejtem el. Már csak egy dolog volt hátra, haza érni. Vagy minimum valami kevésbé hűs helyre. Átgondoltam a helyzetet, az biztos, hogy attól nem lesz melegebb, ha csak állok és várok a téli alkonyban. Saját akaratomból véve már indultam volna tovább, de oda fenn vagy oda lenn esetleg maga a sors nem akarta, hogy ezt tegyem. A lábam a földbe gyökerezett és ugyan akkor hátra hőköltem. Az előbb látott nő szinte az arcomba mászva állt előttem. Nem láttam, hogy átjött volna a túloldalról, váratlanul ért. Nyeltem egyet, és reflexszerűen végig mértem. Az arca gyönyörű volt, szabályos és enyhén háromszög formájú. A haja tökéletes hullámokban omlott a vállára. A bőre simának és szörnyen fehérnek tetszett, szinte világított a lámpák fényében. Az, ami a megjelenését ijesztővé tette, az a két, természetellenesen vörös szempár volt. A szempár, ami legalább annyira fürkészett engem, mint én őt. Valami hangosan suttogta, sőt ordította nekem ott belül, hogy meneküljek olyan gyorsan, és olyan messze, amennyire csak tudok. Megtettem volna, de nem voltam képes még mozdulni sem. Hozzám szólt, hangja tisztán, fényesen csengett. Lehetetlen volt nem kihallani belőle az erőltetett jóindulatot. Pont úgy beszélt, mint egy modell, vagy mint egy filmcsillag, aki épp az Oscar – díjat veszi át. És ahogy mellé mosolygott, mintha csak leszállt volna egy bőrgyógyászati cég plakátjáról. Megráztam a fejem, talán az illedelmes hatásszünetnél egy kicsivel tovább maradtam csöndben.
- Szervusz! Nem, nem tévedtem el, pontosan tudom, hol vagyok. Csak egy kicsit… megálltam pihenni.
Viszonoztam a mosolyát, bár abból inkább egy másnaposnak ható vigyor lett. Szánalmasnak éreztem magam a társaságában. Utálom annak érezni magam, azokat, akik között azt érzem, pedig még annál is jobban. A kérdéséből adódóan kizártnak tartottam, hogy régóta helyi. Annyira másként beszélt, mint az itteniek. A szavainak volt egy baljós kicsengése, mint a horror filmekben. Az a fajta, aminél inkább befogná az ember a fülét, csak ne keljen hallja. Afelől volt egy kis sanszom, hogy itt kell lakjon, mert máskülönben nem akarna útba igazítani. Csak az a gond, hogy engem akart haza vezetni, engem, aki köztudottan jobban ismeri Forks-ot, mint a saját tenyerét, és ezt az összes helyi tudja. Lehetetlen helyzet.

Beköszöntött a tél. A fák kopasz, havas ágakkal nyúltak az ég felé, mintha csak napfényért imádkoznának. De ez egy olyan dolog volt, amiért hiába epekedik élő vagy élettelen, a kisvárosban némi természetes fényt várni ugyanolyan fölösleges, mintha a szőnyeg alá bemászáshoz keresnénk létrát. A telet Forks -ban nem lehetséges becsülettel varázslatos, jégvirágos Csodaországként leírni, ahol minden ágacskát törékeny jégporcukor csipkéz. A forksi tél nem lacafacázik, hanem betekintést nyújt egyenesen a világ megteremtése előtti őshidegbe. Az ötlet, hogy a tél valójában élvezetes is lehet, sose merült fel bennem. Csonttá fagyott, szürke utcák, helyenként az előző havazásból fenn maradt robosztus hókupacok, égő villanypóznák szegélyezték a sötétben az utamat haza fele. A levegőt kis, fehér, felhőszerű gomolyagként fújtam ki. Az arcomat csípte a nyugati szél. Körülöttem, mint ez általában lenni szokott, egy lélek sem volt. Mintha szellemek jártak volna erre, elrabolva az élet legkisebb képviselőjét is, helyette nem hagyva mást, csak a zord kihaltságot. Felgyorsítottam a lépteimet, nyomasztó volt az egész. Messze voltam még az otthonomtól, ráadásul minden megtett méter után úgy tűnt, mintha több ezer mérfölddel nőne a távolság köztem és a célom között. Megálltam, megigazítottam a sapkát a fejemen. A kezem már öt perce nem is éreztem, de most akármilyen kelletlenül, ám mégis végig mértem. Egészen elvörösödött, alig tudtam mozgatni. Szinte hallottam anyám szavait a fülemben visszhangzani, hogy „Ó, édes lányom, vedd fel azt a kesztyűt, nem lesz tőle semmi bajod!”. Tényleg nem lett volna, sőt, én lennék a legboldogabb, ha csak akkor egyszer megfogadom, amit mond. Miért, ó, miért nem kaptam a pubertás koromhoz egy kis értelmet is? Sóhajtottam egyet, de még mindig nem indultam tovább. Kezdett sötétedni, habár még csak alig múlt el négy óra. Nekidőltem a mellettem lévő kerítésnek, és a szemben lévő ház ablakát bámultam. Oda benn égett a villany, és noha az ünnepek már rég letűntek, egy karácsonyfa sziluettjét láttam kirajzolódni. Megmosolyogtam a dolgot, majd a tenyerembe leheltem, és összedörzsöltem a kézfejemet. Próbáltam felmelegíteni magam. Tovább kellett volna mennem, de nem kívánkozott a legkisebb porcikám se az agyam által adott mozgási információk végrehajtásához. Összezártam a karjaimat, és sóhajtottam egyet. Az égre meredtem, a szürkének egy sötétebb árnyalatát vette fel. Kétség sem fért hozzá, hogy a közeljövőben ismét havazásra lehet számítani. Majd az utca távolabbi részét kezdtem fixírozni. Egy lány volt ott. Nem is lánynak, de inkább egy angyalnak hatott. Vörös haja, és holt sápadt bőre tompán fénylett az utcalámpák világánál. A járása könnyed volt, mintha egyáltalán nem akadályozta volna az időjárás, vagy mintha épp táncolni. Borzasztóan, szívfájdítóan kecses volt ez egy olyan egyszerű, vidéki lánynak, mint én. Azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom. Az utca túloldalán ment, de így is megesküdtem volna, hogy látja rajtam a megdöbbenést. Ijesztő volt.